Orbánék után: az ország eminens érdeke, hogy csatlakozzon az eurozónához

Az új Magyarország működésének hajtómotorja a gazdasági verseny kell legyen, és különösen az állami pénzekkel való gazdálkodás során a transzparens verseny - írja tanulmányában László Csaba korábbi pénzügyminiszter.

Az ellenzéki térfél alapjaiban alakult át az idén: meglehet, új kör, új leosztás jön. De mi következzen 2026-ban a NER bukása után – a gazdaság területén? Váratlanul ért a lap kérése, hogy gondolkodjak el azon, mit is kellene egy új kormánynak tennie itt – de eggyel több gondolatkísérlet ártani biztosan nem árthat.

A magyar gazdaság nincs a legjobb formában. A kormány a költségvetés elkészítésekor 2023-ban és 2024-ben is 4 százalékos GDP-növekedést vizionált. Ebből tavaly majdnem 1 százalékos visszaesés lett; az idén, gyanítom, Orbánék már a 0,8 százalékos növekedésnek is örülnének. A GDP 1 százaléka kerekítve 800 milliárd forint – azaz tavaly úgy 4000 milliárd forinttal kevesebb jövedelmet termeltünk meg az országban a tervezettnél, és erre az alacsonyabb bázisra vetítve az idén újabb 2500 mil­liárd forinttal gazdálkodhatunk kevesebből. A tavalyi, 3,5 százalékosra tervezett helyett a GDP-arányos hiány 6,7 százalék lett; az idei mágikus, 2,9 százalékos hiánytervet már februárban felülírta a kormány és most 4,5 százalékról beszélnek. Az infláció jelenleg 3 százalékos, aminek örülni kell – bár ez a gyors csökkenés idén már jórészt annak a következménye, hogy erősen köhögnek a gazdaság motorjai.

A hol Ausztriát, hol az EU-t megcélzó felzárkózási álmok egyre kínosabbak. A magyar gazdasági fejlődés sikertelenségét a rendszerváltáskor hozzánk hasonló pozícióból vagy még messzebbről induló régiós versenytársakhoz viszonyított helyzetünk mutatja: a visegrádi országoktól minden szinten lemaradtunk, s ma már Bulgária vagy Románia esetében is nagyítóval kell keresni azokat a mutatókat, ahol előttük vagyunk. A KSH elemzése szerint 2010 és 2020 között a magyar munkaerő termelékenységének növekedése mindössze 4,7 százalék volt. Nem évente, összesen. Ha a Covid éveit kihagyjuk, akkor is 1 százalék alatti az átlagos éves javulás. (A termelékenység nagyon lassan változó mutató: az EU átlaga ugyanebben az időszakban 2,1 százalék volt.) A foglalkoztatás a 2010-es években valóban jelentős mértékben javult: a gazdasági növekedés meghatározó tényezője a munkaerőpiacra visszahozott munkaerő volt. Ám a mozgósítható munkaerő-tartalék nagy része Magyarországon 2020-ra elfogyott. Nem véletlen, hogy Európa talán leginkább migránsellenes kormánya arra kényszerül, hogy vendégmunkások tízezreit hozassa be az országba, különben bizonyos ágazatok egyszerűen leállnának. Ami a versenyképességet illeti: a lausanne-i tudásközpont, az Institute for Management Development (IMD) leginkább elfogadott, komplex elemzésen alapuló legfrissebb listáján az elmúlt két évben 15 helyet rontottunk, és a vizsgált 64 ország között az 54. helyre estünk vissza. Pedig a NER első évtizedében igazi kegyelmi helyzetben volt a magyar gazdaság. Soha nem látott mennyiségű uniós ingyenpénz áramlott az országba, a Marshall-segély sokszorosa, a nemzetközi feltételek rendkívül kedvezőek, a kamatok pedig soha nem látott mélységben voltak.

Hogyan tudna az ország innét feltápászkodni?

Korábban sok kormányprogramot olvastam, volt, hogy még írtam is ilyenbe. A következő írás természetesen nem ezzel az ambícióval készült – bármilyen gazdaságpolitikai programnak ugyanis először a NER-korszak alapvető, a fent leírt kudarchoz vezető torzulásait kell kiigazítania. Ezeket veszem most sorra.

Rövid távú tennivalók: a kormányzati struktúra

Minden új kormány első kihívása az új kormányzati struktúra felállítása. A gazdaságpolitikában éppen most alakul ki az a csúcsminisztériumi szerkezet, amelyet azonnal szét kell majd szedni. A nemzetgazdasági miniszter azzal szereli le a naponta érkező rossz hírek miatti bírálatokat, hogy mindez azért van, mert még mindig vannak olyan gazdasági feladatok, amelyeket nem ő irányít.

A csúcsminisztériumok eddigi működése két modell szerint alakult. Az egyik: a gyenge, ambíciótlan miniszter mellett az államtitkárok kis miniszterekként, önállóan működnek. A másik: a szuperminiszter mindent lát, ért, irányít. A mai bonyolult világban ez a modell nem életképes. Szükség lesz a gazdaság- és pénzügypolitikáért, a költségvetésért és az adópolitikáért felelős minisztériumra. Magyarországon ezt hagyományosan Pénzügyminisztériumnak szokták hívni. Emellett szükség lehet még egy, két, három, a nagy ágazatok állami stratégiájáért és fejlesztéspolitikájáért felelős minisztériumra, és egy, az állami vagyonnal való gazdálkodást irányító kormánytagra. Lesz dolga bőven, mert a legtöbb konfliktus ezen a területen várhatja az új kormányt.

A minisztériumokon kívül helyreállításért kiáltanak azok a magyar gazdaságot felügyelő, formálisan, jogilag független intézmények, amelyek mai struktúrája és személyi összetétele finoman szólva is kétségessé teszi, hogy alkalmasak lennének a funkcióik ellátására. Az még a jelenlegi alkotmányos berendezkedésen belül is aggályos, hogy a Költségvetési Tanácsnak hivatalból tagja az MNB mindenkori elnöke, akinek a feladata az árstabilitás elérése, biztosítása. Ez a két funkció alighanem összeférhetetlen, ahogy az ÁSZ elnökének feladatai sem illeszthetők a költségvetési politika makroprudenciális felügyeletébe. A Gazdasági Versenyhivatalról ma bajosan állíthatnánk, hogy a tiszta verseny elkötelezett harcosa. Nem teljesen világos, hogy ennek jogi, szervezeti vagy személyi okai vannak, de ez biztosan nem maradhat így.

 

 

Fotó: MTI/Kovács Tamás  

Leltár, program, kormányzás

A munka az alapvető tények feltárásával kezdődik. Márpedig nagyon sok mindent nem tudunk, nem tudhatunk. Csak pár potenciális akna: a Paks II. szerződés, a Paks I. erőmű üzemidő-hosszabbításának dokumentumai, a hosszú távú gáz- és olajvásárlási szerződések, a Budapest–Belgrád vasútvonal építési és finanszírozási szerződései, a kínai hitelek feltételei, az állami vagyonnal kapcsolatos szerződések. A Budapest Airport vételi, finanszírozási és szindikátusi szerződései, a Vodafone-vásárlás finanszírozási garanciái, a több mint 600 milliárd forint értékű irodaházvételi szerződések. Az azeri gázmezővásárlás és az MBH államosításának, szanálásának, privatizálásának feltételrendszere, az MNB-alapítványok vagyoni műveletei – és ezek csak azok, amelyek hirtelen az eszembe jutottak.

A költségvetési folyamatokról ugyan rengeteg tényinformáció áll rendelkezésre, de a tervek és a tények között mostanában olyan mély a szakadék, hogy talán még a pénzügyi kormányzat sem látja át a helyzetet. 2026 tavaszán az egyik legsúlyosabb kérdés az lesz, hogy milyen az államháztartás valós állapota. Milyen aknamezőt hagy maga után a kormány?

Bármilyen gondos lesz is az új kormányzat felkészülése, a tényleges leltár elkészítésére csak az átadás-átvétel után lesz lehetőség. Márpedig rendes leltár nélkül nem képzelhető el sem komoly gazdaságpolitikai stratégia, sem középtávú költségvetési terv, de még a 2027-es költségvetés sem. A tisztességes átvilágítás még egy közepes méretű tőzsdei cégnél is hónapokat vesz igénybe – képzeljük el, mekkora munka lesz ez a teljes állami gazdálkodásra, vagyonra nézve. Jól emlékszem, hogy 2002-ben még a kormányváltás előtti éjszaka is buzgón írogatták alá az utolsó furcsa garanciavállalásokat a Pénzügyminisztériumban.

Közép- és hosszú távú gazdaságpolitikai programra lesz szükség, ami már a 2027-es költségvetést is megalapozza. A programalkotás kezdetével nem szabad megvárni a leltár elkészültét: ezt a munkát a bizonytalan kimenetel ellenére már hónapokkal a választások előtt el kell kezdeni.

Tapasztalataim szerint az üzleti, a civil életből a politikába, államigazgatásba csöppenőket valósággal mellbe vágja a mindennapos bozótharc, a kormányzás küzdelme. Értekezletek, fogadások sokasága. Az új miniszterhez heteken belül bejelentkezik vagy 50 nagykövet – melyikkel kell és érdemes találkozni? Meghívások érkeznek vidékről is. A havi, kéthavi EU-miniszteri, államtitkári ülések, a találkozók a vállalatvezetőkkel, a lobbisták látogatásai. A szakmai konferenciák, amelyeken „kötelező” a részvétel. Az Országgyűlésben a napirend előtti hozzászólások, kérdések, interpellációk. Kabinetülések, heti, kétheti kormány­ülések, médiaszereplések. Az elengedhetetlen jelenlét a közösségi platformokon – ha ezeket mások kezelik is, ne gondolja senki, hogy ez nem visz el drága perceket, félórákat, órákat. A közigazgatás és a jogalkotás napi munkaterhei. Csak az adójogszabályok több mint 1000 oldalra rúgnak, a költségvetési törvényjavaslat két-három vastag kötet. A bürokratikus gépezet felügyelete, irányítása külön tudomány – és hány embertől hallottam már, hogy ezt azért nem gondolta volna! Ugyanis abban a hiszemben érkezett, hogy csak a nagy stratégiai kérdésekkel kell foglalkoznia, és ha megalkotta a stratégiát, a többit már a közigazgatás elrendezi. A saját csapattal is folyamatosan egyeztetni kell, hogy mindenki tudja a dolgát – és eleve elveszett ember az, aki nem tud jól felkészült, profi csapatot felépíteni. Ahhoz, hogy az új vezető ne vesszen el ezer apró-cseprő ügyben, hihetetlen fegyelem kell, és mindenekelőtt a prioritások rangsorolása.

A hosszú táv: eurót, most!

Meggyőződésem, hogy a magyar gazdaság és az ország polgárainak eminens érdeke, hogy Magyarország minél hamarabb csatlakozzon az euróhoz

– ahogyan arra egyébként az ország a csatlakozáskor vállalást is tett. A volt szocialista tagállamok lassan mind beléptek az eurózónába: Bulgária rövidesen, és lehet, hogy Románia is belátható időn belül megteszi; s nem lennék meglepve, ha egy-két éven belül a ma még elutasító lengyel álláspont is megváltozna. A minap egy szakmai vitán egy államtitkár a görögökkel példálózott: lám, euróval fizetnek és mégis mennyi bajuk van. Ez igaz – de a görögök valahogy mégsem akarnak megválni a közös valutától. Azt pedig soha, senki nem ígérte, garantálta, hogy az övezet tagjaként nem lehet rossz gazdaságpolitikát folytatni. Szedhetjük az örök élet legcsodásabb gyógyszerét, de napi másfél liter pálinka után előbb-utóbb beköszön a májzsugor – és az nem a csodaszer hibája lesz. S bár a Fidesz-többség beírta az alkotmányba, hogy a magyar fizetőeszköz a forint, így kétharmados többség híján nem lesz egyszerű a csatlakozást megoldani, bízom benne, hogy meg lehet találni az odavezető utat.

Az új kormány gazdaságpolitikai programját az eurócsatlakozásra kell felfűzni, s ennek érdekében pár éven belül teljesíteni a maastrichti feltételeket: a kiegyensúlyozott, 3 százaléknyi államháztartási hiányt és a csökkenő államadósságot, az alacsony állampapírhozamokat, árstabilitást és stabil devizaárfolyamot. Ezek teljesítése az eurótól függetlenül is zene lenne a magyar vállalkozók és honpolgárok füleinek. A mai kormány ígéretei szerint az államháztartási hiány 2026-ban már 2,9 százalék lesz, ha így lesz, akkor a belépési feltételek teljesítése komoly megszorításokat sem igényelne.

Gazdasági verseny, versenysemlegesség

Már volt szó arról, hogy a Gazdasági Versenyhivatalnak elszánt harcossá kell válnia, függetlenül attól, hogy multinacionális vagy magyar cégek kartelleznek, élnek vissza erőfölénnyel vagy monopolhelyzettel.

Ám az alapvető probléma ennél mélyebb. A jelen kormányzati gazdaságfilozófia legalább másfél évtizede megátalkodottan versenyellenes. Részben abból fakadóan, hogy a kormány felügyelni, szabályozni próbál mindent, és ezzel egyúttal a versenyt is megöli. Szokásuk, hogy a legkülönfélébb feladatok megoldásra kijelölnek állami vagy piaci szereplőket. A verseny hiányára az sem elfogadható válasz, hogy így „magyar kézben” marad valami – de számos kirívó esetben még csak a „magyar kéz” sem indokolta a verseny kizárását. Ha Paks II. megépítésére egy dél-koreai, egy francia, egy amerikai versenyző mellett az oroszok adták volna a legjobb ajánlatot, akkor is foghatnánk most a fejünket, de legalább versenyben, a legjobb ajánlatot téve győztek volna. A remekül sikerült megállapodás alapján legkésőbb 2026-ra már megkezdhetné az üzemszerű működést a két új blokk: ez szinte szó szerint, a mai napig olvasható a Paks2.hu-n, miközben az új erőmű még látótávolságra sincs. Az akkumulátorgyárak viszont bődületes tempóban épülnek és szélsebesen terjed az elektrifikáció, ezért 2030-ra 40–50 százalékkal több villamos energiára lesz szükség, mint a 2020-as évek elején. Mit lép erre a kormány? Kijelöli az állami MVM-et két gázerőmű fejlesztésére. Természetesen verseny nélkül. Ennek a finanszírozását, a kamatköltségét is a magyar adófizetők kockázatára kell majd kezelni. Ha késik a beruházás, az állam kötbérezi majd a saját cégét? Pedig gáz­erőművet kedvező finanszírozással biztosan lehetett volna venni legalább tíz szállítótól. És persze – főleg nagy projekteknél a verseny sem garantálja az optimális megvalósulást. De annál semmi nem lehetett volna rosszabb, mint amit a magyar állam Paks II.-vel összehozott. (Most épp az derült ki, hogy mégsem fix áras, a kockázatokat az oroszokra hárító szerződést kötött a kormány: egy friss törvénymódosítási javaslat szerint az „előre nem látható” körülmények miatt mégiscsak meg kell emelni az oroszoknak fizetendő összeget.)

A verseny semlegességének olyan vezérlő elvnek kell lennie, amit minden körülmények között érvényesíteni kell – kivételt a legritkább esetben, és mindig transzparens módon lehet tenni.

A közbeszerzések tisztasága

Az egyetlen indulós, előre eldöntött versenyek hazájában élünk – ez a magyar állami működés egyik rákfenéje. A magyar beszállítók helyzetbe hozása lehet komoly és megfontolandó érv, bizonyos ágazatokban, például az autópálya-építésben az adott országbeli cégek dominálnak a demokratikus Nyugaton is, még a legnagyobb verseny mellett is. Csakhogy Magyarországon számos területen már csak méretgazdaságossági okokból sem lehet 4-5-6 komoly versenyzőt feltáplálni. Igaz, szándék sincs semmi ilyesmire; szándék csak arra van, hogy egy-egy domináns szereplő vigye el a beszerzések jó részét. Emiatt a hazai állami beruházások árai minden nemzetközi összehasonlításban végletesen elszálltak. A vezető NER-cégek messze a normális piaci profitrátát meghaladó nyereséggel dolgoznak; az akár utólag is érvényesített áremelési igények elfogadásával az adófizetők jóval többet fizetnek ki, mint amennyiből ezeket a beruházásokat jó minőségben ki lehetne hozni. Minden ilyen módon az államháztartásból kifolyt összeg azt jelenti, hogy valahol máshol kevesebb szolgáltatást kapunk vagy több adót fizetünk.

A kormány elkeseredett küzdelmet folytat az EU minden centralizációs kísérletével szemben, miközben itthon mindent központosítani akar, amit csak lehet. Az iskoláknak, kórházaknak egyes kérdésekben még a szocialista tervgazdálkodás idején is nagyobb önállóságuk lehetett. De a Fidesz nem tanult a szocializmus bukásából. Pedig sem a gazdasági hatékonyságot, sem a népszerűséget nem szolgálja a túlhajtott, értelmetlen centralizáció. Amikor egyes területeken az állam gyakorlatilag kijelöl egy monopolszolgáltatót vagy beszállítót, akkor megakadályozza, hogy a verseny nyomán alacsonyabbak legyenek az árak. Ebbe a körbe tartoznak egyebek közt az informatikai szolgáltatások, az ingatlanüzemeltetés, az étkeztetés, a takarítás. Pedig a monopolisták elszemtelenednek, romlik a minőség – és ezek a kivételezett NER-elefántok számtalan, jórészt vidéki kis- és középvállalkozás elől is elveszik a levegőt. Ezeken a területeken többtucatnyi olyan vállalkozás is megélhetne, amelyek olcsóbban, magas minőségben, hatékonyabban szállíthatnának az államnak, mint az egyetlen monopolvállalkozó. Ez lehetne például a magyar kkv-k segítésének egyik leghatékonyabb módja.

Nem állítom, hogy egyszerű lesz. Mindig lesznek érdekek, mindig lesz mire hivatkozni, a nemzetbiztonságra, a hazai vállalkozók támogatására, és mindig lesz egy baráti építész, vállalkozó. Nagy lesz a kísértés – de

az új Magyarország működésének hajtómotorja a gazdasági verseny kell legyen, és különösen az állami pénzekkel való gazdálkodás során a transzparens verseny.

A jogbiztonság

Azt jól tudjuk, hogy erkölcsi, etikai szempontból miként és mennyire rombolja a társadalom egészséges életét a jogbiztonság hiánya. De ugyanez igaz a gazdaság működésére is. Annak a részletes tudományos indoklása, hogy milyen pusztító hatása van a jogbiztonság hiányának a gazdasági fejlődésre, épp az idén érdemelt ki közgazdasági Nobel-díjat. (Daron Acemoglu, Simon Johnson és James Robinson a gazdaságot szabályozó intézmények minősége és a nemzetek jóléte közötti összefüggések feltárásáért kapták az elismerést – a szerk.) Márpedig a mai magyar állam rendszeresen összekeveri a tulajdonosi helyzetéből következő érdekeit a pártatlanságot kívánó szabályozási, közigazgatási működéssel. Bevett eszköze a visszamenőleges és a szelektív – egyeseket büntető, másokat jutalmazó – jogalkotás, az azonnali vagy lehetetlen határidővel való hatályba léptetés, a jogszabályok visszaélésszerű alkalmazása Az elmúlt évtizedben számos történetet hallottunk arról, hogy az állam engedélyeket tagadott meg egy megszerezni kívánt cégtől: ugyan, értsék már meg a tulajdonosok, hogy nemkívánatosak Magyarországon. Meg arról, hogy amikor egy cég konfliktusba került valamely állami szervvel, megszaporodott nála az adóellenőrzések száma, vagy nevetséges dolgok miatt bírságolták meg. Mégis, a legárulkodóbb talán az, hogy tapasztalataim szerint jó, ha száz cégből egy mer kényes ügyekben perre menni az állammal szemben. Ennél nagyobb bajt keveset tudok a magyar gazdaság szempontjából elképzelni.

A közigazgatási működéssel járó döntéshozatal, az építési, működési engedélyek kiadása során nyilván lehetetlen kizárni a részrehajlás lehetőségét – de a döntéshozatal transzparenciája, a világos fellebbezési formák biztosítása segíthet ezen. Hiszen ha egy gazdasági szereplőnek sérülnek a jogai, többé már nem ugyanaz a lelkes versenyző lesz. A bizalomvesztés súlyos gazdasági következményekkel jár. Inkább nem fektet be, nem pályázik többet, megpróbálja külföldre vinni a vagyonát. Igyekszik minden jövedelmét eltüntetni az adóhatóság szemei elől. Megpróbálja elkerülni, hogy a magyar „jogállam” újra elbánhasson vele.

Tételezzük fel, hogy pár év múlva a magyar népesség lelkesen kiáll a kötelező magánnyugdíjrendszer bevezetése mellett. Vajon azok a piaci szereplők, akik egyszer már megégették magukat, visszajönnek-e ilyen pénztárakat üzemeltetni? A rezsicsökkentéssel és egyéb finom módszerekkel komoly energiapiaci szereplőket, olasz, francia, német befektetőket kergetett el az Orbán-kormány az országból. Aligha csodálkozhatunk, hogy több mint tíz éve senki nem épített piaci alapon komoly erőművet nálunk. És nem is fog senki. Pedig bizonyára olcsóbbak lennének, már csak azért is, mert e cégek finanszírozási költségei sokszor alacsonyabbak, mint a magyar államé. De a jogbizonytalanság híre úgy terjed, mint a járvány; és aki azt érzi, hogy alóla is kihúzhatják a szőnyeget, inkább menekülőre fogja. Sokba van ez nekünk.

(Az írás második részét jövő évi első, 2025. január 9-én megjelenő számunkban tesszük közzé – a szerk.)

A szerző címzetes egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter.

Innen? Hová?

Az elmúlt közel másfél évtizedben az Orbán-rendszer természetéről, működéséről, hatalmi mechanizmusairól és intézkedéseinek, szakpolitikáinak hatásáról számtalan fontos újságcikk, tanulmány, könyv született. Azaz nem állíthatjuk, hogy ne ismernénk a rezsimet, és ne lenne elég felhalmozott közös tudás arról, hogy mi a mérlege egy-egy területen. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a 14 év kormányzati intézkedései és hatalmi politikája által megteremtett viszonyokkal szemben hogyan kéne festenie egy gazdagabb, igazságosabb és boldogabb országnak, amelyben mindenkinek jut hely és esély a méltó életre.

Az a szakállas vicc ugye megvan, amikor Iván Ivánovics bácsi hangosan szidalmazza az SZKP-t a hetvenes évek vlagyivosztoki lakótelepének utcáin, és amikor rászólnak, miszerint Iván bácsi, hagyd már abba, hiszen előbb-utóbb elvisznek, ő csak annyit kérdez: Innen? Hová?

A Narancs ennek a kérdésnek a megválaszolásához, az Orbán-rezsim utáni Magyarország képének, lehetséges képeinek a megrajzolásához próbál hozzájárulni.

A sorozat megvalósításához lapunk az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely támogatását élvezi. Az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.

A szerk.