Kirs Eszter

Olaj, cseppenként

A gyűlöletbeszéd korlátozása és az erőszak megelőzése

  • Kirs Eszter
  • 2013.10.19 13:09

Publicisztika

Értékes vita folyik a gyűlöletbeszéd tilalmáról a Narancs hasábjain. Az eddig megjelent cikkek jobbára a kérdés alapjogi vonatkozásait boncolgatták: a magam részéről újabb árnyalatot ebbe nem kívánok vinni.

Nem teszem mérlegre a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását és az emberi méltóság védelméhez fűződő érdekeket. Inkább arra az eddigi kevesebb figyelmet kapott szempontra irányítom a figyelmet, hogy a gyűlöletbeszéd által kiváltott hatás miként vezethet erőszakos cselekmények sorához. Vajon a véleménynyilvánítás szabadságának szűk körű korlátozása túl nagy ár-e az élethez való jog esetleges megsértésének megelőzése érdekében? Vajon egy demokratikus társadalomban valamely kisebbségi csoport egészével szemben nyilvánosan és közvetlenül tett, a tömegek manipulálását célzó, ésszerű érveket nélkülöző, lealacsonyító propagandakijelentések részét képezhetik-e a védett szólásnak?

A történelem intő példái

A népirtás szélsőséges eseteinek elemzése nyilván nem szolgálhat közvetlen következtetésekkel a mai magyar helyzet megértéséhez; a tömeges atrocitások ördögét megalapozatlan lenne falra festeni. Ugyanakkor a holokauszt, a ruandai vagy a srebrenicai népirtást elősegítő, gyűlöletre szító propaganda és a magyar közéletben is mindennaposan megjelenő gyűlöletbeszéd megjelenési formáinak hasonlósága nyomán felmerül a kérdés: milyen tanulságokat hordozhatnak ezek az emberi történetek?

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni ezekre az esetekre (kiváltképp személyes érintettség hiányában), mint időben, térben tőlünk távoli eseményekre, amelyek újra nem történhetnek meg. Érthetetlen elhajlásai az emberi fajnak, melyek a mi modern, rendezett világunkban nem fordulhatnak elő. Ám ez a "mi világunk" ugyanazon emberi faj univerzumának részét képezi, és az említett esetek ugyanennek a kornak a borzalmai voltak. Egyszerűen skiccelve a receptet: végy egy gazdasági válsághelyzetet, tégy hozzá a válságot megoldani képtelen, ám hatalmához ragaszkodó kormányt, szegényedő lakosságot, növekvő társadalmi feszültségeket, ellenségkép alkotására irányuló, tömegeket megszólító propagandát, a manipulációnak kiszolgáltatott állampolgárokat, az erőszakos cselekményeket irányító, lebonyolító szervezeti erőket - és kész az országon végigvonuló erőszakhullám.

A civilek körében gyűlöletet keltő propagandának azokban az esetekben van kiemelkedő jelentősége, ahol a célzott kisebbségi csoport tagjai a többségi lakosság tagjaival együtt élnek. A népirtás esetében szükséges az állami szervezettség. Ezt nem is tekintem fenyegető veszélynek. Ugyanakkor el kell gondolkodnunk azon, hogy bár a mai Magyarországon az állami szervezettség híján kizárt a tömeges atrocitások megtörténte, a kevésbé koncentrált és kiterjedt, de szervezett gyűlöletkeltő propaganda nem vezethet-e erőszakos cselekmények sporadikus elkövetéséhez. Ezek büntetőjogi megtorlására adottak az eszközök a magyar jogban. De milyen módon lehetne a megelőzés eszközrendszerét a gyűlöletbeszéd tilalmával gazdagítani?

Az 1930-as évek elejétől folytatott antiszemita, gyűlöletkeltő propaganda szisztematikusan építette fel a polgári lakosságban azt az ellenségképet, ami sokak szemében indokolttá tette a népirtás elkövetését. Az 1923 és 1945 között megjelentetett, Julius Streicher által szerkesztett Der Stürmer a nürnbergi katonai törvényszék ítélete szerint "az antiszemitizmus vírusával fertőzte meg a német elméket a hétről hétre, hónapról hónapra publikált beszédek és cikkek által".

Az 1994-es ruandai népirtásban közel egymillió polgári lakos vett részt elkövetőként. Egyszerű földművesek ragadtak bozótvágó késeket, hogy három hónapon keresztül nap mint nap részt vegyenek a tömegmészárlásban. Ehhez a széles körű civil részvételhez nem lett volna elegendő az áldozatoktól zsákmányolt javak reménye. Szisztematikus propagandával kellett felépíteni az ellenségképet a célponttá váló tuszi kisebbségi csoportról.

Egyszerű boszniai szerb lakosok annak idején arról számoltak be, hogy az 1995-ös srebrenicai népirtást megelőzően - pozitív személyes tapasztalataik ellenére - a szerb rádióban és televízióban közvetített gyűlöletkeltő propaganda kétségeket ébresztett bennük a boszniai muszlimokról, majd fokozatosan elvezette őket ahhoz a meggyőződéshez, hogy a muszlimok elleni támadások nemcsak elfogadható, de szükséges intézkedések.

A módszerek minden esetben azonosak: a célponttá vált csoporthoz tartozó személyek egyenlő emberi mivoltának megkérdőjelezése, azonosítása valamely kiirtandó állattal ("parazita" zsidók, "csótány" tuszik, boszniai muszlim "varjak"); valamint a célpont csoport komoly veszélyként való feltüntetése a többségi társadalomra nézve, ami legitimál bármely, akár indokolatlan erőszakcselekményt. Ezek a gyűlöletkeltő beszédek a népirtás fent említett szélsőséges eseteiben sem feltétlenül tartalmaztak kifejezett buzdítást az erőszakra - gyakran implicit módon táplálták az ellenségkép kialakulását, az állampolgárok gondolkodásában ágyaztak meg a tömegmészárlás lebonyolításának.

A minősítés szempontjai

A fenti esetekben eljárt nemzetközi büntetőbírói fórumok joggyakorlatában körvonalazódó analízisek tanulságosak lehetnek a gyűlöletbeszéd esetleges tiltása és minősítése tekintetében. Ezeket vizsgálva úgy vélem, a következő kérdéseket lenne érdemes esetről esetre vizsgálni a gyűlöletkeltő propaganda minősítése során. (1) Ha nem is állapítható meg kifejezett közösség elleni izgatás, az adott szöveget hogyan értelmezi a hallgatóság, olvasóközönség? Értelmezhetik-e a címzettek a kódolt utalásokat gyűlölet-bűncselekményre való buzdításként? (2) Képes-e a gyűlöletkeltő beszéd szerzője jelentős hatást gyakorolni a hallgatóság tagjaira? És jelentős hatást nemcsak közhivatalt viselők képesek elérni, hanem nagy popularitással bíró személyek is. Például a ruandai Mille Collines rádió belga műsorszerkesztője, Georges Ruggiu sem volt közhivatalnok, mégis civilek ezrei szálltak be a tömegmészárlásba a műsorai hatására. (3) Vajon váltak-e a közelmúltban a célzott kisebbségi csoport tagjai erőszakos bűncselekmények áldozataivá? (4) Van-e a gyűlöletkeltő beszéddel célzott hallgatóságnak módja más véleményekhez, az ellenségképet építő propagandát ellensúlyozó tájékoztatáshoz jutni? (5) Vajon a kérdéses szöveg dehumanizálja-e a kisebbségi csoport tagjait, és utal-e az ellenük intézett erőszak elfogadhatóságára, szükségességére? (6) Szisztematikusan érik-e el a célzott hallgatóságot a hasonló tartalmú üzenetek, cseppről cseppre öntve az olajat a tűzre?

A fenti kérdések megválaszolását az egyes esetekben a független bíróságok kezébe kell helyezni azzal, hogy akkurátusan különítsék el a véleménynyilvánítás szabadságának védelmi körébe tartozó, a demokratikus párbeszéd részét képező, ésszerű érveket tartalmazó szövegeket az érvektől mentes, kizárólag gyűlölet keltését célzó, széles tömegeket elérő propagandától. Hatékony norma- és intézményrendszerre van szükség a gyűlöletbeszéd által elősegített esetleges erőszakos cselekmények megelőzésére. Ehhez pedig nem elegendő arra várnunk, hogy a gyűlöletkeltést elítélő, egyébként elvárható politikai nyilatkozatok a politikai széljárás függvényében megszületnek-e, vagy sem.

A szerző nemzetközi jogász, a Miskolci Egyetem oktatója.

Neked ajánljuk