Netanjahut leginkább olyasmikkel vádolják, amiket Orbán Viktor szemére is gyakorta vetnek: nacionalista, populista politikus, akinek egyetlen szempont számít, a hatalom megtartása. Mindez igaz, de kritikusai vagy nem ismerik a magyar valóságot túl jól, vagy nem méltányosak, mert általában nem teszik mindjárt hozzá: a Közel-Kelet egyetlen demokráciájaként működő Izraelben, Netanjahu pártja, a jobboldali Likud még csak tétova kísérletet sem tett soha, hogy gyengítse a demokrácia építményét. Nem avatkozott be a gazdasági folyamatokba, ennek köszönhetően az izraeli gazdaság a szó szoros értelmében dübörög. Térségi politikája az „arab tavaszt” követő általános bizalmatlanságokat konstruktív külpolitikai szövetségkereséssel igyekszik ellensúlyozni. És bár Izrael sem mentes a korrupciótól, a Fideszre jellemző maffiaszerűség, a politikai kleptokrácia módszeres kiépítése Natanjahutól legalább olyan messzire esik, mint Budapest Jeruzsálemtől.
| ||
A kormánnyal szembeni elégedetlenség persze nyilvánvaló volt; ennek tudható be, hogy a baloldalt minden előzetes felmérés potenciális győztesként hozta ki. Az az erőteljes aktivitás is jele volt ennek, amit Netanjahu belföldön és külföldön egyaránt mutatott az elmúlt hetekben. Fontos – és a jobboldalra nézve előnyös – közjátékká vált az izraeli miniszterelnök meginvitálása az amerikai Kongresszusba, ahol március 3-án számos képviselő és szenátor többszörös ovációval fogadta a kifejtett izraeli álláspontot, amely szöges ellentétben állt Barack Obama Közel-Kelet-politikájával. Netanjahu nagyon világosan és egyértelműen fogalmazott, s ezt Izraelben is honorálták, annak ellenére, hogy – tekintettel a már akkor nagy lendülettel folyó választási kampányra – a beszéd sugárzását igyekeztek Izraelben betiltani. Az ilyesmi a mai globálisan nyitott világban és demokratikus körülmények között nyilvánvalóan nevetséges és megoldhatatlan.
Melyek voltak a miniszterelnök egyértelmű üzenetei:
- – A máig létező konfliktusokat nem lehet távvezérléssel vagy csak helyi szövetségesek révén megoldani.
- – A közel-keleti rendezésnek Izrael és Egyiptom a letéteményese, nem pedig Irán és/vagy Törökország.
- – A térségre fenyegetést jelentő legnagyobb kihívás az iráni atomprogram.
- – Egy palesztin állam létrehozásának jelenleg sokkal kevesebb az esélye, mint lehetett 1995-ben, Jichak Rabin miniszterelnök meggyilkolásakor.
- – Az a politika szükségképp kudarcot fog vallani, amelyik mintegy ki akarja emelni Izraelt a közel-keleti rendezés kontextusából, figyelmen kívül hagyva, hogy a térségben ez az egyetlen demokrácia. (Ezt mellesleg, így utólag a mostani választásokon megjelentek magas számaránya is bizonyítja: 71,8%.)
Belpolitikai szempontból az izraeli jobboldal és baloldal közötti konfliktust továbbra is a palesztin kérdéshez való közelítés dominálja. A baloldalnak 2008-ig volt egy világos, egyértelmű és keresztülvihetőnek tűnő javaslata, míg a jobboldal csak egy olyan konfrontatív álláspontot foglalt el, amelyet akkor látszólag semmi sem indokolt.
A baloldali álláspont abból indult ki, hogy Izrael zsidó karaktere és az izraeli demokrácia csak akkor őrizhető meg, ha létrehozzák a palesztin államot, egyértelműen elválasztva azt Izraeltől. A biztonságért cserébe a zsidó állam komoly területi és gazdasági kompromisszumokra volt kész. Beleegyezett Kelet-Jeruzsálem átadásába, a Gázai-övezet és Ciszjordánia (vagyis az úgynevezett Nyugati Part) fizikai összekapcsolásába stb. A palesztinok soha ennél nagylelkűbb ajánlatot nem kaptak, hogy aztán vezetőik gyorsan el is utasítsák azt. Miért tették? Mert ők nem ennyit akartak, hanem mindent. Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök eme béketervének megalapozatlanságát azonban már korábban előrevetítette a Hamász 2006-os győzelme a Gáza-övezetben, illetve hatalmának – mind korruptív, mind pedig kifejezetten terrorista célokkal történt – fokozatos kiépítése.
Az illúziókra épült palesztinpolitika megrendítette Izrael lakosainak többségében a bizalmat a baloldallal szemben, s ez megalapozta Netanjahu egyértelmű befolyását. A jelenlegi miniszterelnök nem tett mást, mint átfogalmazta az addigi baloldali terveket, egészen ellentétes tartalommal:
- – Kelet-Jeruzsálemből nem lesz palesztin főváros.
- – Tovább folytatják a telepítési politikát.
- – Totálisan elszigetelik a Gáza-övezetet, s ezzel megakadályozzák, hogy Irán oda fegyvereket vigyen be.
- – Gáza elszigetelésével megakadályozzák, hogy a Hamász a Jordán nyugati partján is totális győzelmet arathasson.
- – Komoly és állandó katonai és/vagy titkosszolgálati kontroll alatt tartják az immáron a „mérsékelt” palesztin vezetők által is ad hoc intifádákra biztatott palesztin lakosságot és így tovább.
Ez egyértelmű válasz egy sor kérdésre, még ha sokba is kerül és nagyon keménynek is bizonyul. Ám a legtöbb izraeli, azzal együtt, hogy nagyon utálja Netanjahut, a Gázából ezrével kilőtt rakéták és a térségben tomboló iszlamista őrület láttán ettől több biztonságot remél, mint a baloldalnak a párbeszédre tett tétova ajánlataitól.
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.
