Felcsuti Péter

Fenntartásos fejlődés

Orbán új bankpolitikájáról

  • Felcsuti Péter
  • 2015.03.19 11:02

Publicisztika

A múlt hétfőn látványos, a kormány és a kereskedelmi bankok közötti viszonyban valóban fordulatot ígérő esemény történt. Orbán Viktor, valamint az osztrák Erste Bank és az EBRD, a londoni székhelyű kormányközi bank első vezetői egyetértési nyilatkozatot írtak alá.

Az aláírás óta sok a találgatás és a spekuláció. Ez az írás ezek sorát szaporítja. Furcsa, hogy így van – hiszen az aláírt okmány világosan fogalmaz. A kormány vállalja, hogy fokozatosan csökkenti a bankadót; a jövőben tartózkodik olyan lépésektől, amelyek közvetlenül veszteségeket okozhatnak a bankszektornak; tiszteletben tart olyan, a bankok számára fontos jogintézményeket, mint a jelzálog; végül az EBRD-vel közösen kisebbségi részesedést szerez az Erste Bankban. Ez utóbbi viszont vállalja, hogy a következő években jelentősen növeli hitelezési aktivitását Magyarországon.

Bármely más esetben, ha egy ország első embere ilyen dokumentumot ír alá – még akkor is, ha az jogi értelemben nem kötelező –, a megfigyelők tényként kezelik az illető kormány szándékait és már a várható következményeket latolgatnák. Megerősítené ebben őket az a háttérbeszélgetés is, amelyen az illetékes minisztérium képviselői – meglepő nagyvonalúsággal, de kétségkívül helyesen – azt is elmondják, hogy az adócsökkentésért cserébe nem várnak formális kötelezettségeket a bankoktól hitelezési aktivitásuk növelésére.

Ám a mi kormányunkkal és a mi miniszterelnökünkkel nem árt az óvatosság. A közhangulatot jól érzékelteti a Fitch hitelminősítő munkatársának nyilatkozata: „Az egyik kulcsfontosságú lépés a bankadó csökkentése lenne, ez pozitívan hatna az ország megítélésére. De nagyon szeretném látni, mi fog történni ­valójában. Ugyanis már voltak olyan bejelen­tések a múltban, amiből megtanultuk, hogy óvatosan kell értékelnünk Magyarországot.”
A szomorú helyzet az, hogy a magyar kormány az elmúlt években szóval és tettel teljes bizalmatlanságot teremtett maga iránt bel- és külföldön egyaránt. Emlékezzünk: Barroso korábbi uniós elnök búcsúlátogatása alkalmával valami olyasmit mondott, hogy reméli, az aláírásra elé tett szöveg ugyanaz, amire számít, azaz amit a magyarok a munkatársaival egyeztettek. A bankoknak sincs okuk a felejtésre; az elmúlt években a kormány többször megszegte a velük kötött megállapodásait. Megkímélem az olvasót attól, hogy hosszan fejtegessem a bizalom szerepét a politikában, az üz­leti világban, az emberek közötti kapcsolatokban. Bizalom nélkül is lehet jóformán bármit csinálni, de sokkal kevesebbet és rosszabbat, mint amennyit egyébként lehetne.

Marad tehát a spekuláció, és az enyém az, hogy ezúttal a kormány komolyan gondolja
a bankadó kivezetését és a viszony javítását a bankszektorral. Mire alapozom ezt?

 

Az alkalmas pillanat

Először is arra, hogy az időzítés sok szempontból alkalmas. Az elmúlt év a kormány oldaláról nézve – legalábbis a gazdaság terén biztosan – kifejezetten sikeresnek mondható. A gazdasági növekedés európai mértékkel mérve magas volt, a költségvetési hiányt a kormány immár harmadik éve keményen kézben tartja, növekedtek a beruházások, valamennyi új munkahely a versenyszférában is született. A forintosítással sikerült megoldani a devizahitelesek (nagyobb és politikailag érzékenyebb részének) problémáját, ráadásul az időzítéssel óriási szerencséje volt a kormánynak (és persze az egész országnak). A bankvásárlásokkal pedig teljesülni látszik a miniszterelnök vágya az 50 százaléknál magasabb magyar tulajdont illetően a bankszektorban.

Igen, de… – mondják sokan, és igazuk van. A növekedés már idén is lassulni fog, a beruházási aktivitás és a munkahelyteremtés csupán a rendkívül alacsony szinthez képest nőtt, a társadalom állapota (oktatás, egészségügy, szegénység) siralmas, a bankok pedig nem hiteleznek. Nem azért nem, mert külföldiek – a régió összes országában nagyjából ugyanezek a külföldi bankok működnek és az ott kihelyezett hitelállományuk már bőven meghaladta a válság előtti szintet. Valamennyit persze hiteleznek Magyarországon is, de nem sokat, pláne nem eleget. (A bankok mindig – még válság idején is – hitelezik a vitán felül hitelképes ügyfeleket, és nem hitelezik a vitán felül hitelképtelen ügyfeleket. Az izgalmas kérdés a két csoport között elhelyezkedő harmadik. Az e csoport hitelezhetőségével kapcsolatos percepciók a gazdaság jelenlegi és jövőbeni kilátásain alapulnak. Az alapvetően pozitív megítélés bővíti e csoport hitelezését és ezen keresztül a gazdasági növekedést, a negatív csök­kenti.) Tegyük hozzá, segített valamennyit a jegybank növekedési hitelprogramja, amely azonban – és ez komoly korlátja – csak likviditást biztosít a bankoknak (amelynek amúgy bővében vannak), viszont a kockázatot (ami a bankok számára a valódi szűk keresztmetszet) semmilyen mértékben nem vállalja át.

A kormány – és a jegybank – szakemberei tudják, hogy a kereskedelmi banki aktivitás újjáélesztése nélkül még az a szerény gazdasági növekedés is veszélyben van, amire az elkövetkező néhány évben – amikor már a rohamléptekben lehívott támogatási pénzek mul­tiplikátor hatása alábbhagy – számítani lehet. (Ez utóbbit illetően jobb, ha nem akarjuk tudni, hogy az uniós pénzek mennyi tényleges – fenntartható – hasznot hoztak az ország számára. Mindenesetre Keynes szerint, aki mégiscsak a 20. század meghatározó közgazdásza volt, a válság idején még az is segít, ha valakinek állami pénzből fizetünk, hogy száz palackot töltsön meg homokkal, másvalakivel ugyancsak állami pénzből elásatjuk a palackokat, aztán egy harmadikkal kiásatjuk. Ennyit az uniós pénzek az elmúlt években biztosan produkáltak Magyarországon.) A lényeg, hogy az uniós pénzek kihúzták a magyar gazdaságot a gödörből, de ez nem sokat garantál a jövőre nézve – hogy a 4-5 százalékos növekedéssel kapcsolatos miniszterelnöki álmokról ne is beszéljünk.

Érteni vélem tehát, ha nem is osztom a kormány elégedettségét. Ezért tarthatja alkalmasnak a pillanatot, hogy egyenlő pozícióból – „emelt fővel” – állapodjon meg a bankokkal. Azokkal a bankokkal, amelyeknek ugyancsak érdekük, hogy végre valamilyen elfogadható egyezségre jussanak a kormánnyal, hiszen az elmúlt években nem csupán a saját maguk okozta bajokkal kellett küszködniük, de jószerével túszai voltak a kormánynak, amely tetszése szerint újabb és újabb „váltságdíjjal” sarcolta őket (a verbális agresszióról most nem is beszélek).

A bankok szemszögéből a devizahitelek forintosítása után (illetve inkább az egyoldalú kamatmódosítások és az árfolyamrés visszatérítésével) a bankadó és amit megtestesít (értelmezhetetlen vetítési alap, rendkívül magas kulcs, a normativitás teljes hiánya a bevezetés és a fenntartás kapcsán) az egyetlen, ami a normális, kiszámítható működés útjában áll. Ennek fokozatos kivezetése esélyt adhat számukra, hogy visszakeressék azt a brutális veszteséget, ami az elmúlt négy évben Magyarországon érte őket. Meglehet, várakozásaikban csalódni fognak. Nem olyan régen volt szó például pénzügyi rezsicsökkentésről, s ez elég baljóslatúan hangzik. Gyakran hallani a jegybank által felállítandó rossz bankról is, ami lehet jó elgondolás, de alkalmas lehet arra is, hogy a bankokat rákényszerítsék, hogy nyomott áron megváljanak a rossz hiteleik fejében megszerzett kereskedelmi ingatlanoktól.

Kérdőjelek ezen túl is maradtak, a legfontosabb éppen a kormány szándékaival (vagy képességével) kapcsolatos. Feltételezem, hogy a kormány valóban komolyan gondolja a bank­adó kivezetését. Ám 140 milliárd forintról beszélünk és egy olyan költségvetésről, amit minden évben csak „kreatív” ötletekkel – újabb adók – lehet összerakni és teljesíteni.
A különadók már régen nem átmenetiek, valójában szervesen beépültek a költségvetésbe. Minden nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen adók kivezetése sokkal nehezebb annál, mint amit a politikusok ihletett pillanataikban – amikor bevezetik és/vagy megígérik a kivezetést – gondolnak erről. A pillanat soha nem alkalmas, és Magyarországon sincs ez másképp. Mindenesetre reménykedjünk abban, hogy ezúttal sikerül.

 

Az egyik visszatért

És akkor marad még két kérdés. Először is mi szüksége van a kormánynak és az Erstének arra, hogy az állam az osztrák bankcsoport magyarországi leánybankjában 15 százalékos részesedést szerezzen? Valójában semmi, de mégis… A kormány híven saját hitvallásához, mindenütt jelen akar lenni (vagy jelen lévőnek akar mutatkozni), az Erste pedig abban reménykedhet, hogy a kormánnyal kialakított különleges kapcsolat némi versenyelőnyhöz juttatja. Azt is mondhatnánk, hogy egy újabb stratégiai megállapodásról van szó, ami a kormány kedvenc kommunikációs eszköze. Ezek valós értékét mutatja, hogy a kormány kötött ilyet a GE csoporttal (amely most eladja a Budapest Bankot), a Citibankkal (amely eladja a magyarországi operációja legnagyobb részét) és a Tesco-csoporttal is, amely tucatnyi áruházát zárja be a következő hónapokban. Ezt tehát nem érdemes komolyan venni, azt pedig kizártnak tartom, hogy az Erste megosztaná akár csak a magyar piaccal kapcsolatos stratégiai vagy üzleti elképzeléseit a magyar kormánnyal (vagy bárki mással).

És az EBRD? Azt hiszem, ez a dolog igazán szomorú része. A nemzetközi fejlesztési pénzintézetek (Világbank, EBRD és más regionális pénzügyi szervezetek) egyik feladatuknak tekintik, hogy támogassák a fejlődő országokba irányuló magántőke-befektetéseket. Erre azért van szükség, mert ezek a piacok az átlagosnál kockázatosabbak politikai, gazdasági és intézményi szempontból egyaránt (kiszámítha­tatlan politika, rosszul működő államigazgatás, igazságszolgáltatás, korrupció stb.). Ezért ezek a fejlesztési ügynökségek gyakran vállalnak társbefektetői, társfinanszírozói szerepet, így a magánbefektetők, ha a fogadó országgal konfliktusuk támad, valamennyire számíthatnak a segítségükre. Így volt ez a régióban és Magyarországon is a rendszerváltás után. Például a Raiffeisen Bank elődjében az IFC (a Világbank fejlesztési leányvállalata) vállalt ala­pítói szerepet, de ugyanez a nemzetközi szervezet több iparvállalat alapításában is részt vett a külföldi szakmai befektetők mellett. Az EBRD ugyanezt tette. Amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, kimondva és kimondatlanul is elfogadottá vált, hogy az ország a politikai, gazdasági és jogi berendezkedés tekintetében immáron a fejlett világ része. Ami azt is jelenti, hogy a magántőkének nincs szüksége bátorításra, „mankóra” ahhoz, hogy Magyarországon befektessen. Így aztán a nemzetközi szervezetek a 2000-es években missziójukat befejezettnek tekintve bezárták budapesti irodáikat, és továbbmentek – először a Balkánra, aztán Közép-Ázsiába.

A 2008-as válság idején egy rövid ideig szó volt arról, hogy az EBRD részvényes lesz az OTP-ben, de a bank – a motivációkat most ne firtassuk – kijelentette, hogy nincs szüksége az EBRD támogatására (és valóban nem is volt). Most az egyik ilyen nemzetközi szervezet visszajött, hogy támaszt adjon az Erstének. A percepciókra amúgy érzékeny kormány figyelmét a jelek szerint elkerülte ennek a helyzetnek a keserű iróniája. A mi figyelmünket azonban ne kerülje el!

Neked ajánljuk