| ||
Nézzünk gyanakodva saját makacs reflexeinkre.
Bizonyos jogdíjszerű pénzeket (erre lentebb visszatérek) az Artisjus és a többi, művészek által szervezett és működtetett jogkezelő helyett ezentúl az állami mecenatúra zászlóshajója, a Nemzeti Kulturális Alap oszt el. A legtöbben már itt eldöntik magukban a kérdést: aki az NKA-ban és/vagy a kormányban nem bízik, felhördül, aki pedig az Artisjusban bízik (még) kevésbé, megkönnyebbül. Valójában sem az Artisjus, sem az NKA nem hibátlan, de nem is a pokol vagy – ami még rosszabb – a Közgép előszobája. De nem is ez a kérdés.
Ritkán van komoly meggyőző ereje egy tiltakozó levélnek, de ha több mint 1500 művész írja alá minden korosztályból, művészeti ágból és politikai oldalról, olyan nevekkel, mint Csoóri Sándor és Nádas Péter, Eötvös Péter és Kiss Tibor, Kulka János és Tarr Béla, horribile dictu Demjén Ferenc és Balázs Fecó – akkor annak súlya van. Magyar művészek ilyen széles körű összefogásra nagyon régen nem voltak képesek – és csak azért nem írom azt, hogy soha, mert így direktbe hülyén hangzana. De ájult tekintélytisztelet ide vagy oda, ettől még nem lesz igazuk.
A másik reflex persze az, hogy lám-lám, akkor tudnak csak összefogni a művészek, ha a pénzüket féltik. Ez szimpla mocskolódás, legjobb esetben kocsmafilozófia, hiszen az aláírók jó része alig vagy semennyire nem részesül a szóban forgó pénzekből, és sok közöttük nyilvánvalóan fölötte áll a filléres gondoknak – ne gondoljuk, hogy nincs a tiltakozás mögött elvi felháborodás.
Nehéz elhinni azt is, mivel ritkán fordul elő, hogy a pénz és a kormány egy mondatba kerül, mégsem raboltak ki senkit a bekezdés végéig. A törvénymódosítás szóvivőjeként fellépő L. Simon László érveibe pedig könnyű belekötni, de a rossz érvek, L. Simon szokásos arroganciája és a szakmai egyeztetés felháborító mellőzése még nem jelentik, hogy a lényegben ne lehetne igaza.
Ha mindezeken túljutottunk, akkor nézzük a dolgot magát.
A közösjog-kezelők – például az Artisjus, az EJI és Mahasz – azzal a céllal működnek, hogy több ezer fős tagságuk számára begyűjtsék és visszaosszák azokat a jogdíjakat, amelyeket egyesével lehetetlen behajtani a rádiós és tévés szereplésektől a kiskocsma pultján álló magnóig. Ezt nem lehet jól csinálni, de nem csinálják nagyon rosszul (lásd Lovasi András amúgy szintén az intézkedés ellen berzenkedő nyílt levelét).
A múlt héten megszavazott módosítás két külön történet, de mindkettő úgy foglalható össze, hogy az NKA osztja ki a pénzt, amit eddig az Artisjus és társai osztottak. Mégis nagy a kettő közti különbség.
Az első történet főszereplőjének neve: A Tíz Százalék Hetven Százaléka. Beceneve: Hét Százalék. Mármint az Artisjushoz befolyó jogdíjaké, amelynek tizedéről a művészek önként lemondtak, és szétosztották szociális (3 százalék) és kulturális (7 százalék) célokra. Hét Százalékot már korábban az NKA-hoz rendelte a törvény – és itt valóban nem értelmetlen a művészek kizsebeléséről beszélni, hiszen a jogdíj magánjogi követelés. Hiába, hogy az NKA is művészeknek adja Hét Százalékot, de az nem az ő pénze, ahhoz neki semmi köze. A mostani módosítás viszont üdvös. A Kárpátia-botrány mutatott rá arra, hogy egyrészt a pályázatok elbírálásánál nem lehet egyszerre figyelembe venni a művészi értéket és a jogdíjbefizetések nagyságát, másrészt nem lehet a jogkezelők képviselőivel feltölteni egy kuratóriumot, ahol esztétikai kérdésekben döntenek. Erről bővebben írtam az eset után, majd nem sokkal később L. Simon is belátta tévedését, és végül a hétfői törvénymódosítás kiiktatta a befizetések szempontját és megszüntette a Szerzői Jogdíjbevételek Felhasználásáról Döntő Ideiglenes Kollégiumot. Múlt hétfő óta tehát a jogtalanul szerzett pénzeket már egy fokkal rátermettebb eljárásban ítélik oda.
| ||
A második történet az igazi címlapsztori, ezt bélyegzi rablásnak mindenki, pedig ez – a fentivel ellentétben – nem az. Miről van szó? Az üres adathordozók utáni díj azt jelenti, hogy amikor DVD-t, CD-t, pendrive-ot vagy telefont veszünk, akkor jogdíjat is fizetünk. Mégpedig azért, mert az állam azt gyanítja rólunk, hogy huncut módon jogvédett tartalmakat tárolunk és másolunk ezek segítségével. Ez a díj nálunk párját ritkítóan magas, egy közepes memóriakártya a telefonunkban például 4800 forintot jelent az Artisjusnak. Itt meg lehet szemlélni a tarifákat, elég bosszantó, itt pedig a díj elosztásának arányait szakmák szerint, elég esetleges. Az meg szimplán igazságtalan, hogy mások, például a szoftvergyártók nem részesülnek ezekből a díjakból. Annál is inkább, mert ma már tényleg nehéz elképzelni, hogy az emberek tömegesen használnának memóriakártyákat és DVD-ket zenék sokszorosítására, hiszen majdnem mindenki majdnem mindent letölthet a netről (ellenben a buherált Windows általában DVD-n keresztül érkezik a gépre). Szintén a fogyasztói szokások feltételezhető változása miatt érezhetjük aránytalannak, hogy a beszedett milliárdok (tavaly pontosan 3,65 milliárd) töredéke (tavaly 188 millió) jut a külföldi előadóknak, miközben lehet tippelni, mit hallgatnak többen a telefonjukon, Zoránt vagy Miley Cyrust. Csoóri Sándor és a pendrive-ok minden bizonnyal igen távolságtartó kapcsolatáról nem is beszélve. A szabályozás tehát finoman szólva nem tökéletes, és az is érvényes vélemény (lásd Ceglédi Zoltán írását), hogy „ez az egész őskomcsi szisztéma menjen a levesbe” – még ha személy szerint nem is értek vele egyet (lásd alább).
Aktuálisan az a legfontosabb tanulság mindebből, hogy az üres hordozók utáni díj nem klasszikus jogdíj. Ez nem „a művészek pénze”, nem a jogos jussuk, hanem praktikusan az állam által kivetett különadó, amelyet eddig ők kaptak. Kaphatták volna a programozók is, de a zenészek kapták, mert az állam így döntött. Ezt a magam részéről helyeslem, mert kevésnek tartom a magyar művészek állami támogatását, és szeretem a magyar zenét, míg ugyanezt a szoftvergyártókról már nem tudom elmondani. De ez ízlés kérdése. A törvénykezés pedig jogalkotói szándék kérdése, amely lehet téves, ferde, sanda, de az eredménye akkor sem lenne lopás, ha az egész üreshordozó-díjat megszüntetné.
Márpedig most erről szó sincs, a díj mértéke változatlan, csupán annak 25 százaléka fölött ezentúl az NKA szakkollégiumai rendelkeznek. És ha elfogadtuk, hogy ez nem lopás, akkor már csak az a kérdés, hogy jobb helyen lesz-e ott a pénz, vagy sem. A válaszom pedig az, hogy igen – bár ezt remegő ujjakkal írom. Mert persze, előbb bíznám Miley Cyrusra a Műcsarnokot, mint bármilyen pluszpénzt erre a kormányra. De az NKA jelenlegi tudásunk szerint sokkal jobb, mint a kormány. Nem független tőle, L. Simon László alelnök minden eddigi elnöknél erősebben rátelepszik az NKA-ra, ráadásul ő – szemben elődeivel – pártpolitikus.
De az NKA döntései egyelőre és nagyjából hozzák a korábbi színvonalat. Az újonnan felálló zenei, illetve előadó-művészeti kollégiumban végső soron L. Simonék által válogatott, de nagyrészt szakmai szervezetek által jelölt szakemberek döntenek majd a pénzek sorsáról, míg az Artisjusban a művészek által választott művészek. Utóbbi persze csinosabb látvány, de a szempontok az NKA-nál szimpatikusabbak. A jogkezelőknél a pénzt a művészeket megillető egyéb (valódi) jogdíjak arányában osztották vissza az alkotók számára, szociális szempontokat kismértékben figyelembe véve. Az NKA pályázati feltételeit pontosan nem ismerjük, a tárgyalások jelenleg is folynak, de az valószínű, hogy pályázati alapon, a művészeti minőségre és a benyújtott projekt értékére tekintettel, a pályakezdőkre fordított különös figyelemmel csepegtetik majd a pénzeket. És most bizonyára borzasztó demagógia lenne azzal példálózni, hogy ebből az ajándékpénzből inkább az ifjú népzenészek és az obskúrus kortárs táncosok részesüljenek, mint Demjén Ferenc és Balázs Fecó.
Összességében tehát Hét Százalék elrablása miatt dühönghetünk, de az üreshordozó-díj jó helyen lesz, és joggal lesz ott.
