Hulljon a fél vese

Kellenek-e magáncégek az állami egészségügyben?

„A jövőben a közpénzből felújított kórházakban az OEP-kassza terhére csak állami szereplők nyújtanak szolgáltatást. A nagyobbik kormánypárt abból indul ki, hogy az egészség nem üzlet, abban nincsen helye magánérdeknek.” A kormány eddig mintegy 500 milliárd forintnyi közpénzt költött az egészségügyi intézmények felújítására, és „nem szabad hagyni, hogy azt magáncégek szétlopják” – jelentette be Lázár János Hódmezővásárhelyen egy lakossági fórumon.

Vezetek egy kurzust „Pénz és az üzlet világa az egészségügy­ben” címmel az egyetemen, és éppen a hallgatók vizsgadolgozatait javítottam, amikot a fenti hír elhangzott a rádióban. Általában nem figyelek különösebben a fijjug mantráira, de erre a hírre felfigyeltem, és megpróbáltam értelmezni. Vajon kikre gondolhat a miniszter úr, kik lehetnek ezek a magáncégek, amelyek „szétlopják” az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) kasszáját?

 

A kezdetek

 

A 90-es évek végén az egészségügy még a mainál is nagyobb forráshiánnyal küzdött, a kórházi eszközök jelentős része már rég elavult, ha működött egyáltalán, rá­adásul az állam hitelfelvevő képessége is erősen korlátozott volt. Ezen helyzet orvoslására indultak el az ún. PPP (Public Private Partnership) konstrukciók, amelyekben magánvállalkozások megvásárolták és működtették a modern eszközöket, az állam pedig – az OEP-en keresztül – fizetett a használatukért. A konstrukciónak köszönhetően megújult a teljes képalkotó diagnosztika (röntgen, CT, MR), és a fejlett országokhoz mérhető színvonalú berendezéseket telepítettek és kezdtek el használni a kórházak jó részében. A krónikus vesebetegek részére megnyíltak a legmodernebb dialízisközpontok, és a laboratóriumi diagnosztikai eszközpark is kicserélődött.

Az akkoriban elindult vállalkozások nagy részének ugyan ma már más a tulajdonosa, de még mindig magánkézben vannak. Ma Magyarországon magántulajdonban levő szolgáltatók biztosítják a radiológiai diagnosztika 70 százalékát, az ország 71 műveseközpontjából 49 magántulajdonban van, a klinikai laboratóriumi vizsgálatok jelentős hányadát és a mikrobiológiai tesztek messze több mint felét is ők végzik. Ezeken kívül jelentős szerepük van
a lombikbébiprogramokban, és több patológiai osztályt is szerződött szolgáltatók látnak el.

Fontos azt is tudni, hogy a magántulajdonban levő szolgálta­tók semmilyen külön juttatásban nem részesülnek. Ugyanabból a pénzből gazdálkodnak, amelyből az állami tulajdonú intézmények. Egy magántulajdonban levő központban elvégzett CT-vizsgálatért ugyanazt az összeget fizeti az OEP a magánellátónak, mint az állami kórháznak, egy fillérrel sem többet. Ha a háziorvos szeretné megtudni, hogy a gyereknek mitől lóg az orra, akkor a kért mikrobiológiai laboratóriumi vizsgálatot akár az állami laborba, akár a magántulajdonban levő laboratóriumba küldi, az OEP pontosan ugyanannyit fizet mindkettőnek.

Egy nagyon okos ember egyszer azt mondta, hogy elméletileg nincs különbség az „elméletileg” és „gyakorlatilag” között, gyakor­latilag pedig van. A jelenlegi jogszabályok szerint az egészségügyi ellátás elméletileg szektorsemleges – vagyis nem tesz különbséget állami és privát tulajdonú ellátó között –, gyakorlatilag viszont nem. A szolgáltatók működését ún. minimumfeltételek szabályozzák, bizonyos eszközöknek ren­delkezésre kell állniuk, és kép­zett szakembereknek is elegendő számban kell lenniük ahhoz, hogy működhessenek. Ennek ellenére nyílt titok, hogy szinte alig van olyan állami egészségügyi intézmény az országban, amely a minimumfeltételeknek maradéktalanul megfelelne, mégsem vonták vissza egyikük működési engedélyét sem. Bezzeg, ha az ÁNTSZ egy magánszolgáltatónál hasonló állapotot talál, már ugrik is az engedély, vagy megy a súlyos büntetés.

Mindezeknek köszönhetően a magántulajdonban levő szolgáltatók általában magasabb színvonalú szolgáltatást is nyújtanak, mint az államiak. A laboratóriumi mintákért akár el is mennek, a leleteket gyorsabban adják ki, és az infrastruktúra is civilizáltabb, mint a kórház többi osztályáé, melyek állami tulajdonban vannak. Ugyanabból a pénzből gazdálkodva, amely az állami szereplőnek is jár.

Figyelni kéne arra is, hogy nem akármivel gurigázunk. Az OEP adatai szerint évente több mint egymillió a művesekezelések száma, a radiológiai központokban évente kilenc és fél millió vizsgálatot végeznek, a laboratóriumokban is majdnem 20 millió az esetszám, és több mint 200 millió a vizsgálatok száma. Ezek nagyon nagy számok – tessék ezeket komolyan venni. Szinte biztos, hogy ha valaki valamilyen betegséggel orvoshoz kerül, akkor legalább indirekt módon igénybe veszi magántulajdonban levő ellátók valamely szolgáltatását. És ha egy komplex és kifeszített rendszerbe egyik napról a másikra belepiszkálunk, annak könnyen katasztrófa lehet a vége. Nem gondolom, hogy az államosítás miatt összedőlne a rendszer, de azt igen, hogy egyes helyeken komoly fennakadások lehetnek az ellátásban. A magánellátóknál dolgozó szakembereknek ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy lesz kedvük az állami rendszerben maradni.

Akkor most ugorjunk a lopós részre.

 

Fordítva a lovon

 

A tiszta logika alapján három lehetőségünk van. 1. Amennyiben a magántulajdonú szolgáltatók ugyanabból az összegből gazdálkodnak, mint az államiak, akkor vagy az államiak is lopnak, vagy a privátok sem. 2. A magánszolgáltatók rosszabb és olcsóbb eszközökkel szolgáltatnak, mindemellett alacsonyabb bért is fizetnek, a különbséget pedig a tulajdonos zsebre teszi, illetve ellopja. 3. A magánszolgáltatók hatékonyabban dolgoznak, mint az államiak, a keletkezett hasznot pedig extraprofit formájában jól szétlopkodják.

Az első eshetőséggel nem kell foglalkozni, magáért beszél, de a második és harmadik opció már érdekes. Azt egészen biztosan tudom, hogy a magánszolgáltatók általában magasabb bért fizetnek, ráadásul nem zsebbe és svarcban, hanem teljesen legálisan. A munkakörülmények is általában jobbak, a cégek különböző juttatásokkal is ellátják a dolgozókat, általában segítenek a szakmai továbbképzésekben is, emellett fizetik az adókat, a bevételük bizonyos százalékát visszafizetik a nekik helyet adó kórházaknak – szintén teljesen legálisan –, fizetik a bérleti díjakat, és többnyire kamatmentesen hiteleznek az intézményeknek is, hiszen a bevételüket többnyire nem közvetlenül az OEP-től kapják, hanem a kórházakon keresztül, sokszor több hónapos késéssel. Azt is tudom, hogy az állami osztályokon még rengeteg olyan berendezés üzemel, amelyeket a magánszolgáltatóknál mint orvostörténeti érdekességet vitrinben mutogatnak. Ennek alapján azt hiszem, hogy a második változat sem reális, de ha mégis, soha rosszabb tolvajokat.

Marad tehát a harmadik magyarázat, vagyis a hatékonyság­beli különbség. Ha viszont ez így van, akkor az embernek inkább az a benyomása, hogy a miniszter úr pont fordítva ül a lovon, mert nem elzavarni kellene a magánszolgáltatókat, hanem inkább tanulni tőlük. Lenne mit. Ha elzavarjuk őket, és eltűnnek a „lopkodók”, megmarad nekünk a drága és rossz. Bingó.

Arra egyébként már sokan rájöttek, hogy a magánszolgáltatóktól az állam is tud tanulni. Aki nézi a Forma–1-et, annak bizonyára feltűnt, hogy a Ferrarikon a „Mubadala” szponzori felirat virít. Ez nem egy távoli ország egzotikus cigarettamárkája vagy borotvahabja, hanem egy óriási állami vállalat: az ipari konglomerátum Abu-Dzabi kormányának 100 százalékos tulajdonában áll. Nincs olyan földrész, ahol ez a vállalat ne volna jelen, és szinte nincs olyan iparág, amelyben ne lennének befektetései.

Érdemes megnézni az egészségügyi aktivitásukat. Deklarált céljuk, hogy mindazt a tudást és eszköztárat, amit a világ többi országában a legjobb – magán – szolgáltatók nyújtani képesek, Abu-Dzabiban is elterjesszék. Ők nem hiszik el magukról, hogy mindent jobban tudnak mindenki másnál, hanem tudják, hogy szükségük van mások tapasztalataira és szaktudására is. A legnagyobb német kórház-üzemeltető vállalattal, az Asklepiosszal együtt működtetik Abu-Dzabi szakorvosi hálózatát, a londoni Imperial Col­lege-ot kérték meg a cukorbetegséggel foglalkozó központjuk ­fel­építésére és működtetésére, az amerikai LabCorppal közösen üzemeltetik a Központi Referencia Laboratóriumot, a svájci MedGate-tel hoztak létre teleradiológiai központot, a Cleveland Clinic a partner a legjobban felszerelt kórházukban, és a többi – gondolom, értik a lényeget. Azt ugye sejtik, hogy egyik partnerintézet sem non­profit szervezet?

Az egészségügyi ellátásban nemcsak az orvosokon és nővéreken múlik a gyógyítás sikere, hanem működtetni is kell ezt az egész miskulanciát. Valahogy el kell érni, hogy a doktorok és nővérek legyenek a betegekért, és ne fordítva, tudni kell megszervezni a feladatokat, ki kell találni a be­teg­utakat, és még ezer olyan dolgot, amit ma a magyar állami ellátórendszer vagy nem tud, vagy tudhatna jobban is. Az elmúlt években eleget hallottam, hogy mi, magyarok vagyunk a világ legkrea­tívabb népe, és amit mi nem tudunk megcsinálni, azt nem is lehet – mégis merem azt gondolni, hogy lenne még tanulnivalónk. Ha mi is partnerséget kötnénk olyan egészségügyi szolgáltatókkal, amelyek már bebizonyították, hogy mindenkinél jobban értenek egy területhez, akkor sokkal előrébb lennénk. Ehelyett inkább kirúgunk mindenkit, mert az egészségügy nem üzlet, és amúgy is, eleve mindenki lop, csal és hazudik, aki nem az Állam, nagy Á-val.

 

Hülyeségek helyett

 

A tusnádfürdői hittételben Orosz­országon, Kínán és Törökországon kívül felbukkant Szingapúr is mint követendő példa. Egészen biztos, hogy erre nem gondolt Orbán, de az egészségügy területén Szingapúr telitalálat. A városállam az egészségügyi ellátás non plus ultrája, a világ talán legjobbnak tartott rendszere. Az ellátási mutatóik a fejlett országokéival vetekszenek, a költségeik viszont az ottaniak felére-harmadára rúgnak. Míg az Egyesült Államok az éves GDP 18 százalékát fordítja egészségügyre, a szingapúri állam kevesebbet költ rá, mint a magyar, és nagyon, de nagyon jól működik. Mi elég sokat beszélünk az egészségturizmusról, ők viszont csinálják, évente majd hárommillió ember utazik a városállamba gyógykezeltetni magát – csak az Egyesült Államokból.

Ezek a fránya szingapúriak azonban biztosan nagyon elrontanak valamit, ők ugyan még nem, de mi már tudjuk, hogy előbb-utóbb nagy baj lesz. Az egészségügyi ellátásról szóló legfontosabb irányelveik között ugyanis az szerepel, hogy elő kell segíteni az egészségügyben az állami és magánszolgáltatók között a piaci versenyt azért, hogy a szolgáltatások minősége és az ellátás hatékonysága javuljon. Ezeknek teljesen elment az eszük? Verseny? Hatékonyság? Ők nem tudják, hogy az állami ellátás mindent sokkal hatékonyabban meg tud oldani?

A szingapúriak egészen odáig mentek, hogy bár egy 100 százalékos állami tulajdonú holdingba szervezték az összes állami kórházukat, elfelejtettek központi irányító apparátust rendelni hozzá. Menthetetlen lúzerek, nem értenek semmihez… Van ugyan egy igazgatótanács, amelynek a kórházigazgatók beszámolással tartoznak, viszont nincs se készletgazdálkodási intézet, se központi megmondóember, se központi beszerzési al-, kisegítő és főosztály. Az igazgatóknak szabad kezük van szinte mindenben. És csodák csodája, az állami kórházak versenyezni képesek a privát szolgáltatókkal, a szolgáltatási díjak nemcsak hogy nem emelkednek, de néhol csökkennek is, és egy átlagbetegnek fogalma sincs arról, hogy magán- vagy állami kórházban fekszik-e.

Hát nem ez lenne a legfontosabb? Ha beteg vagyok, a leges­legutolsó dolog, ami érdekel, hogy kié a kórház, amelyben éppen szenvedek. Gyógyítsanak meg, a többi nem érdekes. Aki pedig fizet az ellátásért – legyen az állami vagy magánbiztosító –, annak az a fontos, hogy a gyógyítás költséghatékony legyen. Ha ebben a magánszolgáltató jobban teljesít, akkor őt szeretem, és örülök, hogy több pénzem marad a többi beteg gyógyítására. Ki az a hülye, aki a drágábbat és rosszabbat választaná?

És van még valami, amire nagyon figyelnek Szingapúrban. Az irányelveik között az is megtalálható, hogy a kormánynak azonnal be kell avatkoznia, amennyiben az ellátás minősége romlana, és/vagy a költségek emelkedni kezdenek. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is azt, hogy vannak adataik az ellátás minőségéről és a költségekről. Nemcsak azt tudják, hogy egyik vagy másik kórházban mennyibe kerül egy szívkatéterezés, hanem azt is, hogy mekkora a szövődmények aránya. Ezeket az információkat megosztják mindenkivel, akire csak tartozik: a beteg pedig a lábával szavaz, oda megy, ahol a legnagyobb az esélye a gyógyulásra.

Nem kellene nekünk is inkább ilyesmivel foglalkoznunk? Van nálunk olyan valaki az országban, aki meg tudná mondani, hogy Szegeden, Zalaegerszegen vagy Debrecenben kell szívbetegnek lennem ahhoz, hogy esélyem legyen a túlélésre? Van-e valaki, aki tényleg tudja, hogy mennyibe kerül egy szürkehályogműtét, és ­miért kerül többe vagy kevesebbe Kaposváron, Sopronban vagy Nyíregyházán? Akad-e bárki, aki alá is tudja támasztani, hogy a „lopós” cégek rosszabb ellátást vagy szolgáltatást nyújtanak, mint az államiak, vagyis tényleg nincs rájuk szükség?

És nem valami ilyesmivel kellene itthon is foglalkozni a felszínes hülyeségek helyett?

A szerző orvos, közgazdász.