Ez az álláspont téves.
H
A Magyar Köztársaság kormányát sem aszerint állítjuk össze, hogy hány Tolna megyei tagnak kell lennie benne. Németországban sem kérdés, hogy a szövetségi kormány éppen hány hamburgi vagy bajorországi minisztert számol. Amióta Európában létrejött a szakszerű kabinetrendszer, azóta a kormányokat - a kötelező politikai lojalitás mellett - leginkább a szakértelem szerint igyekeznek összeállítani, egyéb tényező ritkán számít. A hatékony döntéshozásra alkalmas kabinet legfőbb ismérve az, hogy éppen annyi tagból áll, ahány ügykört vinni szándékozik, nem pedig az, hogy - éppen fordítva - annyi tárcát kreál, ahány tagból kell állnia. A "nemzeti" szempont ez esetben irreleváns; az unióban az egyes tagállamok képviseleti fórumának az a két szerv maradna, amely a tényleges, aktív munkát végzi, azaz a Miniszterek Tanácsa (illetve az európai állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács), illetve az Európai Parlament.
H
Tarthatatlan a rotálódó elnökség rendszere is, amit annak idején a lényegesen kisebb és lazább szerkezetű unió számára dolgoztak ki. 2004 után, amikor huszonöt tagja lesz az uniónak, egy-egy tagállamra legfeljebb tizenkét és fél évente esik az elnökség, s ez a további bővítésekkel csak nőni fog. Románia és Bulgária már a kapuk előtt toporog, Törökország is hivatalos tagjelölt, Horvátország sem akar kimaradni: egy évtizeden belül a közösségnek akár harminc tagja is lehet. Ez esetben tizenöt évente jutna egy-egy tagállamra az elnökség sora. Ez nyilvánvalóan nem jelentene fajsúlyos nemzeti képviseletet, miközben a félévente váltakozó elnökség (amely hazai ügyeit is kénytelen vinni) hatékony sem lenne. E rendszer eredménye nem a "Nemzetek Európája", hanem az Európai Unió jelenlegi rákfenéje, a jószerivel ellenőrzés nélkül működő brüsszeli eurokrácia teljhatalma. Az európai reformfolyamatoknak éppen az a céljuk, hogy ezt a korlátlan banángörbület-bürokráciát demokratikus ellenőrzés alá lehessen vonni. Ebből következik az is, hogy hiába nyeri most meg Magyarország a saját EU-biztosért folytatott csatát. Rövid időn belül vagy arra kényszerül, hogy lemondjon róla, vagy keserűen megtapasztalja, hogy a tényleges döntések valamely új, hatékony testület kebelében születnek meg. E helyzetben a status quo fenntartására irányuló törekvés merő szélmalomharc.
H
Természetesen azzal is számot kell vetni, hogy ha Magyarország fölhagy e követelés támogatásával, ezzel a döntésével állást foglal az európai föderációt szorgalmazó francia-német tengely mellett. Ez az álláspont nem túl népszerű Magyarországon: a belépés előtti pillanatokban sikk lett úgy gyalázni az Európai Uniót, mintha legalábbis Berlin, Brüsszel és Párizs kilincseltek volna évekig a Bem téren azzal, hogy Magyarország nélkül nem élet az élet.
Ám ez a kiállás felettébb eredményes lehet. Magyarországnak lehetősége nyílhat arra, hogy e racionális lépéséért cserébe ott kérjen kompenzciót, ahol annak értelme van - az Európai Parlamentben. A jelenlegi elosztás szerint az ország népességéhez képest a minket ténylegesen megilletőnél kevesebb EP-képviselői helyet kapunk 2004-ben. Tekintve, hogy az újak érkezésével a parlamenti helyeket újra kell osztani, most sikerrel lobbizhatnánk azért, hogy több képviselőt küldhessünk oda, ahol az új európai döntések ténylegesen megszületnek.
Továbbá.
A mostani elégedetlenek összhangja legfeljebb 2007-ig, az unió új költségvetési ciklusának kezdetéig tart ki. Az elégedetlenek zöme nem nettó befizető, hanem éppen közösségi szubvenciókat élvez; bár köztük van a nettó befizető Egyesült Királyság is. London, az örök renitens határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy visszakapja a pénzét, és a legkevésbé sem támogatja a szubvenciókat. Lehet ugyan ékesszólóan ostorozni a francia mezőgazdaság túltámogatottságát meg a brüsszeli eurokraták rövidlátását, de 2007-ben éppúgy a nettó befizetők és a brüsszeli főhivatalnokok kezében lapul majd a kassza kulcsa, mint korábban. Magyarország, bármennyire igyekszik is, 2007-re semmiképpen sem lesz e csoportozat tagja. Különösen áll ez a kritikus helyzetű magyar mezőgazdaságra. A magyar mezőgazdaság jelenlegi termelési rendje mindenképpen átalakítandó - de még a leghatékonyabb strukturális reformok sem képesek önmagukban versenyezni a francia paraszt szubvencióival. A várható libamájcsatát, tejütközetet és szopósbárány-háborút viszont csak Párizs és Brüsszel jóindu-latával lehet békésen rendezni. És nem egyszerűen árversenyről meg minőségi követelményekről van szó, hanem termelési kvótákról is. A 2004-től érvényes magyar tejtermelési kvóta például eleve alacsonyabb, mint a hazai (egyébként példátlanul alacsony) fogyasztás, azaz Magyarországnak mindenképpen be kell szállnia az unió tejfeleslegének elfogyasztásába; és arra sincs lehetősége, hogy különalku keretében dömpingáron szállítson egy másik tagállamba, mondjuk Litvániába. Még elgondolni is szörnyű, hogy ez más termékek esetében is így alakulhat.
Ebből következően a jövendő magyar eurokráciának minél kevesebbet szabad az üres nemzeti reprezentációval foglalkoznia, s figyelmét ezeknek a látszólag másod- vagy harmadrangú, de valójában az unió gazdasági lényegét jelentő kérdéseknek kell szentelnie. Eldöntésükben szerepük van a lobbizásoknak, a nem nyilvános alkuknak, különmegállapodásoknak. A belépéstől számítva három évünk lesz arra, hogy beletanuljunk az uniós döntéshozatal nyilvános és felszín alatti mechanizmusaiba. Ugyanakkor 2007-ben az új uniós költségvetéssel az ország igazi próbatétel elé kerül. Először kell éles helyzetben gyakorolnia az unión belüli érdekérvényesítés fortélyait. Ráadásul az új uniós költségvetési ciklusban már huszonöt "régebbi" tagállam és a nagy valószínűséggel erre a költségvetési ciklusra csatlakozó két tagjelölt, Románia és Bulgária között zajlik az érdekegyeztetés folyamata. Jaj lesz annak, aki nem igyekszik jó előre biztosítani a maga helyzetét. Most már erre kell felkészülnünk, ezen kell dolgoznunk: a presztízspolitizálás és a zászlólengetés ideje lejárt.
