Miért volt ennyire rossz ez az Európa-bajnokság?

Publicisztika

Gyengülő szakmaiság, mesterségesen bárki által látogatható karnevállá alakítás, és persze a csalóka emlékek okozták azt, hogy jó meccsre csak elvétve emlékezhetünk a németországi tornáról.

Bár a vasárnapi Eb-döntő a második félidőben már hozott valamit abból, amiért amúgy a világ legnépszerűbb sportjává tudott válni a foci, azért a németországi tornáról nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy évekkel később is fogunk emlegetni egy-egy meccset. Főleg annak fényében kontrasztos ez, hogy két éve Katarban bármiféle valódi focihangulat nélkül is jobbnál jobb meccseket sikerült összehozni a világbajnokságon. Az okok különféle XG-k és hasonló trükkök előszedése nélkül is viszonylag könnyen láthatók, a probléma megoldásához viszont az kéne, hogy a legendásan korrupt UEFA és FIFA átgondolják, mi is a futball lelke.

A személyes emlékek

Mondom a leginkább provokatív érvet: valójában se a 2021-es, se a 2016-os Európa-bajnokság nem volt olyan őrült jó, csak nem volt olyan feltűnő, mert a legtöbbünknek elnyomja az emlékezetét a magyarok erő feletti teljesítménye. 2016-ban generációk óta először voltunk kint, négy meccsen ünnepelt a tömeg Budapest utcáin a körúton, 2021-ben pedig részben ráadásul hazai rendezéssel játszottunk a háromból két olyan meccset is, amiről még a gyerekeinknek is mesélni fogunk. Legyünk őszinték: idén először hozott ki magából pontosan annyit a magyar válogatott, amennyi szigorúan a minősége alapján benne van, ez pedig a Skócia elleni nagyjából öt emlékezetesen jó percre volt elég, arra biztos nem, hogy feledtesse a maradékot.

Nincs ennyi jó csapat

Azt nem tagadhatjuk, hogy a magyar válogatott eddig elég sokat profitált abból, hogy megemelték az Eb-re kijutó csapatok létszámát. Idén, köszönhetően épp a két előző világverseny okozta “boostnak” és azért egy elég jó sorsolásnak is, már egyenes ágon jutottunk ki, de ettől még Európában valójában nincs 24 igazán erős válogatott. 16 van, azért is voltak az előző lebonyolításban folyt Eb-k ennyire jók általában, és a világbajnokságokra is csak 16-an érkeztek Európából. A fociszövetség elve viszont nem ez, hanem az, hogy ha többen vannak kint, akkor még a korábbinál is nagyobb karnevállá válik az egész, több stadionban lehet meccset rendezni, ahol most már szinte minden mérkőzésen stabil teltházak előtt játszanak a válogatottak. Épp ez történik amúgy a világbajnoksággal is, szóval szép lassan bele lehet törődni, hogy a foci fontos versenyei átalakulnak valamiféle Eurovízióvá. 

 
Angol és spanyol szurkolók a Spanyolország-Anglia mérkőzését nézik a Berlin belvárosában kialakított szurkolói zónában
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
 

Könnyű középcsapattá válni

Bár jó csapat nincs sok, a válogatott futballban erős, szervezett csapatot már nem olyan nehéz összehozni: a lehetőségekhez mérten be kell gyakorolni az együttmozgást a védelemben, építhetünk rögzített helyzetekre és kontrákra, és persze arra, hogy megöljük a nálunk képességben jobb csapatok játékát. Ez a klubfociban nem lenne elég, de mivel a válogatottak labdarúgói valójában alig játszanak vagy edzenek együtt, ezért az így kialakított játékot könnyebb megölni.

De a kiemelkedő képességű csapatok is akkor mennek igazán biztosra, ha középcsapatokká válnak:

nyilván Angliát és a rúgott akciógól nélkül elődöntőig ment Franciaországot érdemes megemlíteni, de azt se felejtsük el, hogy 2016-ban Portugália például úgy nyert Eb-t, hogy a meccseik nagy része közel nézhetetlen volt.

A válogatottak nagyon messze kerültek a szakma csúcsától

Valamennyire az előző ponthoz kapcsolódik, de mégis illik róla külön beszélni: a klubfoci krémjében mostanra olyan botrányosan sok pénz van, hogy azzal képtelen versenyezni bármelyik szövetség. Az edzők elitje szinte soha nem jelenik meg a válogatottak környékén, aki mégis, az inkább lefelé tartó pályán van. Arról lehet vitázni persze, hogy a spanyolokkal a tornát megnyert Luis de la Fuente hol tart, de ő tulajdonképpen egy “tenyésztett” válogatott edző, hiszen az elmúlt tizenegy évben folyamatosan járta végig a szamárlétrát a spanyol ifiválogatottaknál.

EURO-2024

 
Luis de la Fuente
Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan
 

Döntőbeli ellenfele, Gareth Southgate klubkarrierje a Middlesbrough-nál volt a csúcson Angliában, hogy aztán egy kis szünet után az angol U21-es, majd a felnőtt válogaottnál találja magát 2013-ban. A mezőny legkomolyabb múlttal rendelkező edzője valószínűleg Ausztria szövetségi kapitánya, Ralf Rangnick volt. Ő 2011-ben a Schalkéval nyert német kupát, és több Bundesliga-csapatot is edzett. Mivel a futballszakma nem a válogatottak körül zajlik, ezért értelemszerűen kevés meglepő húzás történik, nincsenek nagy víziók a fociról, csak tartják magukat ahhoz, amit üzembiztosan tudnak. Vagy még ahhoz is kevesebbhez: azt nem lehet elvitatni Angliától, hogy eredményes – és nagyon szerencsés is – volt idén, de azt a focit, amit ők csináltak, nem a Premier League-ben, hanem az angol másodosztályban szokás alkalmazni. Lehet érte bántani az edzőket, de azt is érdemes megjegyezni, hogy

a valóban korszerű és trendi focit valószínűleg lehetetlen átültetni a válogatottakba, mert nagyon-nagyon sokat kell hozzá együtt játszani és érezni a csapattársakat.

Nem véletlen, hogy utoljára nagyon korszerű futballal szinten épp Spanyolország tudott győzni a 2000-es évek végén, a 2010-es elején; az a keret tulajdonképpen teljesen az állandóan együtt lévő Barcelona és a Real Madrid focistáira épült.

Túl nagy a tét

És megérkeztünk oda, hogy bár a szakmaiság már a múlté, de egy Európa-bajnokság nagyon-nagyon fontos. Azon lehet vitázni, hogy miért, és igen, tényleg nem lesz olcsóbb a kenyér, de az érintett országok társadalmának és vezetőinek is kiemelkedően fontos, és ezt nem is fogja megváltoztatni az, ha azt javasoljuk, hogy inkább a kajak-kenusoknak szurkoljunk. Tehát a tét is nagy, aminek köszönhetően a legtöbben nem is nagyon mernek kockáztatni, hiszen egy látványos hiba egy életre közellenséggé teheti őket otthon. Ahhoz, hogy többet merjenek kockáztatni, nagyobb magabiztosság kellene, és persze az, hogy ne legyen benne: valamelyik semmit sem kockáztató kiscsapat már a csoportkörben legyőz minket egyetlen kapura tartó lövésből.

Van kiút?

Van hát, például el kell fogadni, hogy ezeken a tornákon sokszor kicsit unalmas meccsek vannak, és ameddig nem lesz látható tömegigény másra (értsd: kevesebb néző), addig senkit nem fog zavarni a mesterségesen felduzzasztott létszám és az összes ebből fakadó probléma. A megoldás az, ha némi kulináris élvezetként nézzük ezt, ami segít kihúzni a klubfoci indulásáig tartó időt. Jövő héten például már kezdődik is az NB I., és aki az Eb-meccseket tudta élvezni, az bizonyára imádni fogja a Diósgyőr-Paksot is vasárnap este már csak azért is, mert az ott pályára lévő játékosok máskor is szoktak együtt játszani. 

(Címlapképünkön: spanyol játékosok ünnepelnek a Spanyolország-Anglia Eb-döntő végén. A kép jobb oldalán az angol Ollie Watkins. Fotó: MTI/AP/Martin Meissner)

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.