Ez az írás nekünk szól. Nekünk, akik székely zászlót tűzünk (köz)épületeinkre, akik ébren tartjuk Nagy-Magyarország emlékét és nekünk, akik flitteres alsóban táncolunk a Meleg Büszkeség menetében. Nekünk, akik szeretnénk, ha gyermekünk már az általános iskolában megtanulná, hogy a mennyei Atya közöttünk van, és nekünk, akik méltányos megoldást követelünk roma honfitársaink bajaira. Nekünk, akik nem jártunk egyetemre, és nekünk, akik egyetemet foglalunk. Nekünk, akik törvényessé tennénk a marihuána fogyasztását és nekünk, akik büszkék vagyunk az évszázados magyar bor- és pálinkakultúrára. Nekünk, akik lopunk tőlünk, hogy szolgálhassuk a mi javunkat. Nekünk szól, akik piros festékkel öntjük le Horthy szobrát, nekünk, akik Károlyiéval tesszük ugyanezt, és nekünk, akik gazembernek tartjuk országunk mindenkori elöljáróit. Nekünk, a közélet hivatásos pankrátorainak, de legfőképp nekünk, akik izgatottan várjuk, ki marad a földön fekve, kiterítve.
Így nem működik
Hazánk az elmúlt húsz évben önérdekünket sértően megosztottá vált. A politikából indult, de ma már a gazdaságban, a kultúrában és a magánéletünkben is folyik a harc. Azt, hogy ki vagy mi a győztes, nem látni: ideológiák és programok szabadon vándorolnak szekértáboraink között csakúgy, mint a közéleti szereplők és a pénz. A háború önmagáért való, és csak a vesztese biztos: az ország.
A szocializmus vége óta számos kísérletet tettünk arra, hogy a szembenállást az egyik oldal győzelmével zárjuk le. Volt már alkotmányozó többsége a liberális-szocialista és a jobboldalnak is. A marginalitást megtapasztalta az MSZP, a Fidesz, az SZDSZ, az MDF és a szélsőjobb formációi. Egyszer még az is előfordult, hogy az egyik oldal kétciklusnyi hatalmat kapott. A nemzeti egység, helyesebb szóhasználattal az együttműködés mégsem tudott létrejönni ezen az alapon: a "másik" oldal sosem szűnt meg. Választások előtt állunk, de ebben nincs választás. Mindegy, hogy ki nyer, ez az ország éppúgy nem lesz egyszínű a jövőben, ahogy a múltban sem volt az soha.
Fotó: Sióréti Gábor, Németh Dániel
A háborús helyzet elutasítása nő. A kiábrándult tömeg nem áll szóba a politikával, ezért kiszámíthatatlan, biztonsággal nem kormányozható. A passzív ellenállásból fakadó közöny, ismerethiány, összehangolatlanság ma már a demokratikus rendszert fenyegeti. Hiába csendes a felszín: a változás villámgyors lehet. Bulgáriában a magas rezsi és a korrupció miatt felforrósodó népharag februárban két hét alatt söpörte el a jobbközép kormányt.
Nemcsak a politikától fordulunk el, hanem az országtól is. Miközben két évtizeden át százmilliárdokat költöttünk a népességfogyás megállítására, az elmúlt pár évben megindult a tömeges kivándorlás. A TÁRKI 2013. márciusi adatai szerint minden ötödik magyar felnőtt külföldön tervez munkát vállalni; két év alatt a másfélszeresére nőtt az arányuk. Minden második 30 év alatti magyar felnőtt a kiköltözésen gondolkodik. Belső harcunkkal más országok érdekeit szolgáljuk. Régiós versenytársaink értetlenül, de megnyugvással szemlélik, ahogy egymás kezéből kicsavarva a szerszámot saját nemzetünk sírját ássuk. Magyarország, az egykori nagy rivális egy helyben topog, ők pedig elhúznak.
Ahol háború van, ott nincs bizalom. Ahol a bizalom kockázatos, megakad az együttműködés. Az erőfeszítés nagy, a teljesítmény gyönge. Egy békés országban a bizalom járja át a mindennapokat. Ott van a megküldött áru dobozában, a garanciában, a banki termék kamatában, a szerződés és az adott szó súlyában.A bíró és az orvos szavában, az útbaigazító táblákban. Ahol béke van, ott bizalom is, és ahol bizalom, ott haladás van. A harcos nemzet fiainak meg marad a kérdés: ugyanannyit dolgozom, mint az osztrák, miért keresem mégis csak a harmadát?
Miért most?
A közéleti megbékélés utáni vágy egyidős a rendszerváltással. Ekkora szükség nem volt rá azóta sem; de ekkora lehetőség sem volt a megvalósulására, mint most. A közösségi, gazdasági, politikai szférában parlagon hagyva fekszik a konszolidáció területe. Olyan választások elé nézünk, ahol a hagyományos küzdő felek nem hoznak újat. Szavazatainkért cserébe nem a jövő gondjainak felfedését és megoldásait, hanem a múlt különböző értelmezéseit kínálják. Folyik a negatív kampány, a szavazói bázisok urnához hergelése mint a Valentin-nap: amerikai mintára. Ennél jobb hátteret el sem lehet képzelni a megbékélés meghirdetéséhez, hisz a kontraszt megkülönböztet, erőt és izgalmat vihet az új politikába.
A háború eközben kifogy a tartalékosokból. Már milliószám vagyunk a táborokon kívül, azok, akik nem heccelhetők tovább. A bizonytalan szavazók tömege nem új csatakiáltásra vár, azt megkaphatta eddig is. Valami más van a levegőben. A megosztottság politikája - pártállástól függetlenül - felélte a hitelét.A törzsszavazók mindennel azonosulnak, amin kedvenc emblémájukat látják, de a győzelemhez meg kell szerezni a kiábrándultak egy részét is. 'k azok, akik a tartalomhoz keresik a hitet, és nem fordítva - így a régi politika számára megközelíthetetlenek.
Azok a szavazók, akik torkig vannak a háborúval, már a 2010-es választásokon megmutatták az erejüket, amikor egy jó névválasztás elég volt egy új párt születéséhez. Az LMP azonban máshogy értelmezte a mandátumát, és a harcosok között próbál(t) érvényesülni - sikertelenül. De a megbékélés 2010-ben egy másik, jóval nagyobb esélyt is kapott. Orbán Viktor azonban nem ismerte fel, hogy ha évtizedes távlatban szeretne kormányozni, akkor az alkotmányozó többség konszolidációt és nem többfrontos háborút kezdeményez. A Fidesz ma már nem választhatja a megbékélés stratégiáját, harci tűzbe hozott szavazói ezt nem fogadnák el tőle. Az MSZP helyzete hasonló. Váltópártként ugyanolyan nélkülözhetetlen része és - akarva-akaratlan - haszonélvezője a megosztottságnak, mint a Fidesz. Elsőként érkezett a ringbe, a közönsége jól célzott ütéseket vár tőle, nem megbékélést.A Jobbik és a konszolidáció evidensen és totálisan összeférhetetlenek.
Itt azonban nem ér véget a pártok leltára, hisz ismét van új, a civil szféra felé nyitott politikai erő, amely programjává teheti a megbékélést. Bár az Együtt 2014 képességei e program kidolgozására és megvalósítására még nem látszanak, érdekei mégis egybeesnek a háborúba fásult milliók érdekeivel. A megosztó adok-kapokban az E14 csak az MSZP másodhegedűse lehet, és a szekértáborban éppúgy felőrlődne a megkülönböződés és hatékonyság malomköve között, mint az SZDSZ vagy a Kisgazdapárt. De a 2014-es választást a megosztottság és a megbékélés politikája közötti választássá lehet tenni. Ha sikerül, megszületik a valódi alternatívát kínáló másik oldal, amelynek képviselete csak az E14 számára lehetőség. Talán ez magyarázza, hogy a kormányerők lejárató kampánya - amit a CÖF ministrál - nem Mesterházy Attila és az MSZP, hanem Bajnai Gordon és épphogy megalakult pártja ellen folyik. Stratégiailag ő a nagyobb veszély: az egyetlen, aki végigviheti a kiegyezés politikáját.
1989-ben az ország akart valamit - demokráciát és kapitalizmust. Amikor ezek megvalósultak, ráébredt, hogy nem egészen így gondolta. Ezúttal érdemes hát megfogalmazni, hogy mivel járna a megbékélés, és aztán megkérdezni magunktól: tényleg ezt akarjuk?
Megbékélés, konszolidáció, kiegyezés
A megbékélés a társadalom, a konszolidáció a politika, a kiegyezés pedig az állami működés és intézményrendszer területén jelenti megosztottságunk végét. Megbékélni mindannyiunknak saját, sokszor jogos haragunkkal, sértettségünkkel, megalázottságunkkal kell. Megbékélünk, ha legyőzzük ismerethiányunkat, viszolygásunkat vagy épp félelmeinket, szorongásainkat a másik oldalon egyébként minden bizonnyal hasonló érzésekkel küzdő honfitársainkkal kapcsolatban. A konszolidáció a politika reakciója a megbékélésre. Amikor a pártstratégák széttárják a kezüket és azt mondják: főnök, a megosztó politika már többet visz, mint hoz. Amikor a fanatikus törzsszavazókra támaszkodva csak ellenzékben lehet politizálni. Amikor a politika kénytelen lesz és képessé válik a versengés mellett érdemi vitára és alkalmi együttműködésre. A kiegyezés pedig mindennek a leképeződése az állami intézményrendszerben és annak működésében. A keret, amely lehetővé teszi a verseny és együttműködés párhuzamos jelenlétét az ország irányításában.
A legnagyobb csalódástól megkímélendő magunkat először is azt kell az eszünkbe vésnünk, hogy a megbékélés nem jelent egyetértést. Épp ellenkezőleg: a megbékéléstől több vitánk lesz. A harci helyzet elmúltával a feltétel nélküli, bajtársi egyetértés helyett a táborokon belül a feltételeket tiszteletben tartó egyet nem értés válik normává. A Fidesznek nem kell többé a KDNP oktatáspolitikája mellett kitartania száz Pokornin gázolva át. Schiffer András sem attól lesz más, mint Mesterházy Attila, hogy nem áll szóba vele, hanem mert meg tudja mondani, hogy - például - az ő energiapolitikája miért jobb.
De ami a legfontosabb: a megbékélés a táborok között is megnyitja a vitát. Ma az ellenzék és kormány közötti egyet nem értés automatikus, ezért a dolgok érdemét tekintve érdektelen. Valódi vita nincs. A megbékélés viszont értelemmel tölti meg az elutasítást, mert az eltérő vélemények mellett megjelennek azok a kérdések, amelyekben a kormány és ellenzék - urambocsá! - egyetért. A feltétel nélküli egyet nem értés átadja a helyét a feltételek közé szorított konszenzusnak. Kialakulnak azok a hosszú távú célok, normák, amelyeket a pártok változó szerepüktől függetlenül támogatnak. Ez nem naivitás, hanem létező gyakorlat. Számos nemzetközi példa bizonyítja - nálunk az írekét szokták említeni -, hogy a pártok képesek lehetnek a megegyezésre néhány hosszú távú nemzeti célban.
A konszolidáció átláthatóbb, de bonyolultabb rendszert teremt, mint a háború. A csata szexepilje az egyszerűség: a cél világos, és azonnal látszik, hogy elértük-e. El kell pusztítani a másikat, a halott pedig egyértelműen megkülönböztethető az élőtől. Békeidőben a célok és eredmények összetettebbek, és ezt nem mindenki szereti. Az Apple egyik legnagyobb beszállítója a Samsung, miközben a két sikeres vállalat kilenc országban dollármilliárdokra perli egymást. Ahol nincs harc, ott - megfelelő intézményi háttér mellett - a versengés párhuzamosan folyik az együttműködéssel. Épp ezért kár számon kérni a szövetségét építő demokratikus ellenzéken, hogy nem egységes. Rendjén való, sőt örvendetes az egyet nem értés mindaddig, amíg az összefogás keretét adó cél, a Fidesz-KDNP-kormány felváltása közös marad. Ha nem vitáznának a "hogyanról", talán jobb is nekünk, ha nem sikerül nekik.
A megbékélés rendszere korlátoz is. Tévedés, hogy a konszolidáció "puha", megengedő, a háború meg "kemény" szabályokkal jár. Épp ellenkezőleg: a háborús állapot fenntartása azért olyan csábító, mert a politikai elit számára minden szabály alól felmentést ad.A dialógus, az egyetértés, a versengéssel párhuzamos együttműködés ezzel szemben csak törvények közé szorítva működik. A józan, konszolidált politikai versenyben nem szabad mindent, és még amit szabad, azt sem mindig lehet.
Megbékélés, de hogyan?
A háborús helyzeteket erővel vagy tárgyalással lehet megoldani. Az előbbi nem működött, most az utóbbin a sor. Természetesen nem arra gondolok, hogy Kövér László üljön le Szigetvári Viktorral, és egyezzenek meg az alkotmányos fékek visszaállításáról. A diskurzus megindítása csak a választók között lehetséges; és köztük is csak fokozatosan. Célja nem feltétlenül a megegyezés, hanem a tapasztalatgyűjtés a másikról, a saját, valódi tartalommal bíró vélemény kialakítása róla.A szociálpszichológia egyik alaptétele, hogy a versengő, egymással szemben előítéleteket tápláló csoportok közötti feszültség csökken, ha kapcsolatba kerülnek egymással. Ennek számos online és közösségi technikáját alkalmazva igenis lehetséges választói bázist építeni a konszolidációnak.
Ehhez először is közös témákat kell keresni. Bár nem vagyok a támogatójuk, a Fidesz (köz)politikai problématérképét nagyrészt helyesnek tartom. Számos valóban stratégiai kérdés található rajta, amelyekről az eltérő beállítottságú emberek szót válthatnak egymással. Csak három gyors példát említek. Az off shore technikákat alkalmazó adóelkerülés baloldalról nézve az egyenlőség és a szolidaritás elvét sérti, jobbról pedig a nemzeti szuverenitást.A magyar társadalom elöregedése közvetlen összefüggésben áll a bevándorláspolitikával - s mint ilyen, a baloldaliak és a liberálisok előtt emberjogi kérdésként jelenik meg. A jobboldalnak meg a nemzeti kultúra védelmeként fontos - mindegyikünk számára pedig azért, mert a most munkaképes korú lakosság majdani nyugdíja múlik a megoldásán. A multinacionális vállalatok kordában tartása lehet - egyfelől - munkavállalói és fogyasztói érdekvédelem, másfelől a nemzetállam kompetenciaharca. A közös célok, eltérő indoklás, az egymást átfedő vagy kiegészítő érdeklődés - van alapanyag a párbeszédhez.
A megosztottság önfenntartó technikái közül a legveszélyesebb a harántfűrészelés: az, amikor mindkét oldal azzal igazolja a disznóságait, hogy a hatalomban "a másik is ugyanezt művelte". Ez az érvelés csak az ország, azaz mindannyiunk közös szempontjait hagyja figyelmen kívül. Szemben álló felekként ide-oda rángatjuk a harántfűrészt, ma nekem, holnap neked, és közben lassan átvágjuk a nemzet törzsét. Deák Ferenc húsvéti cikkében így ír erről: "Gyakran hallottuk már azon tant ismételtetni, hogy midőn két szerződő fél között az egyik meg nem tartja a szerződés pontjait, a másik sem köteles azt megtartani. E tan a Verwirkungstheoria, melyet mi a közjog terén mind elméletileg, mind gyakorlatilag helytelennek tartunk." Az új, konszolidációs politika éppen ott építkezhet, ahol a harántfűrészelés folyik: pártfinanszírozás, kultúrharc, klientúraépítés az államigazgatásban, a pártszimpátia-alapú forráselosztás az önkormányzatok között.
A megosztottság titkos adószedőit nyugdíjba kell küldeni. Miközben mi kemény csatákban sebeket adunk és kapunk, a pártok gazdasági érdekcsoportjai a háttérben éppen annak az együttműködésnek a gyümölcsét szüretelik, amit számunkra lehetetlenné igyekeznek tenni. 'k a háború haszonélvezői, s ha rajtuk múlik, itt soha nem lesz béke. Bár történt kísérlet a politikára települt gazdaság egyszínűvé tételére, a felek ott sem bírtak egymással. Félő, hogy visszatér a hetven-harminc, a lövészárkokon átnyúló mutyi világa. Ám megfelelő nyomozati munkával lehet olyan helyzetet teremteni, amelyben az önként vállalt, békés, jómódú nyugdíjasélet nem is tűnik rossz választásnak egy oligarchának látszó személy számára. Annak a biztosítása pedig, hogy a rendszer ne épüljön ki újra, új szereplőkkel, már a kormányzati aprómunka és a nyilvánosság dolga lesz.
A kiegyezés programjának legnagyobb buktatója, hogy híveit első ránézésre nehéz másnak látni, mint hibbantnak, jobb esetben naiv, könnyes szemű idealistának. Ez érthető: a közélet szereplőinek megnyilvánulásaiból és működéséből ez az elképzelés jelenleg hiányzik. Mi több, sokan sok pénzből éppen a szembenállás, a kibékíthetetlenség tétjeit srófolják.
*
Sok partikuláris érdek áll a megosztottság mellett, szemben az ország nagy közös érdekével: a kiegyezéssel. De szükségszerű-e, hogy közös érdekünk veszítsen? Dél-Afrikától Lengyelországon át az Egyesült Államokig számos nemzet lépett túl a miénkhez hasonló, sőt, súlyosabb, polgárháborúig fajuló megosztottságán, és lett sikeres. Számunkra is eljött az idő. Háborús struktúráink megmerevedtek, elavultak, és hatékonytalanságuk csöndben kimossa alóluk a támogatást. Az igény a diskurzusra, az egyetértésre, a béke és a nyugalom vágya jelen van, és ha remény látszik a megvalósulására, csak erősödni fog. Képviselet híján ma nem mérjük, nem elemezzük, ezért úgy tűnik, hogy nincs. De a jó politika nem a közvélemény-kutatások után lohol, hanem bátor víziók irányítják. A megbékélés ma az egyetlen ilyen.
A szerző közpolitikai elemző, pszichológus.
