Az a többszereplős páros tánc, melyet az egyre konkrétabb formát öltő brit „unióstagsági” referendum kelt az európai térben, újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Vannak egyrészről kényszerítő tényezők, melyekkel például David Cameron miniszterelnöknek okvetlenül számolni kell (például a hazájában érzékelhető unióellenesség), másrészt pedig vannak a különféle elkülönülő érdekek. Ez utóbbiak sok olyan politikust alkalmi szövetségekre ösztönözhet, akiket egyébként semmi más nem köt egymáshoz.
| ||
Ilyen Orbán Viktor és David Cameron „furcsa barátsága”. A magyar–brit viszony nem egyszerű, számos ellentmondás színezi a szinte naponta változó képet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a brit miniszterelnök mereven elutasította, hogy besegítsen Orbánnak a 2013. végi, 2014. elejei választási kampányába. Nem volt hajlandó „barátságát és elkötelezettségét” demonstrálandó Magyarországra látogatni; igaz, némi huzavona után beleegyezett, hogy magyar kollégájával egy rövid, lényegi kérdéseket nem érintő tárgyalást folytasson Londonban.
Az unióval szemben vitt politika egészen mást jelent Londonból nézve, mint Budapestről. Cameron a szerinte – és nagyon sok brit szerint is – túlzott uniós hozzájárulást tartja elviselhetetlennek, sőt felesleges luxusnak, s szeretné meggátolni, hogy Európa pénzügyi központja lassan átkerüljön a Cityből Frankfurtba. A befizetések kurtítása persze érthető, ki ne törekednék arra, hogy olcsóbban megússza uniós kötelezettségeit; ám az a számítás, hogy London az amerikai gazdasági háttérrel megőrizheti vezető pénzügyi szerepét a vele szemben egységben maradó unióval, már most illúziónak tekinthető.
Orbánnak esze ágában sincs otthagyni egy olyan uniót, amely fejőstehénként finanszírozza politikai kalandjait. Európához illetlen politikáját, mint kisebbik rosszat, Brüsszel egyelőre tudomásul veszi. Orbánnak a pénz kell – az a pénz, ami részben épp Londonból folyik be a közös büdzsébe –, és persze olyan teljhatalom, ami Cameron számára sem elfogadható.
Cameron szemében az Orbán által olykor belengetett lehetőségek nem túl szimpatikusak: a kelet-ukrajnai háború miatt éppen a brit miniszterelnök volt az egyik leghangosabb támogatója a Moszkva elleni szankcióknak, sőt a szankciók bővítésének, amelyeket viszont Orbán „saját lábon lövésként” aposztrofált.
Igaz, e téren mintha változás lenne érzékelhető. A nemrég lezajlott brit választásokon Cameron jelentős sikert ért el, Vlagyimir Putyin pedig azonnal telefont ragadott, hogy gratuláljon neki az elért „fényes eredményhez”. A gesztusban nem lenne semmi különös, elvégre két konzervatív politikusról van szó, a mögöttük lévő párt is gyakorlatilag egyazon politikai család tagja. Ráadásul ezek az udvariassági gesztusok korábban igencsak megszokottak voltak, ideológiai táboroktól függetlenül. Ám egy ideje már nem azok. Putyin szereti a Nyugattal való szembenállásának személyesen is tanúbizonyságát adni, s ezt leggyakrabban úgy juttatja kifejezésre, hogy mellőz minden udvariassági gesztust, sőt keresi a lehetőségét, hogy „udvariatlan” legyen.
Hogy mostani közeledését mi motiválja, az könnyen átlátható. Nemrég az Állami Duma (az orosz parlament) elnöke, Szergej Nariskin keresetlen szavakkal adta a világ tudtára, hogy mi is az aktuális orosz érdek: az Európai Unió gyöngítése, az európai és amerikai kapcsolatok aláásása. Ebben „baráti szövetségesként tekintenek mindenkire, aki ezt az orosz célt szolgálja”. Magyarországot külön kiemelte, mint olyan fő szövetségest, amelynek kormánya mindent megtesz, hogy „az európai unió belülről fellazuljon” – így Nariskin. Ha az egyébként pitiáner, az unió szempontjából nem sok relevanciával bíró orbáni pávatánc ily fontos Moszkvának, akkor mennyire fontos lehet a londoni uniós vonakodás – hiszen a britek esetleges kiválása nemcsak jelentékeny összegektől foszthatja meg a közös büdzsét, de akár politikailag is megrengetheti, finanszírozhatatlanná teheti az egész szerkezetet.
Mi a realitása ennek? Ha – bár ez nem valószínű – Nagy-Britannia tényleg kiválnék, az egyelőre modellezhetetlen új helyzetet – legyünk konkrétabbak: válsághelyzetet – idézne elő. Ha a népszavazásnak az uniós tagság fenntartásáról vagy felmondásáról csak annyi következménye lesz, hogy London a saját akaratának Brüsszellel szemben érvényt szerezzen, az meghosszabbítja a kohéziót tompító belső vitákat. A jelek szerint Moszkvának mindkét lehetőség sokat érhet.
De megéri ez Orbánnak is? Illetve azoknak, akik ilyen-olyan okból szemben állnak az unióval, mint például a frissen megválasztott, és nemcsak az uniót, de Moszkvát sem szívelő Andrzej Duda lengyel elnök? Vagy Dél-Európa radikális, Moszkvával gátlástalanul kokettáló baloldali pártjainak? Ez már korántsem biztos. A brit kiválás a közös büdzsé kurtításával járna együtt, s ez sem e pártok válságkezelő kényszeréhez nem illeszkedik, sem pedig Orbán oligarcháinak nem lenne ínyére, akiket egyelőre egyedül az unió hizlal.
A szerző a DK elnökségi tagja.
