Ha igazak a hírek a kenyerét "homeopataként" kereső Dragan Dabicról, élete utolsó - a hosszú, a halálig tartó börtönévek előtti utolsó - szakaszát emberek gyógyításával töltötte; és ez azért elég abszurd. A róla készült kép, az ősz üstök és a hosszú fehér szakáll remetébe oltott pátriárkát mutat, vagy az erdők öreg manóját, a szláv mitológia valamely koboldját. Egy bolondot leginkább. És könnyű lenne azt hinni, hogy nem volt normális soha: annál is inkább, mert Radovan Karadzic - féldilettáns, perverz versek zavart tekintetű költője, a periféria perifériájáról a nagyvárosba törekedő, s azt gyűlölő hontalan - számos patologikus vonást mutatott fénykorában is. Mi sem lenne könnyebb, mint a százezer halottat és a helyrehozhatatlan pusztítást, amit a boszniai háború a tárgyakban és a lelkekben végzett, valamely betegségnek, az emberi elme és lélek kóros deformációjának betudni.
De csak magunkat csapnánk be evvel. Hiszen a boszniai szerbek elnöke ravasz politikus volt, akinek majdnem sikerült elvégeznie azt, amit akart (elvégre csak hajszálon múlott, hogy a nemzetközi közösség 1995 augusztusában, a srebrenicai vérengzés után hajlandó volt erővel véget vetni dáridózásának). Ráadásul mindazt, amit képviselt, s aminek a nevében fellépett, még mindig oly sokan érzik a magukénak. Nem véletlen, hogy a belgrádi politikusok rettegtek lefogásától; Karadzic szimbólum, sőt hős maradt 1995-ös bukása után is.
A háromnemzetiségű jugoszláv tagköztársaság, Bosznia szétszedése nem volt egyszerű feladat. A 1990-es első szabad választásokon induló három etnikai párt - a muzulmán, a horvát és a szerb - akkoriban úgy vélte: ha megszabadulnak a "kommunistáktól", a nézeteltéréseiket a demokratikus keretek között valahogy lejátsszák majd egymással. Legalábbis ezt állították mindhárman. Ám az már az elejétől, úgy 1990 közepétől világos volt, hogy ezt a legkevésbé a Szerb Demokrata Párt (SDS) és elnöke gondolja komolyan. Karadzic a választások után nem vállalt állami funkciót, még képviselő sem lett az új törvényhozásban. Viszont az SDS elnökeként nemcsak azért tett meg mindent, hogy a szerb frakció megbénítsa a központi parlamentet és a kormányt, és ezzel akadályozza Bosznia-Hercegovina függetlenedését, de 1991 elejétől az ő irányítása alatt történt a szerb többségű városok, falvak felfegyverzése, az önkormányzatok militarizálása és pártirányítás alá vonása, a háború katonai és politikai előkészítése. Karadzic ezzel párhuzamosan - ahogy lépésről lépésre nyilvánvalóvá vált: Bosznia-Hercegovina ki fog válni Jugoszláviából - mind vadabbul fenyegetőzött. Csodálkoznánk, ha ezek az iszonyú, rasszizmustól, a leplezetlen fasizmustól és erőszaktól terhes megnyilvánulásai, melyekben nyíltan (és persze a boszniai "szerbség" "megvédésére" hivatkozva) a bosnyákok kiűzését és legalább részleges kiirtását prédikálta, nem szerepelnének az ügyészség azon bizonyítékai között, melyek a népirtás vádpontját támasztják alá. A háború végül 1992 márciusában, a függetlenség kikiáltása utáni napokban szabadult el: ekkortól rohanták le a szerb erők azokat a helységeket és vidékeket, ahol a kisebbségi, jórészt fegyvertelen és készületlen bosnyák lakosság képtelen volt a fegyveres ellenállásra. Ezek voltak a legszörnyűbb hónapok - még akkor is, ha a srebrenicai vérengzés csak három évvel később történik meg, és ha Szarajevót 1995 őszéig lényegében folyamatosan tűz alatt tartották a szerb erők. Ekkor, 1992 novemberéig kerül szerb kézre Kelet-Bosznia és Banja Luka környéke, s a boszniai szerb hadsereg és rendőrség, meg a Szerbiából érkező milíciák ekkor követik el a legszörnyűbb mészárlásokat. Ezek politikai és esetenként katonai irányítását Karadzic végezte: 1992 áprilisától a Republika Srpska (RS) védelmi tanácsának, az év májusától pedig a szakadár szerb államnak az elnökeként.
A legsúlyosabb büntetést fogja kapni, aligha kétséges. A boszniai háborús bűnök megtörténte a törvényszéken már többször bizonyítást nyert; és elítélték Karadzic két legközelebbi társát, Momcilo Krajisnikot, a boszniai szerb parlament elnökét és Biljana Plavsicot, az RS elnökségének harmadik tagját is. Hogy vajon a népirtásban is bűnösnek találják-e majd bírái, kérdéses - nem fogadnánk rá, a törvényszék a genocídium tényállását rendkívül megszorítóan, és időnként önmagának is ellentmondva értelmezi. De a lényeg talán nem is ez lesz. Hanem az, hogy a per során ismét felidéződik a teljes ív a szavaktól a tettekig - az út a nacionalista ideológiától a tömeggyilkosságig.
