A múlt kedden edzés közben meghalt Kolonics György, kétszeres olimpiai bajnok kenus - az ötödik olimpiájára készült Pekingbe. Megszakadt a szíve. Beleszakadt a munkába. A munkába, amit azért végzett, hogy nekünk könnyebb legyen tükörbe nézni, hogy tudjuk, egy közülünk a maga területén bármikor kiáll az egész világ ellen, s legtöbbször győz is.
De ez az írás nem gyászbeszéd. A búcsú idején már túl vagyunk, azt elszalasztottuk.
Nem csak mi. A búcsút az ország mulasztotta el. Azok miatt, akik már a halála pillanatában önmagukra gondoltak, s utána is szakadatlan; és egy percre meg nem fordult a fejükben, hogy állj - tényleg ezt érdemli?
Mármint azt, ahogy a haláláról beszélnek - mintha ő ott sem lenne. Az alaphangot az adta meg, amikor az edzője, Ludasi Róbert ("Feltétlenül bízom benne" - mondta Kolonics a Narancs 2006. évi 33. számában) első reakciójában a mentőket hibáztatta, hogy azok csak 37 perc múlva értek ki, megvan a mobiltelefonban. Ha nem arról szól valaki, hogy "én" mit tettem, vagy tehettem volna még, hanem arról, hogy mások mit nem tettek, az akkor is több mint rosszízű, ha a kijelentés nem ilyen súrlódásmentesen illeszkedik be napjaink politikai közbeszédének aljába. Nem jöttek a mentősök, de könnyű ezt mondani, amikor a sajtó egyik feléből mást sem hallani, hogy "szétverték a mentőszolgálatot, szétverték az egészségügyet", hogy "nem jött a mentő". Ja, mer' az nem megy sehova. Utál menni.
Viszont levelezni kedvel. Ám az milyen, ha mentősök "nyílt leveléből" tudunk meg orvosi dolgokat? Mert azon még érdemes elgondolkodni, hogy olimpiai bajnokunk halálának okai, körülményei mennyire számítanak közügynek, s elvárható-e (elvárható), hogy minden információ nyilvánosságra kerüljön avval kapcsolatban. Hisz egy boncolási jegyzőkönyv - egyéb esetben - magánügy. Az viszont hétszentség, hogy ennek a nyilvánosságnak nem a megfelelő fóruma a "nyílt levél". Elhisszük, hogy a mentősöket igaztalanul érte bántás, ellenben közleményük csak arra volt jó, hogy felerősödjön a suskus, "doppingolt".
Mi úgy tudjuk, például tőle, hogy nem doppingolt. Semmi okunk nincsen kételkedni őbenne.
De mennyi kárt okozott, hogy a halála után történtekben csak kételkedni lehet. "És a tapaszokkal mi van?" "Milyen tapaszokkal?" "Nem is voltak semmilyen tapaszok, ötven ember látta!" "Voltak tapaszok, de jó tapaszok voltak." Vannak rossz tapaszok is? S még most sem lesz vége az egymásra mutogatásnak, az önbőrök mentegetésének, végső soron a gyalázatnak.
S avval, hogy nem doppingolt, nincs elintézve a dolog. Kolonicsot ugyanis agyonhajszolták, agyonhajszolta magát. Halálra edzették, halálra edzette magát. S ez ránk szárad. Nem teremtettünk olyan környezetet, amiben ez, mint lehetőség, fel sem merülhet. De felmerült; úgy tudjuk, a halála előtt két héttel is belefordult a vízbe ájultan. Az nem volt elég figyelmeztetés? Akkor nem kellett volna leállni? Tényleg ennyit ér egy olimpiai esély?
Nem lehet.
