Mit szabad írni Szájer Józsefről, és mit nem?

Bodrogi Bea fontos írást közölt a Telexen arról, hol ér véget Szájer József magánélete, és hol kezdődik a közbeszéd és a szólás szabadsága. Szerinte „a közügy megtárgyalásának fontos része Szájer ügyében tehát az is, hogy a képviselő mivel és hogyan szegi meg az aktuális Covid-korlátozásokat. Az, hogy ez éppen egy melegorgia volt, azért releváns információ a nyilvánosság számára, mert ez Szájer szabályszegésének fontos részlete. Szájer szexpartizása, nemi orientációjának megvitatása tehát nem önmagában, hanem a szabályszegésével összefüg­gés­ben merül fel, és éppen ezért írhat róla a sajtó”. (Szájer József magánélete – kinek az ügye?, Telex, 2024. de­cember 10.) Bodroginak igaza van ebben; és abban is, hogy a szólás szabadságának ter­mészetesen vannak korlátai, és ezek részben minőségi jellegűek, azaz arra vonatkoznak, hogy kit, milyen szavakkal, kifejezésekkel lehet illetni. Bodrogi arra jut, hogy Szájer József 2020-as ügyéről szóló, a Telexen megjelent cikkek e korlátokon belül maradnak.

Szájer József magánéletéről azonban nem csak azért lehet beszélni, mert jogszabályokat szegett meg, és nem is csak azért, mert akkor közhatalom-gyakorló volt. Jelen írásomban – Bodrogi Bea érvelésével párhuzamosan – arra mutatok rá, hogy melyek a Szájer-ügy közügy jellegét megalapozó szempontok, amelyek lehetővé teszik, hogy Szájer József híres 2020-as esetéről nyilvánosan beszélgessünk.

A tízmillió magyar és a közhatalom

A Telexnek adott interjújában Szájer azt mondja, ugyanúgy kell az ő magánszféráját is védeni, mint tízmillió másik magyarét. Ez azonban nem igaz, az ő magánszférájának a határai máshol húzódnak. Bodrogi hivatkozik a cikkében a közhatalommal rendelkezők speciális helyzetére. Ám úgy vélem, nemcsak a közhatalom birtokosainak, hanem a hatalom ideológusainak is korlátozottabb a magánszférája, mint másoké – hiszen az ő hitelességük az általuk tárgyalt témákban egybeforr a rendszer hitelességével.

Ezért nemcsak lehet, hanem szükségszerűen tárgyalni kell Szájer brüsszeli történetét.

Ez a történet tudniillik nem róla, mint magánemberről, hanem róla, mint a rendszer ideoló­gusáról szól; arról (is), hogy mindaz, amit a rendszert építők a jogalkotással és az ehhez kapcsolódó vagy ettől független kommunikációjukkal üzennek: hamis. Ők ugyanis tizennégy éve azt üzenik, hogy könnyű drogot használni, illetve azonos neműekkel szexelni még a négy fal között sem szabad. A rendszerük a könnyű drog használatát súlyosan bünteti, az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot pedig megbélyegzi.

Szögezzük le: Szájer Józsefről nem bizonyosodott be, hogy kábítószert használt volna. A lényeg azonban, hogy az ő magánéleti eseményei kapcsán az a kérdés is téma lett, vajon mi lehet az ő valódi viszonya az ilyen tudatmódosítókhoz. A brüsszeli partiról szóló nyilvános beszéd témája tehát az, hogy milyen az a rendszer, amelyben élünk, és milyenek azok az emberek, akik ezt a rendszert építik. Azzal, hogy a részletekre fény derül, vitatkozni tudunk arról, hogy a rendszert építők hazugok, és valójában nem értékalapon, hanem szavazatszerzési alapon bélyegeznek meg embereket, vagy hogy éppenséggel őszinték, csak a sajátjaikkal megbocsátók, amíg azok a négy fal között térnek el a rendszer értékeitől. Ezért Szájer partijának a részletei nemcsak az ő magánügyét, hanem közügyet képeznek – arra mutatnak rá, hogy a rendszer és annak építői valamiképpen becsapják a választópolgárokat.

Nagyon jó lenne persze, ha lenne őszinte, nyílt közbeszéd, és a NER-ben dolgozó, a közhatalmat képviselő vagy azt megalapozó személyek bátran szólhatnának arról, hogy mi a viszonyuk a rendszer említett üzeneteihez. Ilyen párbeszéd azonban nincs. Ezért a nyilvánosságnak csak az ehhez hasonló esetek adnak lehetőséget arra, hogy elemezze a hatalom birtokosainak valódi viszonyát a könnyű drogokhoz és az azonos neműek közötti szexhez.

 

Ne mánd, ne mánd a vereszt!

Fotó: MTI/Balogh Zoltán  

Meglehet, Szájer József valóban áldozata e szörnyű konstrukciónak, hiszen rejtegetni kényszerült számára valószínűleg fontos dolgokat. Csakhogy e rendszer kiépítésének Szájer tevékeny résztvevője volt. Ennek következményeként, az alkotmányjog mércéit használva, a közügyek tárgyalhatósága miatt szükséges, hogy a nyilvánosság beszélhessen magánéletének azokról a szegmenseiről, amelyeket a rendszer megbélyegzett az elmúlt tizennégy évben. Ebben rá és a rendszer más építőire, fenntartóira nagyobb teher nehezedik, mint a többi honfitársunkra. A rendszer által megbélyegzett dolgok tekintetében nekik transzparensnek kell lenni, hiszen a rendszert ők alkották, ők tették ezeket a témákat a saját hitelességük próbakövévé.

A rendszer ideológusainak többet kell tűrniük, mint az átlagos polgárnak, mert többet is vállaltak a megbélyegző rendszer kiépítéséből.

Szájer maga is azt mondja egyébként egy másik interjújában, hogy „azok a választók, akik alappal vagy alap nélkül, de bíztak bennem, bíztak az integritásomban, ezek csalódtak”. Nemcsak a választói, hanem azok is csalódhattak benne, akik az ő gondolkodó, ideológusi hangjára és tetteire figyeltek.

Meddig?

Ezzel együtt is kérdéses lehet, hogy a sajtó által feltárt részletek indokolatlan mértékben tárják-e fel Szájer magánéletét.

A válasz az, hogy nem. Nem, hiszen Szájer József önként vett részt annak a rendszernek a kiépítésében és működtetésében, amely elítéli és megbélyegzi a könnyű drogok használatát és az azonos neműek szexuális kapcsolatát. Ezzel pedig magára húzta azt, hogy ha ellentmondásba keveredik a közhatalomban betöltött szerepe és a magánélete, akkor ez utóbbi is tárgyalható legyen olyan mélységben, hogy a közönség megismerhesse, mi az, amiben ő, illetve a rendszert építő személyek inkoherensek.

Természetesen az arányosság komoly kérdés: ahhoz nem lesz jogunk, hogy megtudjuk, pontosan mi történt abban a brüsszeli lakásban, vagy ahhoz sem, hogy kik voltak ott jelen. Ennek ismerete már nem szükséges ahhoz, hogy a rendszer ellentmondásait tárgyalhassuk – idáig terjed tehát a közhatalom birtokosának magánéleti tűrési kötelezettsége Szájer József esetében.

Szájer azzal érvel, hogy mivel ő személyesen soha nem keltett gyűlöletet, így rá ilyen addicionális tűrési kötelezettség nem vonatkozik. Lehet, hogy egyes ügyekben, megbélyegző hatású kommunikációkban nem működött aktívan közre, de arról sincs nyilvános forrás, hogy tett volna bármit is a gyűlöletkeltés ellen. Ez egyébként mindegy is, hiszen a többlet tűrési kötelezettség alól Szájer József csak akkor tudta volna kivonni magát, ha időben kilép a rendszer építői közül. Ezt nem tette meg. Azzal, hogy lebukott, a rendszer bukott le. Emiatt szükséges és arányos az ő magánszférájának korlátozása olyan mértékben, amilyenben az előmozdítja a rendszert építők hitelességéről szóló közbeszédet.

Nemcsak azért kell tehát beszélnünk Szájer József esetéről, mert azon keresztül valójában a rendszer kétszínűségéről beszélünk. Még ha egy liberális paradicsomban élnénk is, ahol nem jelentene semmilyen reputációs kockázatot a felelősségteljes droghasználat vagy az azonos neműekkel való szexelés, akkor is lehetne olyasvalakinek az ilyen jellegű dolgairól beszélni, aki közhatalom-gyakorlóként, arra törekvőként és véleményformálóként nyilvánosan ezekkel szemben tesz és beszél. Hiszen az ilyen személyek a tetteikkel és a szavaikkal mindannyiunk életére hatnak, és ez a hatás felelősséggel jár: megköveteli a transzparenciát.

Ha nem lenne elég meggyőző az érvelés, akkor lássuk, mit mond erről a rendszer megálmodója és építőmestere: „Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele. Harmincéves munkáját nem fogjuk elfelejteni és megtagadni, de cselekedete nem elfogadható és nem védhető. A történtek után az egyetlen helyes döntést hozta, amikor bocsánatkérés mellett európai parlamenti mandátumáról lemondott, és a Fideszből kilépett. Döntését tudomásul vettük.” Igen, Szájer ügye a rendszerről szól és arról, hogy mit tűr el a rendszer addig, amíg az titokban marad, és mit nem, amikor nyilvánosságra kerül.

Feloldhatatlan ellentmondásban

Szájer József egy másik világban építhetett volna olyan rendszert is, amely ezeket a tevékenységeket nem megbélyegzi, hanem nyilvánosan is vállalhatóvá teszi. Ha így tett volna, akkor nem lenne ellentmondás a négy fal közé rejtett tettei és a közéleti tevékenysége között. Így pedig nem adna okot arra, hogy a példáján keresztül lehessen rávilágítani az ő személyes hitelességi deficitjére és a rendszer hazugságára, vagy legalábbis inkoherenciájára.

A rendszer szerint, amit a négy fal közé kell rejteni, azt szégyellni, letagadni kell. Szájer most azt mondja, hogy amit a négy fal között szabad csinálni, azzal nincsen semmi gond. Ennek az ellentmondásnak egyetlen feloldása lenne, ha a rendszer nyitott lenne, arról beszélne a kommunikációjában, továbbá olyan jogot alkotna, amely szerint rendben van, ha valaki az azonos neműekhez vonzódik és ezt megéli, és az is rendben van, ha valaki felelősségteljesen használ tudatmódosítókat. Ha így lenne, akkor nem kellene Szájer József és a rendszer hitelességét megkérdőjelezni. Ez a nyitottság azonban ebben a rendszerben már nem fog bekövetkezni.

A szerző jogász, a TASZ jogsegélyszolgálatának koordinátora.