Bár a vasárnapi Eb-döntő a második félidőben már hozott valamit abból, amiért amúgy a világ legnépszerűbb sportjává tudott válni a foci, azért a németországi tornáról nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy évekkel később is fogunk emlegetni egy-egy meccset. Főleg annak fényében kontrasztos ez, hogy két éve Katarban bármiféle valódi focihangulat nélkül is jobbnál jobb meccseket sikerült összehozni a világbajnokságon. Az okok különféle XG-k és hasonló trükkök előszedése nélkül is viszonylag könnyen láthatók, a probléma megoldásához viszont az kéne, hogy a legendásan korrupt UEFA és FIFA átgondolják, mi is a futball lelke.
A személyes emlékek
Mondom a leginkább provokatív érvet: valójában se a 2021-es, se a 2016-os Európa-bajnokság nem volt olyan őrült jó, csak nem volt olyan feltűnő, mert a legtöbbünknek elnyomja az emlékezetét a magyarok erő feletti teljesítménye. 2016-ban generációk óta először voltunk kint, négy meccsen ünnepelt a tömeg Budapest utcáin a körúton, 2021-ben pedig részben ráadásul hazai rendezéssel játszottunk a háromból két olyan meccset is, amiről még a gyerekeinknek is mesélni fogunk. Legyünk őszinték: idén először hozott ki magából pontosan annyit a magyar válogatott, amennyi szigorúan a minősége alapján benne van, ez pedig a Skócia elleni nagyjából öt emlékezetesen jó percre volt elég, arra biztos nem, hogy feledtesse a maradékot.
Nincs ennyi jó csapat
Azt nem tagadhatjuk, hogy a magyar válogatott eddig elég sokat profitált abból, hogy megemelték az Eb-re kijutó csapatok létszámát. Idén, köszönhetően épp a két előző világverseny okozta “boostnak” és azért egy elég jó sorsolásnak is, már egyenes ágon jutottunk ki, de ettől még Európában valójában nincs 24 igazán erős válogatott. 16 van, azért is voltak az előző lebonyolításban folyt Eb-k ennyire jók általában, és a világbajnokságokra is csak 16-an érkeztek Európából. A fociszövetség elve viszont nem ez, hanem az, hogy ha többen vannak kint, akkor még a korábbinál is nagyobb karnevállá válik az egész, több stadionban lehet meccset rendezni, ahol most már szinte minden mérkőzésen stabil teltházak előtt játszanak a válogatottak. Épp ez történik amúgy a világbajnoksággal is, szóval szép lassan bele lehet törődni, hogy a foci fontos versenyei átalakulnak valamiféle Eurovízióvá.
Könnyű középcsapattá válni
Bár jó csapat nincs sok, a válogatott futballban erős, szervezett csapatot már nem olyan nehéz összehozni: a lehetőségekhez mérten be kell gyakorolni az együttmozgást a védelemben, építhetünk rögzített helyzetekre és kontrákra, és persze arra, hogy megöljük a nálunk képességben jobb csapatok játékát. Ez a klubfociban nem lenne elég, de mivel a válogatottak labdarúgói valójában alig játszanak vagy edzenek együtt, ezért az így kialakított játékot könnyebb megölni.
De a kiemelkedő képességű csapatok is akkor mennek igazán biztosra, ha középcsapatokká válnak:
nyilván Angliát és a rúgott akciógól nélkül elődöntőig ment Franciaországot érdemes megemlíteni, de azt se felejtsük el, hogy 2016-ban Portugália például úgy nyert Eb-t, hogy a meccseik nagy része közel nézhetetlen volt.
A válogatottak nagyon messze kerültek a szakma csúcsától
Valamennyire az előző ponthoz kapcsolódik, de mégis illik róla külön beszélni: a klubfoci krémjében mostanra olyan botrányosan sok pénz van, hogy azzal képtelen versenyezni bármelyik szövetség. Az edzők elitje szinte soha nem jelenik meg a válogatottak környékén, aki mégis, az inkább lefelé tartó pályán van. Arról lehet vitázni persze, hogy a spanyolokkal a tornát megnyert Luis de la Fuente hol tart, de ő tulajdonképpen egy “tenyésztett” válogatott edző, hiszen az elmúlt tizenegy évben folyamatosan járta végig a szamárlétrát a spanyol ifiválogatottaknál.
Döntőbeli ellenfele, Gareth Southgate klubkarrierje a Middlesbrough-nál volt a csúcson Angliában, hogy aztán egy kis szünet után az angol U21-es, majd a felnőtt válogaottnál találja magát 2013-ban. A mezőny legkomolyabb múlttal rendelkező edzője valószínűleg Ausztria szövetségi kapitánya, Ralf Rangnick volt. Ő 2011-ben a Schalkéval nyert német kupát, és több Bundesliga-csapatot is edzett. Mivel a futballszakma nem a válogatottak körül zajlik, ezért értelemszerűen kevés meglepő húzás történik, nincsenek nagy víziók a fociról, csak tartják magukat ahhoz, amit üzembiztosan tudnak. Vagy még ahhoz is kevesebbhez: azt nem lehet elvitatni Angliától, hogy eredményes – és nagyon szerencsés is – volt idén, de azt a focit, amit ők csináltak, nem a Premier League-ben, hanem az angol másodosztályban szokás alkalmazni. Lehet érte bántani az edzőket, de azt is érdemes megjegyezni, hogy
a valóban korszerű és trendi focit valószínűleg lehetetlen átültetni a válogatottakba, mert nagyon-nagyon sokat kell hozzá együtt játszani és érezni a csapattársakat.
Nem véletlen, hogy utoljára nagyon korszerű futballal szinten épp Spanyolország tudott győzni a 2000-es évek végén, a 2010-es elején; az a keret tulajdonképpen teljesen az állandóan együtt lévő Barcelona és a Real Madrid focistáira épült.
Túl nagy a tét
És megérkeztünk oda, hogy bár a szakmaiság már a múlté, de egy Európa-bajnokság nagyon-nagyon fontos. Azon lehet vitázni, hogy miért, és igen, tényleg nem lesz olcsóbb a kenyér, de az érintett országok társadalmának és vezetőinek is kiemelkedően fontos, és ezt nem is fogja megváltoztatni az, ha azt javasoljuk, hogy inkább a kajak-kenusoknak szurkoljunk. Tehát a tét is nagy, aminek köszönhetően a legtöbben nem is nagyon mernek kockáztatni, hiszen egy látványos hiba egy életre közellenséggé teheti őket otthon. Ahhoz, hogy többet merjenek kockáztatni, nagyobb magabiztosság kellene, és persze az, hogy ne legyen benne: valamelyik semmit sem kockáztató kiscsapat már a csoportkörben legyőz minket egyetlen kapura tartó lövésből.
Van kiút?
Van hát, például el kell fogadni, hogy ezeken a tornákon sokszor kicsit unalmas meccsek vannak, és ameddig nem lesz látható tömegigény másra (értsd: kevesebb néző), addig senkit nem fog zavarni a mesterségesen felduzzasztott létszám és az összes ebből fakadó probléma. A megoldás az, ha némi kulináris élvezetként nézzük ezt, ami segít kihúzni a klubfoci indulásáig tartó időt. Jövő héten például már kezdődik is az NB I., és aki az Eb-meccseket tudta élvezni, az bizonyára imádni fogja a Diósgyőr-Paksot is vasárnap este már csak azért is, mert az ott pályára lévő játékosok máskor is szoktak együtt játszani.
(Címlapképünkön: spanyol játékosok ünnepelnek a Spanyolország-Anglia Eb-döntő végén. A kép jobb oldalán az angol Ollie Watkins. Fotó: MTI/AP/Martin Meissner)
