"Mindig azt sugallta, hogy érdemes itt élni" - tanítványai emlékeznek Tánczos Gáborra, az alig ismert pedagógusra

"Olyan tiszteletet ébresztett mindannyiunkban, hogy azóta is úgy gondolok rá, mint életem legjobb pedagógusára, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet" - mondja egyikük a Nagy Imre köréhez tartozó, 1956 után elítélt tanárról.

 

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.” A Nagyváradi Állami Színház debreceni vendégjátéka és Gennagyij Lejbutyin szovjet műfordító kitüntetése közé ékelődő rövid hír az Új Tükör 1979. december 16-i számában, fekete keretben.

*

Mit tudhatott az egykori olvasó, mi tudhat a ma embere Tánczos Gáborról?

Hogy alakítója volt az 1956-os forradalom eseményeinek; a budapesti értelmiség emblematikus és történelmi szereppel bíró vitakörének, a Petőfi Körnek a titkáraként nevéhez fűződik a nevezetes, június végi, hajnalba nyúló sajtóvita, melyen majd’ hétezren vettek részt és követelték a sajtószabadság helyreállítását. Hogy végig aktívan részt vett az őszi eseményekben és a politikai életben. Ott volt az október 23-i tüntetésen, egyszerre támogatta és bírálta Nagy Imrét, aztán a forradalom leverésekor vele együtt keresett menedéket a jugoszláv követségen. Innen hurcolták a szovjetek a romániai Snagovba, ahol aztán letartóztatták, a népbírósági tanács 15 év börtönre ítélte. Amnesztiával szabadult, 1962-ben. Ezután évekig csak egy gimnázium esti tagozatán taníthatott irodalmat, majd az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaként kutatott, neves folyóiratokban jelentek meg írásai. Élete utolsó éveiben egyre inkább foglalkoztatta a cigányok, a határon túl élő magyarok sorsa.

Sommás, „elejenincs” életrajz ez, szándékosan elnagyolt színekkel, pályaívekkel. Önmaga által rövidre szabott életének minden egyes részlete egyenként is jelentős figyelmet kívánna, az internet sajtóarchívumában ma is fellelhető publicisztikái, a róla megjelent Tán­czos Gábor-emlékkönyv, mások írásai nagyításban mutatják, miért érdemes emlegetni őt.

Ám van egy arcél, amit kevesen láttak.

Kivételes látószög, ahonnan csupán néhányan figyelhették meg, és ha valaki csak most találkozik vele, legyen akkor ezen a hangsúly. Életének olyan darabkáján, amely fiaskója lehetett volna sorsának, s talán első ránézésre volt is; félmondat két fontosabb között, de amely mégis változhat utólag legnagyobb hatású szerepévé.

Néhány évig egy gimnázium esti tagozatán irodalmat tanított.

Voltak tanítványai.

Emlékezetükben az elnagyolt életrajz impresszionista ecsetvonásokká alakul, közelről, távolról lehet nézni, feltárul sok, máshol kimaradt részlet, amelyek szebbek és valósabbak, mint egy történelmi hűségű biográfia. Megtudhatók a legfontosabb titkai annak, mitől és miként hagy maradandó nyomot valaki. Hogyan válik életeket megváltoztató pedagógussá, soha nem feledhető vízmértékké egy ember, aki nem készült tanárnak. Mégis akkora hatást gyakorolt azoknak a létére, akiket tanított, hogy még gyerekeik, unokáik is táplálkoznak az átadott életszemléletből és tudásból.

Tanulságtétel, mivel jár, ha birtokába kerül egy fiatalember annak az erőnek, amivel ez a tudás jár, és mit veszítünk ma azzal, ha egy társadalomban a többségnek nem adatik meg hasonló.

Ildikó

„Nem voltam jó tanuló. Rosszak voltak a jegyeim, kettesek, hármasok. A nővérem egyetemre járt, történésznek tanult, anyámmal az Operába jártak, engem viszont nemigen érdekelt a tanulás, igaz, olvasni azt nagyon szerettem. Amikor az anyám, valami jó ösztöntől vezérelve azt mondta, hogy nekem az ipariskola lesz a megfelelő, tanuljak női szabónak, én magam is kedvet éreztem hozzá. Aztán első nap, amikor bejött az osztályterembe az igazgatónő, egészen mást kaptam, mint amire számítottam; azt mondta, hogy maguk, akik itt ülnek, a társadalom legalja. Nem éreztem magamat annak. A Belvárosba, Csulikhoz kerültem gyakorlatra. Az első gyakorlati vizsgán, amikor megkaptuk a feladatot, nekiálltam, belefeledkezve a munkába. Aztán kiderült, hogy én lettem kész elsőnek és a vizsga végén dicséretben részesítették a mesteremet, amiért ilyen tanulója van. Amikor kijártam az iparit és már dolgoztam, egy nyári nap, teljesen ötletszerűen elszaladtam, hogy beiratkozom estire az Eötvösbe. Tanulni szerettem volna még. Kiderült, előző nap lezárult a jelentkezés. Valaki mondta, hogy menjek a Varga Katalinba, oda még aznap lehet felvételizni, úgyhogy loholtam, nehogy lemaradjak.

A Tánczos lett az osztályfőnökünk. Emlékszem, amikor legelőször bejött a terembe, az ajtóból behajította a táskáját az asztalra – aztán ez a jellegzetes mozdulata megszokott lett nekünk –, és máris Bartókról kezdett beszélni. Az előéletéről mi, a diákjai, nem tudtunk semmit. De amikor meséltem róla otthon, az anyuék egyből mondták, hogy ki volt. Ők tudták. Mert ő maga nekünk erről nem nagyon mesélt. Máshogyan adta át a dolgokat. Egyszer lent álltunk az udvaron és azt mondta, az embernek nem szabad apolitikusnak lenni. Megjegyeztem. Azt is, amit Heinéről tanított. Már kicsengettek, de én nem akartam, hogy vége legyen az órának, csak ültem tovább a padban, annyira csodálatos volt, ahogyan beszélt. Látta rajtam, hogy mennyire érdekel, és kölcsönadta a jegyzeteit. Olyan boldog voltam, hogy azt elmondani nem lehet!

Emlékszem, volt az iskolában egy fizikatanár, a Cseke. Ez az ember állandóan zsidózott, ami engem rettentően felháborított. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy a Tánczos zsidó, amikor odamentem hozzá és mondtam neki, hogy egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy taníthat ilyen ember ebben az iskolában. Később aztán valahogy elterjedt köztünk, hogy ’44-ben megjárta a koncentrációs tábort, az anyjával együtt, és hogy az apja nem jött vissza a munkaszolgálatból.

Nem csak az iskolában foglalkozott velünk, színházba, múzeumba vitt minket, kirándulásokat szervezett. Rajongtam Mensárosért, önálló estjét kívülről fújtam, annyiszor láttam. Az egyik alkalommal együtt ment az osztály. Előadás után szólt, menjek vele. Bevitt az öltözőbe, és bemutatott neki. Szóhoz sem jutottam.

Egyszer varrtam magamnak tyúklábmintás szövetből nadrágot, felsőt, direkt az egyik kirándulásra, abban mentem persze. Ősz volt, tele az erdei út avarral, egy szakaszon, ahol összehordta kupacba a szél a leveleket, hirtelen erőt vett rajtam a tömény boldogság. Előreszaladtam, belegázoltam térdig, lehajoltam és két kézzel szórtam a levegőbe, a fejem fölé, szerte. Megfordultam, ott jött mögöttem a Tánczos. Úgy mosolygott ezen a jeleneten, jellegzetesen, szelíden, féloldalasan, hogy azt nem felejtem el. Kicsit szerelmes voltam belé. Egészen addig, amíg nem lettem az Istvánba szerelmes.”

 

Fotó: Kövér Péter és Pákh Ildikó gyűjtése

 

István

„Félárva gyerek voltam, apámat nem ismertem. Bőrdíszművesnek tanultam, aztán jött a katonaság, utána kezdtem el az esti gimnáziumot. Csak másodikban kerültem a Tánczoshoz, amikor összevontak két osztályt, mert annyian lemorzsolódtak. Onnantól, hogy először hallottam beszélni, csüngtem a szaván. Számtalan mondása határozott irányt szabott nekem. Például, hogy mit jelent a szolidaritás; hogy

könnyű szolidárisnak lenni a vietnami néppel, tessék inkább szolidárisnak lenni a Kovács nénivel, aki a szomszédban lakik.

Vagy hogy a magyar értelmiségnek a legnagyobb feladata lenne megtanulni a környező népek nyelvét.

Hatalmas, sztenderd világképe volt, és ezt a világképet folyamatosan közvetítette felénk. Az egyetlen lehetősége akkor mi – javarészt épphogy végzett ipari tanulók – voltunk, hogy ezt valahogyan átadja. Egy másik tanár, Riesz Éva, aki történelmet tanított nekünk, sok évvel később mesélte, hogy amikor először találkoztak, megkérdezte tőle, melyik iskolából jött a kolléga. Erre a Tánczos azt válaszolta, ő nem iskolából jött, hanem a börtönből.

Nem tudtuk akkor, hogy azért vagyunk olyan szerencsések, mert nem kapott máshol állást, csak a dolgozók gimnáziumában. Amikor megismertem, nem voltam tisztában vele, ki ő, később mégis letisztult, pontos kép rajzolódott ki ’56-ról általa, anélkül, hogy direkt beszélt volna arról, mi történt. Önmagával, a habitusával rajzolta ezt a képet. Ez volt egyébként az is, ami motivált bennünket a tanulásra. Akiben volt tudásszomj, vágy a tanulásra, ő még jobban felerősítette. Egyszer azt mondta, rosszul teljesítünk. Akkor én hazamentem, és két napig ki nem mozdultam a lakásból, míg egy hosszú és nehéz Baudelaire-tanulmányt elejétől a végéig el nem olvastam.

Rettentően sok rétege volt a kapcsolatunknak, az egyik volt ezek közül, hogy olyat közvetített felénk tanárként, amit addig senki. Hiszen a katedra és a pad között mindig láthatatlan elválasztó vonal volt. Ő ezt teljesen lebontotta.

A párválasztásunk is ehhez az időszakhoz kötődött. Gyakran emlegette Ady ars poeticáját; politika és szerelem, szerelem és politika. Azt hiszem, ez nagyon lényeges dolog volt az ő életében is.

A kirándulások vele, szintén megmaradtak bennem. Az egyiken meséltem el neki, hogy zsidó vagyok. Ő pedig azt, hogy milyen tehetetlennek érezte magát fiatal fiúként, amikor Bajáról deportálták őket.

Szintén egy kiránduláson esett meg, hogy viszolyogva felkiáltottam, amikor megláttam egy meztelen csigát. Ő pedig, aki többszörösen is megtapasztalta, milyen, amikor a külvilágtól elzárva kell élni egymás után a napokat, elragadtatva azt mondta: Istenem, milyen gyönyörű! Megváltoztatott bennem valamit, azt, amit addig hittem a világról. Mert lehet, hogy amit rondának mondtak nekünk, az sokkal inkább volt valami nagyon szép.”

Jolán

„Anyám varrónő volt, apám villanyszerelő, aki ’56-ban lelépett, Belgiumig ment, évekkel később jött csak haza. Nyomdásztanuló voltam, szedőként végeztem, utána jött a gon­dolat, hogy még tanulni kéne, leérettségizni. Tánczos a kezdetektől felfigyelt rám. Nem tudta eldönteni, hogy értékes vagyok-e, mi van bennem valójában. Rengeteget beszélgettünk, érdekelte a hátterem. Az ’56-os eseményekről nem sok fogalmam volt, otthon nem nagyon volt ez téma. Így az alakította ki a szemléletemet erről, hogy ott volt egy ember, aki rányitotta a szemünket arra, mit kell olvasni, milyen filmet kell nézni, milyen kiállításra kell menni. Elsősorban a lelkiismeretünket korbácsolta fel. Legyen igényünk a teljesítményre, a humanizmusra. Mindig azt sugallta, hogy érdemes itt élni, hinni kell benne, hogy változás lesz. Abból, amilyen volt, megértettük, ha valaki ilyen és börtönben volt, akkor az nem lehet bűnös. Ott az a bűnös, aki bebörtönözte.

Időnként el volt keseredve, olyankor hangosan gondolkodott; egyszer arról, hogy ha ebből az osztályból három-négy ember sínre teszi a gondolkodását, kialakítja a világképét, akkor már megérte. Mélyen megérintett az is, amikor azt mondta, legyen az emberben arisztokratikus szerénység. Benne volt. A tartásában, a járásában, az egész fizimiskájában, a rövidre vágott, sűrű, fekete hajában. Félszeg, szelíd mosolyára mindannyian emlékszünk, s arra is, hogy amikor dühös volt, szája csíkká keskenyedett. Tudott nagyon kemény lenni.

Egyszer a Lukács cukrászdában ültünk többen, beszélgettünk. A szomszéd asztalnál egy férfi figyelte őt. Egy spion lehetett, ezeket az embereket folyamatosan megfigyelés alatt tartották. Tánczos arcán hihetetlen keménység jelent meg és csak annyit szólt, miért figyel ez az ember. Utólag rendeződnek ezek a dolgok a helyükre az ember agyában.”

Péter

„Apámat nem ismertem, a nagyszüleim neveltek, majd intézetis lettem. Úgy kerültem az esti gimnáziumba, hogy az Aranyból, ahova jártam, eltanácsoltak. Nem volt új a helyzet, mert elemiben háromszor megesett ez velem, ugyanis tanítás helyett inkább más programot választottam. Nem csavarogtam. Nyolcévesen rendszeresen belógtam a Szépművészetibe, naphosszat a képek közt lófráltam. Sajátos elképzelésem volt a tanulásról, az iskoláról, miközben igazi könyvmoly voltam.

Az esti gimiben aztán a második napomon bejött a terembe a Tánczos. Három mondatban megfogalmazta pedagógiai kívánalmait; senkit nem fegyelmez, nem kötelező az óráján bent lenni, akit nem érdekel, menjen ki nyugodtan. Ám aki ott marad, legyen csendben, figyeljen és vegyen részt az órán.

Senki nem állt fel, senki nem ment ki, sem akkor, sem később, egyetlen órájáról sem.

Azért engem nem kellett félteni, a beatkorszak kellős közepén jártunk, sokszor a bulik jobban lekötöttek, mint a készülés. Így esett, hogy Csokonaiból feleltem. Makogtam, nem tudtam róla beszélni. Nem adott egyest, nem emelte fel a hangját sem. Szépen halkan mondta, milyen dolog az, hogy valaki nem tud semmit Csokonairól. Soha úgy nem szégyelltem magam.

Ami ötvenhatot illeti, nekem volt azért egyfajta viszonyom ezzel, mert otthon konzekvensen forradalmat mondtak a nagyszüleim, másutt meg mindenhol ellenforradalmat emlegettek. Ez feltűnt persze, és Tánczos személye válaszokat adott a kérdéseimre. Műveltségével, emberi tartásával, viselkedésével olyan tiszteletet ébresztett mindannyiunkban, hogy azóta is úgy gondolok rá, mint életem legjobb pedagógusára, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet. Míg az osztályába jártunk, bevont minket azokba a szociológiai tanulmányokba, amelyeken akkoriban dolgozott, a diákok és a pedagógusok olvasási szokásairól írt könyveiben a mi munkánk is benne van. Az ő hatására lettem szociológus.

Egy olyan, általa elképzelt ideális világ képét festette le számunkra, pusztán a viselkedésével, pedagógusi mivoltával, amelyben mindig azoknak a pártján kell állni, akik marginális helyzetben vannak, akik lemaradtak. Olyan humánus társadalmat vizionált, ahol a gyengéket kell támogatni, s hogy ez megvalósuljon, ezért érdemes küzdeni.”

*

Tanítványai beszélgetését évtizedekkel Tán­czos Gábor halála után, a kilencvenes évek elején készült hangfelvétel őrzi. Felidézik alakját, s egykori önmagukat. Ildi és István, Joli és Peti. Négyükből egykor két házaspár lett, gyerekeik, unokáik születtek. Négyükből ketten már nem élnek.

Ildikó hetvenéves koráig mesterszabóként dolgozott; öt évvel megelőzve a hazai piacgazdaságot Princessz néven női ruhákat gyártó vállalkozást indított Istvánnal. Ma hetvenhat éves, egyedül él. Múzeumba, színházba, moziba jár, kiáll a neki fontos közéleti ügyekért, sokat olvas.

István az érettségi után elvégezte az egyetemet, népművelés–könyvtár szakon. Változatos életútja során dolgozott népművelőként – magáénak érezve a cigányok, az elesettek sorsát –, később a Magyar Rádiónál, könyvet írt és adott ki, fotókiállítást rendezett saját ké­peiből.

Jolán a szakmájában maradva előbb korrektorként, majd nyomdai műszaki szerkesztőként dolgozott, később szakmai tanácsadóként tevékenykedett.

Péter a gimnáziumot követően két egyetemi diplomát szerzett. Előbb figuráns, majd könyvtáros volt, dolgozott népművelőként is. Élete meghatározó munkahelyét és feladatát a Budapest Sportcsarnokban találta meg, ahol majd’ két évtizeden át világsztároknak szervezett koncerteket. Ma hetvenhét éves, egyedül él. Szenvedélyes lemez- és éremgyűjtő, az Éremkedvelők Egyletének elnöke, a témában hamarosan könyve is megjelenik.

 

Pákh Ildikó, Kárpáti István, Szitási Jolán és Kövér Péter 1965 és 1969 között járt a Varga Katalin Gimnázium esti tagozatán Tánczos Gábor osztályába.