Ószabó Attila
H
A Postabank privatizációja tudniillik nem kis részben az előző kormány és külön Orbán Viktor sikere. Az előző kormány döntött úgy 1998-ban, hogy a bezárás helyett a költségvetésből konszolidálja a megroggyant pénzintézetet. A döntést sokan bírálták, a szakemberek egy része akkor úgy vélte: a Postabankot inkább csöndesen ki kellene vezetni a piacról, azaz a Princz Gábor távozását követően napfényre került hiányt az ügyfelekkel és betétesekkel, és nem az adófizetőkkel illene megfizettetni. Az Orbán-kabinet azonban a két rossz közül a kisebbet választotta, és 152 milliárd forintot fordított a bank konszolidálására. A döntést az idő igazolta: a banknak megmaradtak az ügyfelei, a hálózata és a munkatársai, a sikeres privatizációval pedig legalább részben visszatérültek a megmentésére fordított adóforintok. És bár a kivezetés a szakemberek szerint valószínűleg kevesebbet kóstált volna, egyáltalán nem lett volna olyan csendes. Egy ekkora méretű lakossági bank bezárása, a kisemmizett ügyfelek százezreinek felháborodása olyan mértékű társadalmi veszéllyel járt volna, amelynek a bankrendszerre gyakorolt hatása felmérhetetlen.
Személyesen Orbán Viktornak köszönhető az is, hogy 2001-ben az OTP Bank egyedüli pályázóként - a sajtóban forgó hírek szerint - 30 milliárd forintot ajánlva nem tudta megszerezni a pénzintézetet. A szóbeszéd szerint maga a volt miniszterelnök jelentette ki, hogy könyv szerinti érték alatt (amit akkor 35-36 milliárd forintra becsültek) nem adja a bankot. Ha nem ezt teszi, ma a magyar gazdaságtörténet szegényebb lenne egy nagy sikerrel: egész Kelet-Közép-Európában nem adtak el bankot olyan magas vételár/könyv szerinti értékmutatóval, mint október 20-án a Postabankot, s a 101,2 milliárd forintos vételár önmagában is a harmadik legnagyobb tranzakciónak minősül a térségben.
H
Ehhez képest a Magyar Nemzet hetek óta keresi a fogást a történeten, nemzetárulást és "kótyavetyét" kiált, majd Orbán Viktor szájába ad olyan mondatokat, amelyek sokadik olvasásra is nehezen értelmezhetőek. A napilap 2003. október 21-i száma szerint a volt miniszterelnök a "minap" (sic!), nem tudjuk, hol, úgy fogalmazott: "alacsonynak találja a Postabankért fizetett vételárat, mert annak összege még az adófizetők pénzéből bankkonszolidációra fordított százötvenmilliárd forintot se éri el." Hogy miért nem merült fel ilyen aggály akkor, amikor az OTP Bankkal javában zajlottak a privatizációs tárgyalások, egyszerű a válasz. A hitel- és bankkonszolidációra fordított összegeket ugyanis nem szabad összevetni a privatizációs bevétellel - hiszen előbbiekre akkor is szükség lett volna, ha az állam megtartja bankjait. Sőt, ebben az esetben az államnak újból a zsebébe kellett volna nyúlnia, hogy megtegye a biztonságos bankműködés fenntartásához szükséges tőkeemeléseket - amiket az eladás után rendszerint az új magántulajdonos végzett el. De ha már belemegyünk ebbe a játékba: az államilag konszolidált bankok közül egyetlenegyet sem sikerült olyan jó áron értékesíteni, mint a Postabankot. A pénzintézet talpra állítására fordított költségvetési pénzek fele-kétharmada megtérült, miközben - például - a Magyar Hitelbank sikertörténetnek nevezett magánosítása során a ráköltött 123 milliárd adóforintból mindösszesen 14,5 milliárd folyt vissza a közösbe; a K&H Bank esetében 55,8 milliárd forint közkiadás áll szemben 6,5 milliárd forint privatizációs bevétellel.
H
Valamivel több figyelmet érdemel a napilap azon állítása, miszerint "csak a bankárvilágnak hajt hasznot, ha az állam saját bankjai révén nem töri le a magánbankok által alkalmazott ormótlan költségeket, mondjuk olcsó diákhitelekkel, gazdakölcsönökkel vagy akár lakásfinanszírozási konstrukciókkal". Ez fogós érv, és van is benne logika. Bár a banki szolgáltatások területén is kialakult valamiféle piac, ami elvben maga töri le az árakat (azon egyszerű elv szerint, hogy ha drágán adod a tojást, senki nem vesz tőled), és mind erősebb küzdelem folyik az ügyfélért, azt még senkinek nem sikerült meggyőzően kimutatnia, hogy ez a banki verseny ugyanúgy fogyasztói hasznot termelne, mint a tojáspiaci. A kérdés ezért inkább az: vajon az állam közvetlen szerepvállalása előnyt vagy hátrányt jelent-e a fogyasztónak?
Nos, a közelmúlt példái azt mutatják, hogy az állam - a legjobb szándéka ellenére is - sokszor viselkedett úgy ezen a területen, mint elefánt a porcelánboltban. Itt van példának okáért a diákhitelezés rendszere, ami a Postabank eladásával lényegében semmit nem változik. Az olcsó hiteleket ugyanis - a közhiedelemmel ellentétben - nem a bank folyósítja, hanem az arra hivatott állami intézmény, a Diákhitel Központ. Tavalyig ezeket az olcsó hiteleket egyedül a Postabanknál nyitott számlán keresztül lehetett felvenni úgy, hogy az a szolgáltatásokért nem számított fel díjat. Az állam lényegében közvetlenül jelent meg a piacon egy kvázi termékkel (diákszámla), és azt mondta az ügyfélnek: ha olcsó hitelt akarsz tőlem, akkor az én bankomnál kell számlát nyitnod. A szolgáltatás majdnem "ingyenes" volt - csakhogy, mint tudjuk, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, s a diákhitelezésből származó veszteséget a Postabank és a Diákhitel Központ nyelte le. Idén januártól viszont bármelyik bank vezethet diákszámlát, amelyik hajlandó a feltételeknek (ingyenes számlavezetés és készpénzfelvét) megfelelni. Az ügyfél - a diák - pedig választhat, hogy melyik banknál vezetett számláról akarja ugyanazt az olcsó hitelt felvenni. A tevékenység ugyanúgy veszteséges maradt, ám azt már nem az állam, hanem a kereskedelmi bankok nyelik le. Cserébe az ügyfél megkapta a választás szabadságát, a bankok pedig a lehetőséget, hogy versenyezhessenek az ügyfélért.
H
Mindezek alapján pedig döntse el mindenki maga, hogy vajon hol itt a nemzetárulás és a kótyavetye.
A szerző a Postabank volt média-tanácsadója.
