Milyen eszközei vannak az EU-nak, hogy fellépjen az egyetemek lenyúlásával szemben?

Publicisztika

Az Európai Unió nem tudja úgy büntetni Orbánt vagy a rezsimet, hogy az csak neki fájjon. 

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. szeptember 7-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Arra válaszul, hogy a magyar kormány és az Országgyűlés letiporta az állami egyetemek többségének autonómiáját, és ún. közérdekű vagyonkezelő alapítványok tulajdonába adta, azaz kekvásította azokat, két európai uniós intézmény, a Tanács és a Bizottság súlyos szankciókat helyezett kilátásba. Ezek az intézkedések – az érintett intézmények kizárása az Erasmus+ oktatási csereprogramokból és az olyan közös kutatási programokból, mint a Horizon vagy a COST-hálózatok – elsősorban az ott tanuló diákokat és az érintett kutatókat sújtják. Orbánt, a Fideszt, a rezsim korifeusait legfeljebb közvetve, bizonytalan politikai hatásmechanizmusokon keresztül érik el.

Mivel a magyar Országgyűlés nem tett meg mindent, amit a Bizottság vár tőle, hogy az egyetemek autonómiája kevésbé sérüljön, úgy tűnik, a fenti fenyegetését hamarosan be is kell váltania az EU-nak.

Fél éve, amikor a szankciók az asztalra kerültek, Bódi Péter a magyarnarancs.hu-n szenvedélyesen érvelt amellett, hogy „a magyar fiatalok diszkriminálása nyilván nem lehet a probléma megoldása arra nézve, hogy egy korrupt politikai rendszerben élnek”, és kárhoztatta azokat, akik afelett örvendeztek, hogy „Brüsszel végre a sarkára állt”. Kifejtette: ha az EU elveszi az európai távlatokat adó cserediákság lehetőségét a jövő magyar értelmiségétől, azzal nem Orbánt sújtja, hanem morálisan is megkérdőjelezhető kollektív büntetést hoz, aki pedig ennek örül, rövidlátó és oktondi. Ezt az álláspontot sok olyan, a tudomány világában dolgozó, érdemdús személy osztja, akik egyébként pontosan tisztában vannak a rezsim bűneivel, és a legkevésbé sem rokonszenveznek vele. Ez a Momentum véleménye is.

Az alábbiakban vitatkozni fogok ezzel az állásponttal és Bódi Péterrel. Abban természetesen egyetértünk, hogy az Erasmus+ és a többi együttműködés leállítása súlyos kárt okoz a magyar diákoknak és kutatóknak, ám abban nem – és ez tényleg minden, csak nem öröm –, hogy ilyesfajta kollektív büntetések kilátásba helyezése nélkül az EU fel tudná venni a kesztyűt a magyar jogállamiság és intézményi autonómiák maradékát is lebontó Orbán-rezsimmel szemben.

Három, gyakran felmerülő tévhitet szeretnék ezzel összefüggésben eloszlatni.

Az EU nem is tudja, hogy mit művel

De, tudja. Persze hogy tudja. Az Erasmus az európai együttműködés kevés olyan sikerei­nek egyike, amelyeket nemcsak statisztikusok, közgazdászok vagy nagybirtokosok látnak, hanem európai polgárok százezrei is személyesen megtapasztalják, és amely kézen foghatóan az unióhoz köthető. Az uniós politikusok és bürokraták imádják és ajnározzák is a programot.

A fenyegetést természetesen ők sem szeretnék beváltani. A büntetéssel fenyegetés értelme általában sem a beváltásában van, hanem a benne rejlő elriasztó erőben. A rablásért kapott börtön nemigen tesz jobb emberré senkit, költséges, és szinte csak szenvedést okoz. Ám, ha nem sikerül az elrettentés, nincs mese, a rablót dutyiba kell küldeni, a hiteltelen fenyegetés ugyanis hatástalan. Tegyük hozzá azt is, hogy még az efféle egyéni büntetés sem csak a bűnöst sújtja: a családfő elzárása szörnyű szenvedést okozhat a házastársának és gyerekeinek is. Nem tudja mindezt a törvényhozó? De, tudja.

Az EU az ártatlanokat bünteti

Vajon ki a kekvásítás elkövetője az EU szemében?

Mielőtt az áldozat pozíciójából nyomban rávágjuk, hogy Orbán maga vagy Orbán és legszűkebb csapata, álljunk meg egy percre: ez az önfelmentő válasz sem morálisan, sem politikailag nem evidens. Ha nem is öröm ezzel szembesülni, a kritika alá eső törvényeket az Országgyűlés fogadta el, amelynek tagjait, ha lejtős pályán is, de a részt vevő ellenzéki pártok és a részt vevő választók milliói által legitimált választáson a magyar nép választotta meg. Valamint: az érintett állami egyetemek – a korábbi autonómiájukból még sokat megőrző – szenátusai gyávaságból és egy tál lencséért, a beígért szép új épületekért, Mol-részvényekért, kevesebb bürokratikus kötöttség reményében maguk is megszavazták azt, hogy igába hajtsák a fejüket. Egyáltalán nem egyértelmű, hogy morális szempontból csak Orbán lehet az igazságos megtorlással fenyegetés célkeresztjében, maguk az intézmények, vagy akár az Orbánt hatalmon tartó ország egésze nem.

De ha a szankciót üzenetként fogjuk fel – hagyjátok abba, amit műveltek, vagy még nagyobb baj lesz! –, az sem kizárólag Orbánnak szól. Sőt – legalább ilyen fontos címzettjei lehetnek a magyar társadalom megmaradt, kicsit is autonóm szereplői: bírák, polgármesterek, nem kormányzati szervek, vállalati vezetők. Amikor döntenetek kell a behódolás és a lehetséges ellenállás között, ne feledjétek: ha szervilisen bekucorodtok az Orbán-rezsim alá, annak az EU veletek fizetteti ki az árát! Ki­emelt célpontja lehet ennek az üzenetnek az akár forradalmi változásokat is beindítani képes, tetterős és kevesebb vesztenivalóval bíró egyetemi ifjúság. Szomorúan teszem hozzá: ha már 2010-től érkeztek volna ilyen jelzések Brüsszelből, talán most szabadabb Magyarországon élnénk. Az üzenet tehát Orbánnak, a kekvásodott egyetemeknek, a valamennyire autonóm magyar intézményeknek és az ország egészének szól.

Okoslabort adtak át Hatvanban

 
 
Erasmus mínusz
Fotó: MTI/Komka Péter

Az EU-nak úgy kell megbüntetnie Orbánt vagy a rezsimet, hogy az ne a diákoknak és a kutatóknak fájjon

Amikor szuverén államok (vagy épp államok fölötti, hibrid képződmények, mint az EU) konfliktusba kerülnek egymással, a legritkább esetben tudják a szankcióikat kizárólag az ellenország vezetőjére irányítani. Ez még akkor sem megy, ha a felelősséget országa gaztetteiért egy személyben viselő tirannusról van szó. A politikai kommunikációban persze mi sem könnyebb ennél: nem igényel különösebb erőfeszítést átnézni Orbánon egy EU-s csúcstalálkozón, fullánkos megjegyzést elereszteni a rovására egy EP-szónoklatban vagy egy biztosi sajtótájékoztatón. Ám ha komolyabb büntetés – az egész országot sújtó általános gazdasági szankciók, pláne fegyveres harc – válik szükségessé, ott sosem csak a diktátor kerül a célkeresztbe: munkavállalók és besorozott bakák isszák meg az összetűzés levét.

Magyarországot persze nem fogja lerohanni az EU hadserege, már csak azért sem, mert nincs neki olyan. De vannak eszközök a két véglet, a szájtépés és a véres háború között is.

A politikai kommunikáción túl a másik ország jól körülbástyázott egyeduralkodójának és legközelebbi szövetségeseinek sérelmet okozni legfeljebb titkosszolgálati eszközökkel, netán egyénre szabott gazdasági szankciókkal lehet – lásd Putyin és az orosz oligarchák esetét. Ezek azonban önmagukban még akkor sem elégségesek, ha olyan gazdag, erős és döntésképes országok vetik be, mint az Egyesült Államok vagy Franciaország. Tanulságos, hogy a minapi nigeri puccsra adott francia diplomáciai reakciók talán legerősebbje épp az volt, amit nehéz nem kegyetlen kollektív büntetésnek látni: Párizs felfüggesztett minden, Nigernek szóló francia segélyprogramot.

Az összes többi országközi büntetés, a vízumkiadás nehezítésétől a kettős adózás visszahozatalán át (friss amerikai–magyar példák) a határátkelők lezárásáig és a kulturális együttműködés visszafogásáig mind kollektív: másokat is sújt, nem csak az egyeduralkodót. Az országok közötti súlyosabb konfliktusok csak a mesében szűkíthetők az országok vezetőinek párviadalára: a valóságban elkerülhetetlenül az államok vétlen polgárai isszák meg ezek levét.

Különösen így van az Európai Unió esetében. Először is azért, mert az EU nem igazi állam, s ezért nem rendelkezik azokkal az eszközökkel sem, amelyekkel sebészi módon egyes politikusokat vehetne célba. Különösen, ha az illető egy tagállam vezetője. Brüsszelnek nem hogy revolversajtója vagy tengerészgyalogsága, de még CIA-je sincs.

Másodszor pedig azért, mert az unió a jog és a formális eljárások tömkelege által gúzsba kötött, szabályalapú, elszámoltatható, végrehajtó jellegű intézmény. Büntetőintézkedéseket – amelyek bíróság előtt is megtámadhatók – kizárólag a közös szabályokat megsértő aktorokkal, elsősorban tagállamokkal, nem pedig egyes politikusokkal szemben tud hozni. Ráadásul abban a két testületben, ahol a politikai döntések születnek, a Bizottságban és a Tanácsban ott ülnek Orbán kinevezettjei és barátai is.

Több mint egy évtizede tanuljuk, mennyire elégtelen eszközök ezek, ha egy tagállam vezetője a liberális demokrácia és a jogállam felszámolására adja a fejét. Az uniós alapszerződés 7. cikke szerinti eljárás a beépített tanácsi tagállami vétójog miatt csak üres szócséplés, a kötelezettségszegési eljárások évekig húzhatók, és szinte mindig jelentéktelen vagy megkerülhető büntetésekkel végződnek.

Az egyetlen valódi, fájdalmas büntetés, amit az EU Magyarország ellen alkalmazhat, a közvetlen strukturális támogatások részleges visszatartása;

s ennek a még mindig tökéletlen mechanizmusnak is csak mostanra, nagy kínnal sikerült jogi kereteket adni. Ám az unióból érkező pénzt (vigyázat, leegyszerűsítés) Orbán és csapata osztja. Ha kevesebb jön, ők döntik el, ki kap kevesebbet. És aligha a saját vagy pártjuk zsebébe legtöbbet csúsztató szövetségesek járnak rosszul: a büntetés tehát itt is kollektív lesz.

Az EU-tagság fő haszna Magyarország számára persze nem a tökéletlenül fölhasznált támogatásokban van, hanem az utazás, a munkavállalás, az áruk vásárlásának és a szolgáltatások igénybevételének a szabadságában, amit a magyarok az összes európaival együtt immár majdnem húsz éve élveznek. E keretekhez viszont nem akar (és nem is nagyon tud) hozzányúlni „Brüsszel”; ezek az európai építkezés alapvívmányai, amelyeket túl nagy áldozat lenne megsérteni egy apró, közepesen elkanászodott tagállam megregulázása érdekében.

Mi marad tehát mindezek után az EU eszköztárában?

Nos, csak a közvetlenül elköltött (tehát nem tagállamok ölébe pottyantott) európai pénzek fölötti diszponálás. Ezek kedvezményezettjei között számos magyar polgár, cég és intézmény van, fúziós reaktornak beszállító hazai vállalattól a Brüsszelben alkalmazott magyar–máltai szinkrontolmácsig. Ezen források egyikének elosztásában teremtett új helyzetet az, amikor Orbánék durván nekiláttak az állami egyetemek intézményes igába hajtásának, s ezzel rátették volna a kezüket az európai támogatások egyik ama szeletére is, amelyet pedig nem rájuk bízott az unió.

A Bizottság kezében pedig nem maradt más válasz erre, mint az érintett intézmények (és nem az összes magyar intézmény!) által kért pénz – óvatosan késleltetett – visszatartása.

(És még ehhez is kellett a Tanács jóváhagyása.) Viszont itt végre jóhiszeműen és teljes joggal hivatkozhatott a pénzosztásra vonatkozó szabályok megsértésére: ha az egyetemeiteket közvetlenül a rezsim alá rendelitek, azok elesnek az uniós támogatással működő programoktól.

*

Az Európai Unió nem tudja úgy büntetni Orbánt vagy a rezsimet, hogy az csak neki fájjon. Az üzenete messze túlmutat diákcserén és kutatáson: magyarok, cselekedjetek, Orbán, vigyázz! Az valóban nagy szerencsétlenség, hogy az egyetemeken csattan az ostor – de ők nem a Bizottság, hanem Orbán áldozatai lesznek. Az pedig igenis vigasz, hogy az EU végre az összes magyar polgár szabadságának érdekében a sápítozásnál erősebb eszközökkel is szembeszáll Orbánnal. Ez másképp nem fog menni. A „ne a diákokat büntessék” követelése sajnos itt és most azt jelenti: „hagyjátok Orbánt tovább csinálni, amit eddig”. A diákok, kutatók és Bódi Péter jogos haragját nem a Bizottságra, hanem az őket – minket – járulékos áldozattá tevő Orbán-rezsimre érdemes irányítani.

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Post mortem

Az egész világot megrázó szörnyűségeknél gyakran előkerül a tettes ízlése – nem akarjuk elhinni, hogy egy átlagos ember is követhet el borzalmas dolgokat, keressük a furcsaságokat, az előjeleket, amelyeknek gyanúsnak kellett volna lenniük.