Publicisztika

hét kicsi, kegytárgyiasítható, emberarcúra tuningolt áldozat, vagyis valami olyasmi, amilyennek a zsidókat látni szereti a külvilág; akiknek a sorsán könnyet lehet elmorzsolni, homlokot felhőzni, adott esetben akár hivatkozni is rájuk, meg levonni belőlük a tanulságot, hogy tehát a békefolyamatnak nem szabad megállnia, mert lám, ez az alternatíva. Ha nincs visszaadva minden terület, ha Jeruzsálem nincs, ahogy illik, zsidótlanítva, ha nem állnak le azonnal azzal a képtelen elképzeléssel, hogy Izrael fővárosában lakásokat építsenek izraeli állampolgárok számára, akkor bizony bármely határőr egyik napról a másikra ámokfutóvá válhat, és egyébként jogos, a nemzetközi közösség által is megértéssel kezelt indulatait könnyen golyózáporba fojthatja, bombát felejthet az autóbuszon vagy a szemetesládában, vállalva a kockázatot, hogy uralkodója vagy kormánya, aki vagy amely egyébként saját fegyveres erőin, illetve az azokon belüli aktuális erőviszonyokon, valamint - ha szerencséje van - a lába alatt tocsogó olajon kívül az égadta világon senkit és semmit nem képvisel, elhatárolja magát tőle. Adott esetben talán egy teljes hétig is megtartóztatja magát attól, hogy ne kérje - és kapja meg azonnal - a világpolitikai elit és a nemzetközi közvélemény segítségét valami pitiáner história ügyében. Például hogy hová, illetve kiknek szabad lakásokat építeni. A leendő palesztin állam néhány kulcsfigurája, például az erősen Szörnyella állagú Hanan Ashrawi nem igazán késlekedett annak a leszögezésével, hogy a jordán határőr ámokfutása voltaképpen válasz a jeruzsálemi lakásépítési terv által megtestesített provokációra. Érthető tehát.

A szerző a New York-i New School for Social Research tanára.

Megyünk az Agyrém térre, megyünk az Agyrém térre TÜN-TET-NI! Mentünk. Eleink a hetvenes évek elején, aztán magunk is. Lánchídi csata, elvették a személyiket, az Angelika presszónál állt a kutyás rendőrszázad, ment a hülye duma, hogy már a Dunán is jönnek monitorral (s ilyenkor jó néhányan kellemesen megborzongtak, mert számukra ennyi volt csupán az ünnep, látni s persze elégedetten konstatálni azt, hogy a rendőrség

Akár még jó is volna látni őket, szerencsétlen kisöregeket, ahogy az arcuk elé tett karjukkal osonnak el a tárgyalóteremből, amelyben jobbára jelképesnek mondható büntetésüket kimondták, hát akkor ennyi a büntetésük, nyugszik meg az erkölcsi győzelmekre éhes igazságérzet, a vesszőfutás a vakuvillogásban meg az, hogy a szomszédok darab ideig bízvást nem fogadják a köszönésüket. Különösen a négy egykori Stasi-tiszt köszönését nem, akik a RAF terroristáinak rejtegetési ügyében bizonyultak sárosnak, holott más bűnük, engedi sejtetni az ítélet indoklása, nemigen volt, mint az, hogy tagjai voltak a Stasinak: a RAF-tagok elrejtése az NDK-ban és mindaz, ami ezzel járt, tehát az, hogy kikapcsolták a terroristákat, megelőlegezve nekik azt az ideológiai rokkantnyugdíjat, amelybe később az őket befogadó állam maga is lecsúszott, aligha szankcionálható.

A szerző közgazdász.

Skót tudósok feltalálták a klónozott birgét, de a magyarok a maguk temperamentumos módján rácáfoltak az élet egyediségét féltő sikolyokra. A sorban, amely igazán közel áll a bankhoz, többé-kevésbé mindnyájan ott állunk: akár egy akol klónozott birka, áll az ország a pénztárak előtt, sutyorg, túlélési stratégiákat kohol, és rögvest latolgatja is őket, miközben meglegyinti a történelem szele, igenis a történelemé; csak a cinikusok állítják, hogy alacsonyan húzó albán pilóták röpte borzolja fürtjeinket. Hat éve, a taxisblokád mini-´56-ja óta nem volt közösségi élménye a magyarnak, a millecentenáriumi emlékesztendő sem bizonyult annak, pedig a lakosság közérzetének karbantartásával megbízott szervek igazán megtettek minden tőlük telhetőt. Hát akkor ez a mostani sorbanállás, az előmerészkedő tavaszi napfényben és szellőben, mely rémhíreket dajkál Albániából érkező, hamis lekkel megrakott vagonokról és társaikról - ám a rémhírek gyakran sehol nincsenek a cáfolataikhoz képest, a lekvagonokra repülőgépen érkező márkák válaszolnak, a politikusok hatalmi harcáról szóló kulisszatitkokra pedig az a tény, hogy a Fekete Hétvége egyenlege 21 milliárd kivett forint. Most meglett a közösségi élmény, még azon az áron is, ha a sorban állók, akik számos forintjukat és egy szép tavaszi hétvégéjüket cseszték el, leginkább arra a szovjet polgárra emlékeztettek, aki részegen aludt el egy moszkvai kapualj előtt, és másnap reggel, amikor már tekintélyes sor kígyózott mögötte, nem ment haza - most, mikor első a sorban?

Régi kedves "ismerősömnek" a Magyar Narancsban megjelent cikkére (1997. február 12.) csak a fontosabb felvetések tekintetében szeretnék itt válaszolni. Az, hogy valamikor jó tudós voltam, éppúgy maradjon vitás, mint az is, hogy most meg már nem. Bár kevéssé értem, hogy eddig megírt könyveim utólag hogy tudnak átértékelődni politikai állásfoglalásaim miatt, melyek természetesen politikai ítéleteimből származnak, és semmi közük tudományos munkáimhoz.

Ha minden igaz, és a júliusi madridi NATO-értekezleten valóban megnevezik azokat az országokat, amelyek az év végén bekerülhetnek a NATO-bővítés első körébe, akkor az oroszoknak már nem sok idejük maradt. És még azt sem lehet pontosan tudni, hogy mire. A múlt héten, még Madeleine Albright amerikai külügyminiszter moszkvai látogatása előtt, biztos, ami biztos, kitolattak a garázsból néhány nukleáris rakétával, és arról is gondoskodtak, hogy legyen a közelben egy forgatócsoport; továbbá szerte a világban látni lehetett a nukleáris rakéták indításához szükséges két kulcsocskát és sok súlyos váll-lapos orosz tisztet, akik arról győzködték magukat meg az orosz miniszterelnököt egy vezérlőpult előtt, hogy hú, de el bírják indítani a rakétákat ezekkel a kis izékkel, hú, csak tessék nyugodtan szólni. Ám azt mégiscsak nehéz elképzelni, hogy miattunk, a csehek meg a lengyelek miatt tényleg valami jó kis atomháború talál majd kitörni. Ebben az esetben az oroszok egy darabig csak állnak majd, és mérhetetlenül hülyén fognak nézni, és minél nagyobb balhét csapnak most, annál hülyébben. A mostani orosz fenyegetőzéssel talán és hál´ istennek már nem az a baj, hogy megakadályozzák Magyarország, Lengyelország és Csehország NATO-tagságát, hanem hogy maguk az oroszok fognak tudni nehezen kijönni a saját baromságaikból. De aztán, jobb ötletük nem lévén, megnyugszanak majd, és örülnek annak, amit a NATO-bővítéssel végleg megkaptak. Például a Baltikumot, Ukrajnát, Szlovákiát, szóval a resztlit, akiken az esetleges második kör sem segíthet majd, és a következő néhány évszázadra megint nem lesz hova megpucolniuk Ká-Európából.

Ha a gyakran önellentmondásba keveredő gazdabizalmit, illetve a racionálisan érvelő pénzügyminisztériumi tisztségviselőt hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk a kistermelőket a bánatba. Ha az arrogáns miniszteriális tényezőket, illetve a napi megélhetési gondjait soroló kiskőrösi, akasztói stb. kisembert hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk kormányunkat a bánatba. A traktorokon itt-ott megjelenő kisgazdapárti zászlók, az, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika a Vezér jól ismert szólamait szajkózza, azt sugallhatják, hogy mindezt megtervezték, hogy az irányítóknak semmi sem drága. Az viszont, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika azt fejtegeti, hogy az úristen mentsen meg minket Torgyántól meg Csurkától, azt sugallja, hogy a demonstráció független attól, vagy egyelőre független attól, amivé azt arra érdemtelenek változtathatják. A kormány kezdeti eltökéltsége (az őstermelők által vitatott új jogszabályok meghozatalakor), majd ijedségre valló visszakozása ugyanúgy lehet jele a kabinet kapkodásának, mint kompromisszumkészségének. (A kormány egyik érve azonban menthetetlenül mellébeszélés: az tudniillik, hogy a tb milliárdos hiányait

Miniszterelnök úr!" (...) A tekintély, az igazi vezetőkhiánya kívül, az Állam szervezetében -és a benső forma hiánya az egyénekben:az egyik dolog szolidáris a másikkal, s azegyik erősíti a másikat; úgyhogy erre agondolatra kell jutnunk: talán egy ésugyanazon jelenségnek csupán kétkülönböző aspektusáról van szó, haladó ésdemokratikus korunkban." Julius Evola Egy délután csengettek, s amikor ajtót nyitottam még úgy borotvahabosan (egy összeesküvő ne legyen szakállas), revolveres férfiak nyomultak a lakásomba, azt kiabálták hadarva, hogy "hipnotizálja a szocialista nőket, hogy vegyék le a bugyijukat, fényképezkedni, maga disznó!", ezzel lerántották a takarót a még langyos ágyról, de a szocialista nő már nem volt ott (nemrég ment el dolgozni a harmadik műszakba a Pamut- és Kenderfonóba), erre letépték a függönyöket, felborították a könyvespolcot, mindent felforgattak, még a rádiót is szétszedték, órákig matattak idegesen ezek a látlesők, négyen voltak, így hát amikor fizikailag megfenyegetve arra kényszerítettek, hogy szüleim két, hatalmas, nászi bőröndjét pakoljam degeszre azokkal a tárgyaimmal, amelyek megtetszettek nekik, durcásan, de szót fogadtam, eztán a dögnehéz bőröndöket velem vitették le, úgy szikkadt borotvahabosan, a negyedik emeletről az utcára, ott füttyentettek, a járókelők megtorpantak és riadtan néztek minket, mintha ´56-ban lennénk - tudja, hogy´ van ez, Miniszterelnök úr -, míg betuszkoltak egy odafaroló Moszkvicsba (mondtam is, hogy "jé, eddig Pobjedával volt ugyanez"), és elhurcoltak egy számomra ismeretlen helyre, ahol közölték, hogy ez itt az erkölcsrendészet, tehát magánzárkába raktak (pedig hallottam a sok Rákóczi téri kacagást a szomszéd cellából), majd másnap reggel, mondván, hogy pornót ugyan nem találtak (pedig volt - osztrák költőbarátom feljavította a magyar címer sarló-kalapács-dimenzióját egy hipnotikus coitus-premier plánnal), de találtak bizony egyéb izgatót, méghozzá politikait, áttéptünk egy másik ismeretlen helyre, ahol egy héten át fogva tartottak, éjjel-nappal lelkileg és fizikailag gyötörve vallattak a magánéletemről az Ön - akkoriban - kedvenc német közgazdászának fényképe alatt, időnként beígérték, hogy átvisznek az elmegyógyintézetbe rutinsokk-kezelésre, és az egész idő alatt alig hagytak aludni, amihez képest egy fütykössel való összeveretés SM-kéjelgésnek számít, éjszakánként kirángattak a cellából, miután a szkatofil vamzert be-bevittem az erdőbe, hogy az otromba smasszerek minden fordulónál - mint egy Fluxkoncerten - fütyülve át-áttaszigáljanak a lucskos, éjsötét vesztőhelyen, miközben az ügyvédemnek, aki megpróbált irántam érdeklődni, pléhpofával azt mondták a portájukon, hogy nem ismernek engem, én nem vagyok ott, majd miután megelégelték a dolgot, elém löktek egy tenyérnyi, rózsaszínű nyomtatványt, amiben egy számomra ismeretlen ügyész megrovott, mert szerinte szándékomban állt beleolvasni Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című kéziratába, amit merő véletlenségből pornó helyett találtak az ágyam mellett, és figyelmeztetésben részesített: ha ez még egyszer előfordul velem ebben az életben, akkor rabkórházra és kényszermunkára fognak ítélni, az egyik kihallgató hozzásziszegte, hogy "ez a figyelmeztetés azt is jelenti, hogy hét évig nem utazhat, megértette?!", a következő mondatával viszont váratlanul azt ordította, hogy "és úgy fog táncolni, ahogy mi fütyülünk, anarchista!: menjen el Magyarországról a francba, világos?!", és kilöktek a Gyorskocsi utcára. Csodálkoztam, mert épp azt mondták, hogy nem utazhatok, no meg 1974-et írtunk, s addig nem adtak nekem útlevelet még Csehszlovákiába sem, bár az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, amit a Magyar Népköztársaság kormánya csalárdul ugyan, de aláírt, tiltja az útlevéligénylés elutasítását, miként tiltja a száműzetést is.

Budapesten járt William Bratton New York-i - igaz, csak volt, de nekünk az is elég - főrendőr, és a sajtó, amióta csak ezt tette, róla hozsannázik, írnak lőgyakorlatról, amelyen részt vett, megszólaltatnak céltáblát, amelyet eltalált, sőt ecsetelnek még valami razziát is, ahol egyrészt nyilván kettéállt neki a füle, mert ilyen előállításokat odahaza - ha hihetünk azon embertársainknak, akik ösztöndíj vagy bébiszittolás révén ismeretséget köthettek eme távoli földrésszel - maximum a Disneylandben foganatosíthatna, megbizonyosodhatott afelől, hogy vendéglátói fasza gyerekek, még a töküket is vaskézzel vakarják, úgyhogy nem lesz itt baj egy szál se. És ez jó, a legjobb pedig az benne, hogy darab ideig végre elhallgatnak a sajtóban és a nyílt utcán a hisztis hangok, ember embernek egy darabig nem lesz rizikófaktora, véli az ideig-óráig lecsillapult kedély, az átlagpolgár is megnyugoszik, legalább néhány napig nem járkál azzal az ő, régiónkra egyébként olyannyira jellemző tekintetével, amelytől még a leghumánusabb ember zsebében is megzápul a tojásgránát, kibiztosítja magát az ütőszeg, és elharapózik a dúvad. De tényleg, itt járt közöttünk azzal az ő minden bizonnyal markáns arcélével, és azóta nem volt merénylet egy micurkányi se, csend üli a sétáló jellegű utcákat, szeppenve ül ukrán és exjugó, míg a honi maffiákok a tárgyalásos lerendezés firlefrancait biflázgatják az örvendetesen elburjánzott önmenedzserképzési szakirodalomból. Mert persze kellett már egy ilyen hír is a sok rém után, valami olyasmi, amiből azt olvasni ki, hogy nem veszett még se el, se meg ez a kicsiny haza, a Nyugat által figyelve van felénk, szolgálunk és védenek, ahogy a rendszerváltás hajnalán az el lett képzelve; hogy idejönnek, körülnéznek, megosztják a tapasztalataikat, csurrannak, cseppenünk, természetesen szigorúan financiális értelemben, előnyös hitelkonstrukciók képében, aztán majd jó lesz nekünk. És nem is az a baj, hogy nem lett jó, mert mitől lett volna, hanem az, ahogy ez a minden ízében pitiáner vizitecske fel lett pumpálva eseménnyé. 1989 elején voltak ilyenek, amikor ideevett valakit a fene Baden-Irgendwasból, mi meg körülugráltuk, hátha lesz belőle valami; akkor még minden mindegy volt, most meg ez a szegény exrendőr, egy kisöreg New York Cityből, egy mínuszos hír hőse is megteszi a nyomor nagy uborkaszezonjának kellős közepén, nekünk már ő is elég, hogy egy kicsit álmodozzunk, arról, hogy reménykedünk.

A szerző a New York-i New School for Social Research tanára.

Horn Gyula nehézkes, számos egyeztetési hibával súlyosbított beszédmódja, groteszk gesztusai unalomig ismertek. Amit azonban az Országgyűlés hétfői munkanapján bemutatott, az miniszterelnökségének eddigi legkínosabb produkciója volt. Harminc perc húsz másodpercig beszélt folyamatosan anélkül, hogy mondandója a szövegkoherencia legelemibb feltételeinek megfelelt volna. Kormánya teljesítményének, az úgynevezett stabilizációnak az értékelésekor, úgy-ahogy, hozta azt a nívót, amit mondjuk egy nyolcvanas évekbeli pártkongresszus megkövetelt a kiválasztott kádertől (