Egyrészt, ha áttekintjük az elmúlt évszázad nagyszabású kortárs képzőművészeti eseményeinek történetét Párizstól New Yorkig és Varsótól Sydney-ig, kitűnik, hogy a látogatószámtól és a pillanatnyi kritikai elismertségtől függetlenül a mindenkori progresszív kezdeményezések hosszabb-rövidebb idő múltán általában a kánon részévé váltak. A legjobb példa talán az ötévente megrendezett kasseli Documenta, amelyről a rendezvény idején majdnem minden alkalommal fanyalgó írások jelentek meg („az előző mindenképpen jobb volt”), hogy idővel csaknem mindegyik megkapja a „legendás” jelzőt. Persze nem is olyan biztos, hogy az első Off-Biennále valóban megmaradhat majd „elsőnek”. Hiszen ehhez minimum az kell, hogy legyen belőle második, s ez egyelőre sok tényezőtől függ – elképzelhető olyan szerencsétlen forgatókönyv, amely szerint két év múlva már lehetetlen lesz Budapesten független biennálét szervezni, és lehetséges akár olyan boldogabb szcenárió is, amelyben a mostani alternatív szerveződés okafogyottá válik.
Az Off-Biennále mostani megrendezésének oka a környezetében rejlik: a kétezres évekre megszilárdulni látszó és az állam által is támogatott kortárs képzőművészeti intézményrendszer 2010 óta összeomlott. A Műcsarnok a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonába került, az Ernst Múzeumból fotóközpont lett, a művészetet korábban támogató cégek vagy a különadókat nyögik, vagy kifizetődőbbnek találják a látványsportokat. Budapest, amely már-már rákerült a nemzetközi kortárs képzőművészeti élet térképére (lásd 2012-es Documenta), legalábbis a Ludwig Múzeum igazgatóváltása óta, azaz két éve fehér foltnak számít. Két év pedig ezen a területen is nagy idő, ha a kapcsolati hálókat nem gondozzuk, akkor a külföldi kurátorok rendszeres látogatásaiból legfeljebb az undergroundnak kijáró rendszertelen katasztrófaturizmus marad. Az, hogy az Off-Biennále ilyen környezetben, ilyen formában képes létrejönni, nemzetközi szemszögből is valóságos csoda. Így nem tűnik túlzottnak az esemény egyik legfontosabb célja: a nemzetközi kapcsolatok felfrissítése, annak felmutatása, hogy errefelé is van még élet, s itt is létezhetnek a kortárs világról lényegi mondanivalóval rendelkező művészek, kiállítás-csinálók.
A rendezvénysorozat tekinthető úgy, mintha a magyar művészeti világ megmutatná: minden lehet olyan, mint régen volt, nem szakadt meg a folytonosság, csak éppen közben állami támogatás és intézmények nélkül maradtunk. De lehet minderre úgy is nézni, mint valamilyen szép jövőképre: ilyen lehetne ideális környezetben a pezsgő művészeti élet. Egyelőre mindkét nézet illúziónak tűnik, a rendezvénysorozat – amely bármely európai városban megállná a helyét – sem a közelmúlthoz nem tud már kötődni, sem a jövőt nem látja még. Inkább látszik a jelen kihívásaira adott válasznak, amely egyszerre jelent a szcéna tudásából és képességeiből építkező reális körképet, és a szereplők jelenlegi erejét és lehetőségeit éppen csak meg nem haladó gigantikus vállalást.
A lehetőségek határát az Off-Biennále szándékosan húzta szűkre: az esemény minél nagyobb távolságot próbál tartani az állammal szemben. A támogatók magánadományozók és a magyar államtól független szervezetek, a helyszínek pedig az eseménysorozat önmeghatározása szerint szintén nem lehetnek állami fenntartásúak. Érdekes módon másfajta határvonalak aligha húzódnak a projektek körül: az Off-Biennále nem valami ellenében jött létre, inkább csupán zárójelbe teszi az elmúlt években átformálódott intézményrendszert; elmegy mellette. Viszont fontos célkitűzése, hogy közelebb juttassa a kortárs művészetet a szélesebb közönséghez, ezt pedagógiai programokkal és a közterek felhasználásával egyaránt próbálja elérni.
Az Off-Biennále egyik nagy kérdése a fenntarthatóság lesz. Hiszen az intézményi háttér nélkül, független szemlélettel, kevés támogatással (sok esetben ingyen) létrehozott projektek hosszabb távon a szervezők számára egzisztenciális kérdéseket vetnek fel, vagy éppen az „emberi erőforrások” kimerülésével járnak. A biennále ezért tekinthető inkább egyszeri megmutatkozásnak, első kezdeményezésnek, amely megpróbálja nagy lélegzethez juttatni a magyar kortárs képzőművészet világát. Hosszabb életben tartásához azonban szilárdabb alternatív intézményi struktúra kiépítése szükséges, amelyhez egyelőre csupán a mostani szereplők (köztük e sorok reménykedő szerzője) nyitottsága áll rendelkezésre. Az Off-Biennále most nagyon magasra teszi önmaga előtt a lécet – de ez a legkevesebb, ami egy leendő legendás rendezvénytől elvárható.
A szerző az Off-Biennále önkéntes segítője.
