Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. augusztus 24-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Július első napjaiban tartotta kongresszusát Koppenhágában az Építészek Nemzetközi Szövetsége (Union Internationale des Architectes, UIA). A rendezvény középpontjában nem stíluskérdések, nem városépítészeti minták álltak, nem a műemlékvédelem – sőt nem is csupán az építészet. A kongresszus sokkal inkább az építés egészéről, a várospolitikáról, s mindenekelőtt az építészszakma társadalmi felelősségvállalásáról szólt.
Ezt kereste a lakhatási kérdések kapcsán, ezért kutatta a körforgásos gazdaság elemeit minden lehetséges formában. Ezért szóltak az előadások fenntarthatóságról és rezilienciáról, energetikáról, klímaváltozásról és szén-dioxid-mérlegről. És ezért lett a kongresszus jelmondata: „Sustainable futures – Leave no one behind!” (Fenntartható jövő – senkit ne hagyjunk hátra!) A földkerekség majd’ minden országából érkező hatezer résztvevő a találkozó több mint száz előadásán, kerekasztalán és vitafórumán jövőképet próbált rajzolni (lásd: uia2023cph.org).
A Föld átlaghőmérséklete azokban a napokban rendre csúcsokat döntött – nagyjából világossá vált, hogy a 2015-ös párizsi megállapodásban célkitűzésként megjelenő 1,5 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés aligha tartható. A vita már nem azon folyik, hogy van-e egyáltalán klímaváltozás és ahhoz van-e közünk. Ebben az összefüggésben ugyancsak meghatározta a résztvevők gondolkodását az a tudat, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása szempontjából a világ építőipara meghatározó szereplő. A kiindulópont az, hogy a globális felmelegedésben az emberi tevékenység az ipari forradalom kezdete óta jelentős szerepet játszik, ezért a változások mérsékléséért lehet és kell is tenni.
A kongresszus helyszíne, Koppenhága nemcsak a legélhetőbb, legboldogabb városok egyike, hanem évtizedek óta innovatív urbanisztikai programjának tudatos és következetes megvalósításáról ismert. Legyen szó a közösségi közlekedés rendszereiről, a barnamezős területek megújításáról, a távfűtésről vagy a lakóterületi kulturális központokról, Koppenhágában biztosan találunk figyelemre méltó példát, jó gyakorlatot. Ezek között bőven akad a fenntarthatóságot szolgáló gondolat és megoldás: biodiverz zöld felületek, esőkertek, hatalmas új parkok és parkerdők. És közben természetesen a kerékpárhasználat minden eleme, kezdve a bicikliutaktól és hidaktól egészen a kísérleti biciklitárolókig. És a visszatérő vendég is talál meglepetést, mert évről évre újabb és újabb fejlesztések zajlanak. Éppen ezért helyénvaló nemcsak az, hogy Koppenhága lett az építészet fővárosa 2023-ban, hanem az is, hogy a neve egybeforrjon azokkal az ajánlásokkal, amelyeket a kongresszus záródokumentumaként elfogadtak.
A 10 Copenhagen Lessons (10 koppenhágai tanulság) a kongresszus jelmondatának bővebb kifejtése. Ezek az ajánlások gyakorlati javaslatokat rögzítenek, s összességük egyfajta etikai kódexnek is tekinthető. Érdemes tehát végiggondolni, hogy vajon mit és hogyan tudunk megvalósítani belőlük.
Az építészetnek mindenkit egyenlően, méltósággal kell szolgálnia – kirekesztés mellett hiábavaló a szépség. Az épített környezet létrehozása, tervezése és fejlesztése során mindenekelőtt a hátrányos helyzetű emberek sorsát kell rendezni.
A gondolat a design for all alapelv kiterjesztése: az épített környezetnek minden ember számára egyenlő hozzáférést kell nyújtania, és minden egyént és csoportot számukra méltóságot biztosítva kell kezelni. Az építészetnek figyelembe kell vennie az eltérő emberi igényeket és használatot, a különféle szokásokat. A felhasználóknak meg kell adni a környezet alakításában való részvétel méltóságát. Megfogalmazódik azonban itt az a felfogás is, hogy a valódi építészeti szépség csak az lehet, ami szélesebb rétegek számára hozzáférhető, és a teljes közösséget szolgálja. Sokaknak kell jót építeni, nem keveseknek gyönyörűt.
Ijesztően nagy a feladat: mindenekelőtt lakhatást kell biztosítani a leszakadó társadalmi csoportok számára. Ezt érthetjük globális léptékben is, de akár a legközvetlenebb környezetünkre itt, Magyarországon. Itt is lakhatási válság van: nem csak a legszegényebb társadalmi csoportok küszködnek a méltatlan lakáskörülményekkel, de a közepes jövedelműek is igen nehezen jutnak kedvező költségű, önálló lakáshoz. Szükséges lenne tehát olyan lakhatási programok létrehozása és működtetése, amelyek a leszakadó rétegek által is igénybe vehetők. A nyugat-európai országokban sokféle konstrukció szolgálja, hogy elérhető árú bérlakások segítsék a lakhatást. Méltán híres Bécs városi bérlakásprogramja, de tudni kell azt is, hogy emellett a legtöbb helyen különféle tradicionális lakásszövetkezetek is jelen vannak a lakásépítésben. Ennek köszönhetően változatos igényszinttel, változatos helyszíneken, rendkívül sokrétű kínálatot találnak a városlakók.
A már meglévő épületszerkezetek újrahasznosítása.
A fenntarthatóság gondolatának jegyében minden esetben át kell gondolni, hogy egy meglévő épület bontása elkerülhetetlen-e, vagy átalakítással, felújítással alkalmassá tehető-e mai funkciókra. És ezt nem csak a műemléki értékek esetében kötelező végiggondolni. Belgiumban ma már egy épület bontásának engedélyezéséhez tanulmányt kell csatolni arról, hogy a bontás elkerülhetetlen. Egy meglévő épület – akár csupán a szerkezeti váz – megőrzése révén a bontással, a törmelék elhelyezésével, az új építőanyagok előállításával és helyszínre szállításával, az új anyagok beépítésével kapcsolatos költségeket, energiát, szén-dioxid-kibocsátást lehet megtakarítani.
Mindenekelőtt a meglévő épületeket folyamatos átépítésekkel, felújításokkal addig kell használni, ameddig csak lehet, másodsorban átalakításokkal új funkciók számára is alkalmassá kell tenni azokat. Európában az újrahasznosítást (adaptive reuse) szolgáló gondolkodás eredménye meglátszik a városokon. A legváltozatosabb projektekkel találkozunk: ipari épületek, csarnokok átalakítása, feleslegessé váló garázsok használatbavétele. Az épített örökség jellegzetes elemeinek megőrzése pedig a város karakterének, egyediségének megőrzésében segít. A kongresszus (amúgy húsmentes) díszvacsorája a volt vágóhíd egyik csarnokában zajlott: az együttes megőrzése jól mutatja, milyen lehetőséget szalasztottunk el a budapesti Közvágóhíd bontásával.
Az új fejlesztések nem vehetnek el zöld területeket. Az épített környezet nem veszélyeztetheti a természetes ökoszisztémák és az élelmiszer-termelés fennmaradását.
A felszólító mód egyre erőteljesebb. Az elmúlt évtizedek városfejlődését nézve már lényegében visszafordíthatatlan folyamatokon vagyunk túl: a szuburbanizáció városaink környezetében minden zöld felületet felfalt vagy erodált. Kukoricaföldek helyett családi házas övezetek, gyümölcsösök helyett ún. zárt kerti üdülők, szántók helyett logisztikai központok veszik körül Budapestet is. Eközben a városokon belül lehetőség van az ún. barnamezős területek, a felhagyott vagy alulhasznosított ipari, vasúti, honvédségi területek újrahasznosítására.
Koppenhága déli irányú fejlesztése, Ørestad városrész kialakítása éppen egy katonai lőtér felhasználásával épült, de mintaszerű a korábbi kikötők újrahasznosítása is. A koppenhágai városépítés a területek beépítése mellett növeli a biológiailag aktív területek nagyságát: hatalmas parkok, természetközeli területek, vizes élőhelyek kapcsolódnak közvetlenül az új lakóterületekhez, ami önmagában is érték, de ráadásul ez utóbbiak értékét növeli, egyedivé teszi azokat. Budapesten is látható mindennek a lehetősége – de egy ilyen fejlesztés előkészítése hatalmas munka.
A nagy léptékű városépítés sok helyen az ökoszisztémák szétdúlásával, meglévő hálózatok kettészakításával jár. Más helyeken a mezőgazdasági tevékenységet lehetetleníti el, aminek következményeit sok esetben nemhogy felmérni, de becsülni sem tudjuk előre. A klímaváltozás gyökeresen érinteni fogja az ökológiai rendszereket – ezek rezilienciáját, ellenálló képességét nem szabad továbbcsökkenteni az emberi beavatkozásokkal.
Mindaddig nem szabad az építési tevékenységhez új nyersanyagokat felhasználni, amíg lehetőség adódik újrahasznosított anyagok felhasználására. Az építési tevékenység nem termelhet és nem hagyhat hátra hulladékot. Az építőanyagok beszerzésekor a helyi, megújuló anyagok élveznek elsőbbséget.
Bontott anyagokat, reciklált elemeket, újrahasznosítással keletkező termékeket kellene használni minél szélesebb körben. Az építőiparban ehhez érdemi technológiai fejlesztésekre is szükség van. Ma még egy hagyományos téglaház bontásánál sem mindig mentik ki és forgalmazzák újra a használható anyagokat, pedig bontott téglát, faanyagot, követ, acélt sittlerakóba vinni bűn. Az újabb szerkezetek, a betonanyagok, az építkezéseken alkalmazott megannyi vegyipari termék szelektív kezelése még közel sem általános, bár vannak ígéretes példák. A szemléletváltozást jelzi, hogy az építőiparban is egyre inkább meghonosodik az életciklus-tervezés, aminek során az épületek létrehozásának, üzemeltetésének és elbontásának számbavétele is a tervezés része, és nemcsak költség és technológia, hanem energiafelhasználás és szén-dioxid-kibocsátás szempontjából is.
Az életciklus-tervezés az építési folyamat racionalizálására is vonatkozik. A nyersanyagból a késztermék létrehozása során a termelési lánc tervezésével minimalizálni kell a hulladékokat, a hasznosíthatatlan melléktermékeket. A no waste irány magától értetődő, de érdemes a hulladékhasznosítás gazdasági hatékonyságát is a technológiai fejlesztés egyik céljaként rögzíteni.
Az építőanyagok körének megválasztása leginkább a költségek optimalizálásával történik. Mint annyi más termék esetében, a gyártás során eltorzított árszerkezet rendkívül hosszú szállítási útvonalakat is megenged, s ezért alapvető építőanyagok – kő, fa, cement, acél stb. – hosszú, akár világ körüli úton érkeznek a felhasználás helyére. Ugyanúgy, mint a mezőgazdasági termények esetében, az építőiparban is fontos a beszerzési források és a felhasználás helye közötti távolság csökkentése. Az energiafelhasználás, a karbonlábnyom csökkentése mellett ez a helyi gazdasági tevékenység erősítése szempontjából is lényeges. A globális gazdaság működése mellett ez nem könnyű feladat.
Akármit építünk, a karbonlábnyomunk legyen negatív: a megkötött szén-dioxid mennyisége legyen nagyobb, mint a kibocsátotté.
Ha az építési tevékenység során nem csupán a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, hanem többlet szén-dioxid lekötésére is törekszünk, elérhetjük, hogy az építőipar aktívan csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ennek elsődleges eszköze a fa építőanyagok bővülő használata. A javaslat szerint a légkör szén-dioxid-tartalma csökkenthető, ha azt házainkba és városainkba beépítve évszázadokon át lekötve tartjuk – természetesen a folytonos újraerdősítés mellett. Az elmúlt évtizedek során sokat fejlődött a faszerkezeti építés technológiája; ma már magasházak is biztonsággal építhetők fából.
Az épített környezet fejlesztésének, tervezésének és megvalósításának minden eleme érintse kedvezően a vízi ökoszisztémákat és az ivóvízellátást.
Minthogy az elkövetkező évtizedek legfontosabb kérdései a vízzel kapcsolatosak lesznek, nyilvánvaló, hogy a vízbázisok védelme, a szennyvízkezelés, a vízmegtartás, a villámárvizek és a nagy árvizek kérdésének mindegyike a városok, falvak ellenálló képességének kulcseleme lesz. A vízügyi infrastruktúra létesítése meglehetősen költséges, de Koppenhága városa ebben is használható, gyakorlatias példákat mutat, amikor a vízmegtartás, a szennyvízkezelés kék infrastruktúráját fejleszti, a városi vízpartok használatát teszi lehetővé. Legendásak a városi tengerpartok uszodái, de az is közmondásos, hogy egy 2011-es rekordnagyságú felhőszakadást követő villámárvíz pusztításán okulva máig 300 (!) kisebb-nagyobb vízvisszatartó projektet és parkfejlesztést valósítottak meg.
*
Továbbra is gondolhatjuk azt, hogy ezek az ajánlások utópisztikusak, a célok elérhetetlenül messze vannak. A gyakorlati példák, Koppenhága eredményei azonban azt mutatják, hogy kisebb-nagyobb lépések megtehetők, reális költséggel, reális időn belül. Az építészkongresszus azért beszél minderről, mert most minden kreativitásunkat ezeknek a kérdéseknek a leggyakorlatiasabb megoldására kell fordítani.
