„A Narancs felkínálta a lehetőséget, hogy indokát adjam január 27-ei fellépésemnek a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban. Remélhetőleg a lap olvasói számára nem kell tisztázni azt, amit sem Botos Jánosnak, az emlékközpont igazgatóhelyettesének, sem Gajdics Ottónak, sem Kálomista Gábornak nem sikerült megértenie: felszólalásommal nem az áldozatok emlékét gyaláztam meg. Rétvári Bencét mint a kormány képviselőjét azért szólítottam meg ünnepi beszédét követően – szándékaim szerint szelíden –, mert máshogy reménytelennek láttam, hogy érdemi válasz szülessen a neves történészek, liberálisok, baloldaliak és jó érzésű politikai ellenfeleik által is szégyenletesnek tartott emlékmű felállításának szükségességéről.
| ||
A kormány törekvése persze nem váratlan, hiszen nem tesz mást, mint az alaptörvény preambulumába is beemelt történelemhamisító nézetének igyekszik – ha már a törvényszöveggel ez nem sikerült – gránitszilárdságú emlékművet emelni. A szobor történelemhamisító szándékát pontosan elemezték, leírták, mások mellett Ungváry Krisztián vagy György Péter. A kérdés nem az, hogy tudatában vagyunk-e annak, hogy a történelmi emlékezetünkkel ellenkező emlékművet kíván a kormány felállítani. Hanem az, hogy elfogadjuk-e a kizárólagos állami autoritást a nemzeti emlékezet fölött akkor is, ha így torzítja azt, vagy számba vesszük a cselekvés és az ellenállás lehetőségeit?”
Mi fán terem a polgári engedetlenség törvényszerű formája? Átírja-e Rétvári Bence a holokauszttal kapcsolatos konszenzust? Hogyan kell fellépni a kormánnyal és minden kirekesztéssel szemben? És hogy kerül ide Nádas Péter? Csütörtökön megjelenő lapszámunkból – és benne Gulyás publicisztikájából – minden kiderül.
