Önmagában az, hogy egyetértően olvas az ember egy írást, nem közügy, ezért nem lenne érdemes szólásra jelentkezni. Két kiegészítés miatt azonban igen.
H
Az első a személyes érintettség. Csáki Judit említi ugyanis a tényt, hogy 51 színházigazgató levelet írt az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökének (nekem), hogy kapjanak a színházak több pénzt a tervezettnél, majd hozzáteszi: míg a színházigazgatók ügyesek voltak, addig a politikusok nem, valamint hogy a politikusok szívesen veszik, ha népszerű figuráknak, ismert arcoknak tehetnek szívességet, ráadásul félnek is velük konfrontálódni. Nem vitatva az állítás általános igazságát, a képet kicsit árnyalnám.
Idézem az ötvenegyeknek (pontosabban: a nevükben hozzám forduló Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkárának) írt válaszlevelem második felét: "...kénytelen vagyok leírni: a színházi szféra az előző, folyó évi költségvetésben a kulturális intézmények átlagát jóval meghaladó támogatásnövekedéshez jutott. Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy akármit gondolok is a mai gazdasági problémák okairól, a gazdasági tények egyértelműek, és meggyőződésem, hogy a bajokat csak szigorú takarékossággal és ezzel egyidejű intézményi változásokkal, magyarul reformokkal lehet orvosolni. Ez utóbbi megjegyzésem a színházi szakmát is érinti. Egyrészt ez a terület sem maradhat ki az általános költségvetési trendekből. Másrészt nehéz lenne cáfolni azt az állítást, hogy sem természeti törvények, sem a magyar kultúra szempontjai nem teszik szükségszerűvé, hogy a magyar színházi kultúra támogatására fordított közpénzeket csak az előző években kialakult módon, szerkezetben lehet felhasználni. Abban sem vagyok biztos, hogy a közönség nem tudna a mainál esetenként nagyobb terheket vállalni."
Ez azért így nem az ismert figurák előtti ájult leborulás dokumentuma, mondhatni eléggé hasonlít ahhoz, amit Csáki Judit írása is képvisel - ezért is örültem cikkének. Igaz, az általam írt levél első fele éppen arról ad tájékoztatást, hogy már az igazgatók kollektív fellépése előtt is tettem lépéseket a színházak érdekében, egyebek között módosító indítványt nyújtottam be a költségvetési terv szerint kieső pénz valamilyen formában történő pótlására. Ez azonban már átvezet a másik okra, ami miatt most megszólalok.
H
A magyar társadalom (túlnyomó többsége) nem adótudatos: nem kapcsolja össze az általa fizetendő adójellegű kiadásokat és az állami szerepvállalás lehetőségeit, vagyis az állami és az önkormányzati költségvetéssel szemben támasztható igényeket. A mai ellenzék tudatosan rájátszik erre, egyetlen mondatban képes hihetetlen többletkiadásokat és szigorú költségvetési politikát, adócsökkentést követelni. A Fidesz szinte minden képviselője benyújtott a költségvetéshez legalább egy olyan módosító indítványt, amelyik az adott képviselő választókerületében javasol valamilyen állami beruházást (a János-hegyi kilátó felújításától a művelődési ház rekonstrukcióján, útépítésen keresztül templomtatarozásig bármit), hogy szidhassa a kormányt: milyen gonosz, hogy ezeket a nemes igényeket sem elégíti ki. Mindeközben a Fidesz és az MDF kizárólag a kormányt, végső soron annak túlköltekezését teszi felelőssé a forintmizéria miatt, részben jogosan, csak éppen erkölcsi értelemben megalapozatlanul, hiszen ők a felhasználható pénz többszörösének kiadását követelik.
Csakhogy a költségvetéssel szembeni igényeknek csak a kisebb részét lehet annak alapján elbírálni, hogy jogosak-e, a szónak abban az értelmében, hogy valódi szükségletet, nemes célt elégítenek-e ki. Természetesen nem arról folyik a vita a költségvetés összeállításánál, hogy mondjuk indokolt lenne-e a minimálnyugdíjakat duplájára emelni, a fiatalok első lakáshoz jutásához vissza nem térítendő kezdőtőkét adni, utat építeni 3000 településnek, a mainál többet juttatni az önmagukról nem vagy nem elfogadhatóan gondoskodni képes embereknek, családoknak. És természetesen senki nem vonhatja kétségbe, hogy az érintettek nagyobb része elégedettebb lenne, ha mondjuk a miniszterelnök által megígért, 2006-ra fokozatosan évi 10 milliárdra felnövő támogatással szemben már most évi 15 milliárdot kapna a filmes szakma arra, hogy több magyar alkotás készüljön; ha állami garancia teremtődne, hogy ezután az összes létező és szerveződő profi színtársulat saját, állandó helyen, biztos anyagi feltételekkel működjön; ha a magyar irodalom alkotói és szervezetei a ma rendelkezésükre álló pénz többszörösét oszthatnák szét; ha a Fesztiválzenekar, a Nemzeti Filharmonikusok, a MÁV Filharmonikusok, a rádiózenekar mellett lennének még további együttesek is, amelyek működési költségének tetemes részét az állam magára vállalná - valójában az adófizetők pénzéből mindezeket a célokat a mainál nagyvonalúbban finanszíroznák.
A cinikusabb politikusok már az ígéret kimondásának pillanatában is tudják, hogy képtelenek lesznek megvalósítani mindazt, amit lakossági, szakmai csoportok vagy mások kívánságára vállalnak. Mások annyira a nép uszályába kerülnek, hogy el is hiszik: csak az akaraton múlik, és a jogos igények kielégíthetők, ettől jóléti rendszerváltás lesz Magyarországon akkor, amikor a nyugati országokban a jóléti rendszerek huszadik század második felében kialakult intézményei éppen düledeznek. Aztán amikor elkezdődik a jogos, illetve a rokonszenvesen indokolható kívánságokra építő ígéretek beváltása, kiderül, hogy az ország gazdasága, az adófizetők teherbíró képessége nem képes megfelelni a követett szempontoknak.
Mindez már a 2004. évre szóló költségvetés tervének benyújtásakor is világos volt. A közkiadások mai szintjét a magyar gazdaság nem tudja biztosítani. Szomorú, de igaz ez a kulturális kiadásokra is - bármennyire bagatell összeg is ez az autópálya-építéshez vagy az egészségügyre fordítottakhoz képest. E terület állami támogatási rendszere sem működőképes a mai keretek között, ami még inkább áll, ha valaki ismeri a kulturális kiadások szerkezetét, nevezetesen mondjuk azt, hogy a művészeti kiadások mellett milyen szerények a könyvtár-, múzeum- és levéltárügyre fordítható keretek.
Ha úgy vélem, hogy jelentősen csökkenteni kell a közkiadásokat, miért képviseltem azt, és nem a színházi vezetők varázsától transzba esve, hogy pótolni kell az áfaszabályok módosítása miatti pénzkiesést?
H
Először is érdemes világossá tenni: soha nem szűkítettem az ügyet a színházakra, hanem minden alkalommal a kulturális szféra egészéről beszéltem. Ennél fontosabb azonban, hogy a jövő évi adótörvények tervezetének megismerése óta világos számomra: az áfatörvény változtatásának kulturális intézményrendszert érintő következményeit senki nem mérte fel előzetesen. Ez ügyben nem vigasz, hogy más döntések sem tűnnek kimondottan átgondoltnak. Itt van például a könyvek áfakulcsának kiemelten kedvezményes, 5 százalékos besorolása. Természetesen az ilyesminek örül a könyves szakma meg a könyveket kedvelő emberek, és a kultuszminiszter is boldog, hogy egy rokonszenvesnek tetsző változást keresztül tudott vinni. De a statisztikák alapján a magyar könyvfogyasztás elég jól áll, szemben mondjuk a folyóiratok, a színvonalas heti- és napilapok fogyasztásával, ahol ugyebár az áfa, ha nem is sokkal, de 3 százalékkal emelkedik. Azt kevesen hihetik, hogy most olcsóbbak lesznek a könyvek, esetleg látványosan emelkednek a szerzői honoráriumok. Nyilván jól jön e változás sok mindenkinek, de azért érdemes számon tartani, hogy a piacot domináló nagyok járnak jól igazán, akik anyagi helyzete eddig sem adott okot sajnálkozásra. És jogos az a kérdés is: a megjelenő könyvek hány százaléka képvisel olyan értéket, amelyet feltétlenül kedvezményben kell részesíteni?
A kitérő után folytatva az állami támogatás után megszüntetett áfa-visszatérítés ügyét: országosan hozzávetőlegesen ötmilliárdot tesz ki a kulturális intézmények következő évre várható jövedelem-kiesése, mármint az idei szabályok alapján ennyi áfa-visszaigénylésre lennének jogosultak az intézmények az állami pénzekből finanszírozott beruházásaik és működési kiadásaik alapján. A Fővárosi Önkormányzat intézményeinél ez a tétel 830 millió, amiből a színházaké 446 millió. A legnagyobb vesztes azonban az állatkert a maga 217 milliójával, a második a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 112 millióval, s csak messze utánuk következik a Madách Színház, 72 millióval. Azt csak a dolgok szépsége miatt érdemes ideírni, hogy a Budapesti Történeti Múzeum és a Mikroszkóp Színpad a működési kiadásokhoz kapott támogatás alapján azonos összegű, 10 millió forintos áfát igényelhet vissza az idén.
Helyes, hogy a költségvetés tiszta helyzetet kíván teremteni, ezért beszünteti az eddigi metódust, miszerint ad egyszer az állam direkt támogatást, majd ennek elköltése után az áfa-visszatérítéssel még egyszer. Az azonban már elfogadhatatlan, hogy az intézményekre váratlanul szabaduljon rá egy ilyen léptékű változás, ne legyen lehetőség előkészületre, az intézményrendszer, az egyes intézmények működésének érdemi átgondolására. Lehetséges egy olyan elképzelés is, hogy csak a gazdasági kényszer csikarja ki az érdemi változásokat, s a megszorítás célja közvetve ez. Ennek azonban semmi jele, sőt, az egyéb gesztusok, a könyv áfájának említett változása, a filmeseknek beígért és adott milliárdok, az állami múzeumok látogatásának ingyenessé tétele éppen ellenkezőleg azt jelzik: csak akaraton múlik, és van itt pénz. Az is világos: egy előkészítetlen és éppen ezért esetleges, nem célzott megszorítás valószínű nem ott és nem úgy hat, ahogy szerencsés lenne.
Így a kulturális bizottság elnökeként aligha képviselhettem mást, mint hogy a kultúrából a jelen körülmények közt nem vonható ki az a pénz, amit eddig áfa-visszatérítésként kaptak az intézmények. Hogy aztán a színházak mások rovására voltak ügyesek, az nem nekik róható fel. Mert látszólag másik történet, hogy a színházakkal szemben összehasonlíthatatlanul szerényebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közgyűjtemények, amelyek szintén hozzájutnak valamennyi úgynevezett áfakompenzációhoz, hogyan tudják megoldani gondjaikat. És persze az sem vehető rossz néven, ha a korábbiakhoz képest most messze jobban eleresztett mozgóképes szakma, kicsit ugyan későn észbe kapva, a többmilliárdos támogatásbővítés mellett is úgy véli, nekik is járna az áfaveszteség kompenzálása, hiszen az év eleji miniszterelnöki ígéretben nem mondták, hogy mínusz 25 százalék.
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ), a parlament kulturális bizottságának elnöke.
