Ezt a megállapítást több mint két évtizede rögzítettem a magyarországi bankrendszer akkori állapotát vizsgáló könyvemben (Bankvilág Magyarországon, Helikon, 2002). „Egy ilyen gazdaságban nem meglepő, ha a külföldi tulajdonban lévő bank vezetőinek kiválasztásakor a tulajdonosok a helyi kormányra is kacsintanak. (…) Az sem meglepő, hogy a tulajdonosok megkövetelik leánybankjuk vezetőitől, hogy kellő önmérsékletet tanúsítsanak, és tartózkodjanak a kormány nyilvános bírálatától. A diszkrécióra vonatkozó szabály nemcsak az ügyfelekkel kapcsolatban érvényes” – írtam a könyvben akkor, nem sokkal azután, hogy pénzintézeteink kiszabadultak kormányzati kötelékükből.
Vajon mi változott az eltelt idő alatt? S mennyi minden maradt (vagy lett újra) aktuális abból, amit a bankok és a politika viszonyáról az ezredfordulón írtam?
Akkoriban még bíztam abban, hogy a demokratikus jogállamokból, bevett piacgazdaságokból érkezett bankok vezetői mindent azért nem nyelnek le. Hogy van olyan határ, amelyen ha túllép egy kormány, akkor legalább a nagy gazdasági erővel bíró multik, köztük a jelentősebb pénzintézetek vezetői kifejezik valami módon a nemtetszésüket. Még ha beszüntetni nem is tudják együttműködésüket a fogadó ország mindenkori kormányával, kevésbé szívélyes viszonyt folytatnak vele, mint más, a jogállami játékszabályokat betartó és a piaci versenyt pártoló kormányokkal. De csalódnom kellett.
Miközben a 2010-ben hatalomra került kormány már nem csupán fejősteheneknek és populista, szavazatszerző politikájuk tárgyának tekintette a bankokat, miként néhány elődje is tette, hanem szisztematikusan nekilátott a szektor megszállásához, mind nagyobb részének a bekebelezéséhez, az érintettek továbbra is csupán a jövedelmüket megcsapoló pénzügyi intézkedések ellen emeltek szót. És még e téren is egyre kevésbé hallhatóan.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
