A második Orbán-kormány ideológiai vezérfonalaként meghirdetett Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) sokaknál kiverte a biztosítékot. A rendszerváltás "zavaros esztendőiről" szóló zavaros tézisek immár szokásos bírálataiban sok igazság van. Csak a vak nem látja, hogy kétciklusnyi makkal álmodás után most végre szabadon garázdálkodhatnak a szép emlékű és még fényesebb jövőjű ún. Fidesz-közeli vállalkozók. Ugyancsak egyértelmű képet mutat a nacionalista szűklátókörűség antalli korszakát idéző pótcselekvések sora - a kontraproduktív kettős állampolgársági törvénytől a Trianon-emléknapon át a helyettes államtitkári rangra emelt Szent Korona-tanig, vagy a nemzeti megagiccs NENYI-ig.
Ám az efféle baloldali és liberális sopánkodások meglehetősen felszínesek. Először is a választók számára sokadlagos, hogy ki irányítja az Észak-magyarországi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságot - és sok esetben amúgy is csak pártkádereket cseréltek pártkáderekre. A tisztogatás az 1998 nyarán, majd kisebb mértékben 2002-ben bevált recept szerint zajlik. A változás csak annyi, hogy a közigazgatás átpolitizálása mára már a legelemibb külsőségekre sem ad, és a korábbinál eggyel mélyebb szintre hatolt: ma már sokat szolgált, tudatosan "apolitikus" főosztályvezetők is csak akkor maradhatnak a posztjukon, ha épp nincs megfelelő pártkáder.
Csakhogy mindez a kirúgási hullámtól személyesen nem sújtott választók számára mellékkörülmény: ők csak "eredményeket" akarnak, ahhoz meg a kormányzatnak meg kell kapnia a szükséges eszközöket, nemde. A politika logikája az Egyesült Államoktól Albániáig előnyben részesíti azokat, akik kellő erőforrásokat felhalmozva ki tudják elégíteni nemcsak választóikat, de a nekik anyagi, szellemi vagy egyéb támogatást nyújtó klienseiket is. E realista politikaértelmezés szerint a NER-nek átgondolatlansága és elbénázott kommunikációja ellenére is van elméletileg és történetileg is értelmezhető magja.
Csak organikusan!
A NER értelme persze nem a jobboldali politológusok által sebtében gyártott rendszer-legitimációs irományokból olvasható ki. Ezek "legmélyebb" pontjaikon is legfeljebb odáig jutnak, hogy az emberek a világ bizonytalanságában egy "állandó pontot kerestek, amibe megkapaszkodhatnak - és ilyet egyet találtak: Orbán Viktort". Jobban tesszük ehelyett, ha tekintetünket a Fidesz döntéseire vetjük, és összevetjük őket nemzetközi példákkal.
A - nincs rá jobb szó - pártállami struktúra a NER-nek csak a vázát adja. A rendszerbe életet a Nemzet, a Párt és az Állam egymásra találása lehel. A párt, az állam és az ország egységbe forr - a párt érdeke az állam érdeke, az állam érdeke pedig az ország (nép, nemzet stb.) érdeke. (Vagy fordítva.) E koncepció politikai filozófiai hátterét az ún. organikus államelmélet adja. Az évezredes gondolat modern formájának megfogalmazása Hegel nevéhez fűződik; és bár például Franciaországban is szép hagyományai vannak az így értelmezett etatizmusnak, az elmélet az ilyes centralizációra inkább vevő (fél)periférián szokott lelkes támogatókra lelni. Az állam sorvadásának elhúzódásával félelem nélkül nézett szembe például Lenin is - hogy a modern párt és a modern állam szimbiózisának csak egy jelentős innovátorát említsük. Az egylényegűség gondolata - különböző jelszavak alatt - a mai napig él Oroszországban és mindenhol, ahol valamifajta nemzeti külön utat keres a hatalom. Természetesen a párt, az állam és a nép organikusan egybefonódó hármasa lebegett a létező szocializmus gyakorlati szabályainak kiötlői előtt is. Eme profán szentháromságból kiemelkedett a Párt mint a politikai akarat forrása (vagy, mint az 1968-as csehszlovákiai bevonulás esetében: a még nagyobb hatalmak "behajtója").
A felületi és érdemi egyezések mellett a Fidesz nyíltan vállalt szándéka és az említett példák között egyetlen alapvető különbség van. Jóllehet a demokrácia összeomlására (a politikai piac "kivezetésére") is bőven akad példa a weimari köztársaságtól kezdve az 1947-es magyar kékcédulás választással kezdődő átmeneti időszakig, az egypártrendszerre épülő puha vagy kemény autokráciák jórészt más típusú autokráciákat követtek. A Fidesz ezzel szemben legitim módon érvelhet azzal, hogy a választók döntő többsége egypólusú kormányzást akart - még ha e tömegből nem is mindenki mérte fel ennek várható és nem várható következményeit. A Párt gyors úton el is foglalta az Államot - és az előző kormányok által szétzilált köztisztviselői karban nem is ütközött ellenállásba. Egyelőre a nép és (legalább névleg) civil szervezetei sem mutatnak sok ellenállást, legyen szó egyes tudományos (MTA), szakmai (Mérnöki Kamara; MKIK; BKIK; Magosz) vagy sportszervezetek (Nemzeti Sportszövetség; MOB; MLSZ) vezetéséről. Sokatmondó az is, hogy a kormány nem volt hajlandó tárgyalni a Bankszövetséggel a bankadó bevezetéséről, majd mentesítette volna nemcsak saját gazdasági klienseit, de a szűkebb pártelithez tartozó szakpolitikusok cégeit is a szigorodó szabályozás alól. Itt már érezhető volt némi ellenállás, mely újabb ügyekkel idővel nőni fog.
Ami az egyszeri, elvben négy évre szóló felhatalmazásra épülő fideszes érvelés máza mögül kikandikál, ismét az analógiákat erősíti. Hogy a közfeladatok elvégzésére, a közintézmények élére a szakmát még hírből sem ismerő bábokat helyez, még indokolható az említett politikai, illetve eredményalapú logikával. Ha nem teljesítenek jól, a választók politikai mestereiket büntetik majd a következő szavazáson. Ennél érdekesebb az a magyarázat, ami a volt MSZMP/MSZP-s Bihari Mihály alkotmánybírói, Warvasovszky Tihamér ÁSZ-alelnöki vagy Pozsgay Imre alkotmányozási gittegyleti kinevezését kísérte, nem is beszélve az előző rendszert hűen szolgáló új államfőről, Schmitt Pálról. E logika nem követi a nemzetközi gyakorlatban Nicolas Sarkozytől Barack Obamáig bevett gesztuspolitizálást. Komolyan kell vennünk Szijjártó Pétert, aki - Bihari jelöléséről - úgy fogalmazott, hogy ez "nem gesztus, hanem az új politika lényege". A NER valóban egy új politika kezdete, melyben az ország sokszínűségét nem az Országgyűlés, hanem a Párt csatornázza be. A Párt által vezetve az ország egy akaratban egyesül. Az intézmények pedig az akarat szolgálóivá és kiterjesztéseivé válnak, új ábécé szerint: AB, APEH, ÁSZ, MFB, MLSZ, MOB, MTA, MTV, OMMF, ORFK, ORTT, PSZÁF - és végül, hosszas rúgkapálás után: az MNB.
Eldobható telefonkönyv
A Fidesz megkérdőjelezhetetlen választói felhatalmazását egy ritka történelmi helyzetben, a pártrendszer átalakulását eredményező választás után kapta meg. A mérsékelt jobboldali alternatívák leszalámizása után a korlátozott gyűjtőkörű szélsőjobbal és a teljesen hiteltelenné vált baloldallal szemben kapott kétharmadnál nagyobb parlamenti többséget. Joggal hozhat tehát jelentős horderejű döntéseket, kezdheti meg például az alkotmányozást, még ha ezt nem is olyan óvatos, konszenzusos alapon teszi, mint az 1994 utáni koalíciós szupertöbbség.
A jelző nélküli demokratáknak ugyanakkor résen kell lenniük, hogy a mai kétharmad a párt, az állam és a civil társadalom összefonódása miatt ne hozzon a jövőben is egyeduralmat akkor, amikor a választói akarat már mást tükrözne. Az ugyanis már nem demokrácia, hanem autokrácia lenne.
Az autokratikus politikai rendszerekről való tudásunk alapján három tényező érdemel kiemelt figyelmet, amelyek garantálhatják az ilyen elcsúszás elkerülését.
Elsőrendű lenne a méltányos választási rendszer és választási folyamat fenntartása. E tekintetben a jelek vészjóslóak az egyoldalú törvénymódosításoktól a jelöltállítási folyamat korlátozásáig. A demokrácia trükkös csorbításai mellett direkt választási csalásra egyelőre aligha lenne szükség, s ez a kormánypárt politikai kultúrájának színvonalából sem következne - de akkor miért egyedül a kormánytöbbség döntött annak a testületnek, az Országos Választási Bizottságnak a tagjairól, amely a választási csalásokat hivatott megakadályozni?
A másik kulcselem a politikai nyilvánosság fennmaradása. A jelek itt még aggasztóbbak a közszolgálati überkuratóriumtól a kötelező válaszadáson át a tulajdonosi cenzúra közismert eseteiig. Addig is azonban, míg eljutunk oda, hogy Stumpf István alkotmánybírói irodájában egyezteti Spéder Zoltánnal az RTL Klub híradójának tartalmát az Index címlapjával, a Fidesz-leviatánnal szembeni társadalmi ellenállás még okozhat meglepetéseket a kormánynak.
A harmadik alapvető elem a diktatúra elkerülésében a mobilitás lehet. A kormány eleve vesztésre ítélt harca az EU-val és az IMF-fel a forráselosztási autonómiáért már előre jelezte, hogy a tőke nem vevő a NER-re - főleg ha az a megtérülését hátrányosan érinti. De igaz ez a munkaerőre is: diktatúrát hosszabb távon csak relatíve zárt országokban lehet fenntartani. Különben jön az agyak és kezek elvándorlása, előbb az államiból a magánszférába, aztán külföldre. A magyar munkavállaló persze kevésbé mobil, mint sok más európai: nem beszélünk nyelveket, és nem szeretünk költözni. Az államigazgatási razziákban megnyilvánuló Fidesz-erődemonstráció és az elszámoltatási feketelisták köröztetése egyértelmű jelzést küld: ha ebben az országban akarsz érvényesülni, a lojális magatartás elkerülhetetlen. Ha mindehhez hozzátesszük a magyar oligarchia ideáltípusainak számító Csányi, Demján, Hernádi társaságában meccsre járó Orbán képét, világosan látszik, hogy legfeljebb a multiknál lehet a Párt ellenében komoly karriert befutni.
A Fidesz-vezérkarban, akár kimondták, akár nem, tudják, hogy mit kell tenni mai uralmuk jövőbeni fenntartása érdekében. Ez az uralom azonban nem tart örökké. Semmilyen közigazgatási centralizáció vagy horthysta tempó nem fog tudni több kenyeret adni a népnek, mint amit a rövid távon adottságnak tekinthető nemzetközi körülmények lehetővé tesznek. A cirkusz pedig előbb-utóbb elunalmasodik. Először a már ma is kevesek által komolyan vett ideológia fog végleg kiüresedni. Majd a dezorbanizáció folyamatában a civil társadalom kezdi visszavenni szervezeteit. Idővel pedig a minden szintre kiterjedő kormányzási monopóliumot megszakító választási vereséggel is szembe kell majd néznie a Fidesznek. A folyamat végére így a közhatalmi intézmények 6, 8, 10, 12 évre kinevezett vezetői és káderei maradnak. Az új kormány a NER-t legitim törekvésnek tekintve megpróbálhat együtt élni a múlt - a minisztériumi falakon megsárgult NENYI-hez hasonlatos - rekvizitumaival. De megkezdődhet egy a maihoz hasonlóan mély tisztogatás is, ezzel végérvényesen beágyazva a magyar politikai kultúrába a telefonkönyvcsere és az "elszámoltatás" aktusát. Annyi biztos, hogy a NER kiötlőinek egyik esetben sem lehet majd egy szavuk sem.
H
Milyen hosszú távú esélyekkel nézhetnek a jövőbe a NER hívei?
A közepesnél valamivel jobbakkal. Mára a Brüsszelből hazaküldött Orbán Viktor számára is kiderülhetett, hogy az EU és az IMF kemény korlát. Magyarországnak az uniós és NATO-csatlakozással minimálisra szűkült a mozgástere az olyan ügyekben, melyeknek nemzetközi vonatkozása is van. Bár ezek aránya a mindennapi kormányzati munkában nem elhanyagolható, számos területen érvényesül a szubszidiaritás és ezáltal a kormányzati mozgástér. A rendszerre belföldről - a választókon kívül - egyedül veszélyt jelentő szervezett erőt, a "nemzeti" tőkét pedig a külföldi cégekkel való látványegyenlőség fenntartása mellett majd a szimbiotikus együttélés és a politikai lojalitás jótéteményei fogják kárpótolni a közbeszerzésektől a bankadó típusú szabályozásokig.
A "centrális erőtér", illetve a NER megteremtése tehát nem lehetetlen. Ugyanez igaz az új politikai építmény középtávú stabilitására is. Ugyanakkor a folyamat ma még bőven visszafordítható - ennek ellenkezőjével a legelvakultabb hívek sem áltathatják magukat. Ha megmarad a fair választási rendszer, a valamilyen fokig szabad nyilvánosság, és az ország nem lép át az euroatlanti rendszerből egy harmadik útra, akkor a folyamat olyan eredményt fog hozni, mint amilyet a 2010-es választás hozott a 2006 óta hasonló helyzetben kormányzó MSZP-SZDSZ számára. A veszély persze fennáll, hogy ha túl jól sikerül a rendszer kiépítése, ha a fenti három demokráciavédelmi korlát közül mindegyik érdemben csorbul, akkor a rendszer békés úton nem lesz olyan ütemben megváltoztatható, amilyenben azt a választói hangulat diktálná. De addig, míg e kérdések eldőlnek, együtt fog élni velünk a NER.
Õrült beszéd, de van benne rendszer.
