Puhul már ligetünk - A nyugdíjrendszer változásairól

  • Muraközy Balázs
  • 2009. május 14.

Publicisztika

Lapzártánk alatt fogadta el az Országgyűlés a nyugdíjcsomagot, melyet a kormány nagy lelkesedéssel és sebességgel készített el. A hosszú távon nehezen fenntartható rendszert előbb-utóbb mindenképp meg kell változtatni. De mi a helyzet az időzítéssel és az átgondoltsággal?

A nyugdíjrendszer változásairól

Lapzártánk alatt fogadta el az Országgyűlés a nyugdíjcsomagot, melyet a kormány nagy lelkesedéssel és sebességgel készített el. A hosszú távon nehezen fenntartható rendszert előbb-utóbb mindenképp meg kell változtatni. De mi a helyzet az időzítéssel és az átgondoltsággal?

A csomag két fő intézkedése, a nyugdíjkorhatár emelése és az indexálás megváltoztatása a nyugdíjbiztosítás hosszú távú finanszírozhatóságát érinti. Ennek komplex kérdéseiről olvashatunk a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal hosszú távú előrejelzésében (lásd a www.nyugdij.magyarorszagholnap.hu oldalon). Eszerint a rendszer jelenlegi formájában nagyjából 2030-ig tűnik finanszírozhatónak. Addig évente a GDP 1-2 százalékát kell a költségvetésnek befizetnie a rendszer működtetésére, 2030-tól azonban a nyugdíjrendszer finanszírozási igénye meredeken nőne a demográfiai folyamatok hatására, és 2050 körülre meghaladná a GDP 4 százalékát. Ez súlyos terheket róna a dolgozókra, ezért a nyugdíjakra fordított jövőbeli kiadásokat valamilyen módon csökkenteni kell. A másik hosszú távon jelentkező probléma az, hogy azok az emberek, akik a rendszerváltás után veszítették el a munkájukat, vagy keresetük jelentős részét tőkejövedelemként vagy illegálisan veszik fel, és így csak kevés évig fizettek nyugdíjjárulékot, a közeljövőben kezdenek nagy számban nyugdíjba menni. A jelenleg érvényes szabályok mellett ezek az emberek olyan alacsony nyugdíjat kapnak, ami a valóban kiskeresetűeknek, illetve az eltitkolt keresetüket felélő dolgozóknak nem elég ahhoz, hogy elfogadható szinten éljenek. A hatáselemzés szerint azon nyugdíjasok aránya, akiknek a nyugdíja (2006-os árakon) nem éri el a 30 ezer forintot, 2020-ban nagyjából 7 százalék lesz, 2040-re pedig megközelíti a 20 százalékot, ami 400 ezer ember. Miután a magyar társadalom feltehetőleg nem tolerálná az ilyen fokú és tömegű szegénység megjelenését, valamilyen módon a költségvetésnek kell biztosítania, hogy ezek az emberek megéljenek. A rászorultsági nyugdíj erősítésével az ügyeskedők jelentős része kiszűrhető lenne. A megoldás módja közel sem egyértelmű, hiszen ha mindenki alanyi jogon viszonylag magas nyugdíjat kapna, akkor még a mostaninál is kisebb lelkesedéssel fizetnék az emberek a nyugdíjjárulékot. A demográfiai átmenet és a nagyon alacsony nyugdíjak problémájára néhány éven belül, lehetőleg minél átgondoltabban kell reagálni - de a kapkodást semmi nem indokolja.

A korhatár emelése: maradjon még a bácsi!

A hosszú távú fenntarthatóságot segítő két alapvető eszköz a nyugdíjkorhatár, illetve a nyugdíjak növekedési ütemének, az indexálás szabályainak a megváltoztatása. A Bajnai-csomag mindkettőt tartalmazza. A tervek szerint 2012-től évente fél évvel emelkedik a nyugdíjkorhatár, ami 2017-re egységesen 65 év lesz. Ha magasabb a nyugdíjkorhatár, akkor többen dolgoznak, és kevesebb embernek kell nyugdíjat fizetni, vagyis javul a költségvetés egyenlege. A nyugdíjakkal foglalkozó szakértők körében egyetértés van abban, hogy a korhatáremelés előbb-utóbb szükséges - vita arról volt, hogy mikor kell ezt megtenni. A gyors bevezetés ellen szól például, hogy amennyiben elhúzódik a gazdasági válság, akkor a korhatáremelés munkanélküliséghez vezethet. A másik probléma az, hogy az új nyugdíjasok 94 százaléka a korhatár elérése előtt megy nyugdíjba. Vagyis a hivatalos nyugdíjkorhatár kevésbé fontos, mint a tényleges nyugdíjba vonulás időpontja. A kérdés tehát inkább az, hogy mennyiben ösztönzik az embereket a korai nyugdíjba vonulás ellen. A fő eszköz természetesen az, ha a korai nyugdíjazás érezhetően alacsonyabb nyugdíjjal jár. Az elmúlt években ilyen szempontból szigorodott a rendszer, aminek érezhető hatása is volt. A Bajnai-csomag e téren további szigorítást tartalmaz.

Az indexálás megváltoztatása: vészvillogó

A hosszú távú fenntarthatóságot biztosító másik csodafegyver az indexálás változtatása, vagyis a tb-nyugdíjak növekedési ütemének mérsékelése. Egy növekvő gazdaságban - ha éppen nincs gazdasági válság - a bérek gyorsabban nőnek, mint az infláció, mert nő a dolgozók termelékenysége. A fő kérdés itt az, hogy a nyugdíjak milyen mértékben emelkedjenek: az inflációt kövessék (a nyugdíjas ugyanannyit tudjon vásárolni minden évben), avagy a bérek gyorsabb növekedését (a nyugdíj tartson lépést a fizetésekkel). A 2000-től érvényben lévő rendszer, a svájci indexálás egyfajta kompromiszszum: a nyugdíjak az infláció és a bérek növekedésének átlagával emelkednek. Miközben e megoldás méltányosnak tetszik, úgy tűnik, hogy hosszú távon nem fenntartható. Ezért merült föl, hogy más indexálást kell alkalmazni, például inflációkövetőt: lassabban nőnének a nyugdíjak, így hosszú távon kisebb lenne a tb-nyugdíjrendszer hiánya.

Nézzük, milyen megoldást eszelt ki a kormány. Az emelés mértéke mostantól a gazdasági növekedés, vagyis a GDP-növekedés mértékétől függ. Ha annak mértéke 3 százalék alatt lesz, akkor a nyugdíjak az infláció mértékével nőnek. Ha a növekedés üteme 5 százalék fölé megy, akkor marad a svájci indexálás. És ez még nem minden! Ha a növekedés 3 és 4 százalék között lesz, akkor az infláció súlya 80, a bérnövekedésé 20 százalék; ha 4 és 5 százalék közötti a növekedés, akkor 60-40 lesz a két súlyozás aránya.

A megoldás igen szellemes, apró baj vele, hogy az indexálás előnye - elvileg - épp az átláthatóság és a kiszámíthatóság, szemben az évente születő ad hoc döntésekkel. Nincs szó arról, hogy ne lenne a kormány elképzelésében logika, hiszen közepesen növekvő gazdaságban valamivel (de nem sokkal) kevésbé terheli az államkasszát a "magyar indexálás", mint a svájci. Ráadásul az olyan években, amikor gyorsabban nő a gazdaság, a költségvetésnek is több a pénze (hisz az adóbevételek is gyorsabban nőnek). Ám az állam feladata az, hogy a nyugdíjak értékállóságáról gondoskodjon, nem pedig az, hogy amikor éppen több pénze van, akkor többet adjon. Egyébként is: miért lenne méltányos az, hogy ha gazdasági válság van, és a bérek csökkennek, a nyugdíjak akkor is nőjenek az infláció mértékében; ha meg nincs, akkor a bérek gyors növekedését kövessék?

A jelek szerint nem a hosszú távú fenntarthatóság határozza meg a nyugdíjakra vonatkozó szabályokat. Egy ilyen bonyolult indexálási rendszerbe sokkal könnyebb rövid távú politikai érdekek alapján belepiszkálni, mint egy átlátható formulába. A magyar nyugdíjrendszer fontos problémája a nyugdíjak görcsös rángatózása a választási ciklus ütemére. Gál Róbert Iván, a Tárki programvezető kutatója egyik kitűnő tanulmányában megmutatja, hogy milyen mértékben befolyásolja a választási ciklus a nyugdíjak növekedését és a járulékok fizetésekhez viszonyított nagyságát is. Miközben a nyugdíjrendszer finanszírozási feltételei nem romlottak, a rövid távú politikai érdekek szerint csökkentett járulékok és az ugyanezért megnövelt nyugdíjak okozták a fenntarthatóság romlását. Szerinte olyan intézményi változtatásokra lenne szükség, amelyek megakadályozzák a rövid távú politikai érdekek érvényesülését a nyugdíjak alakulásában. Azt javasolja, hogy egyszerű algoritmusoknak megfelelően változzanak a nyugdíjak, és az előre lefektetett szabályoktól való eltérésről csak 2/3-os többséggel dönthessen a parlament.

A 13. havi: hú, de visszaadnám!

A politikai opportunizmus illusztrálására pedig mi szolgálhatna jobb példaként, mint a tizenharmadik havi nyugdíj úgynevezett "eltörlése". Ez az intézkedés rendkívül fontos: önmagában 8 százalékkal csökkenti a nyugdíjakra fordított kiadásokat, aminek hosszú távon is komoly hatása lesz. A nyugdíjasok az idén már nem kapják meg a legendás járandóság második felét, és feltehetőleg jövőre sem látnak egy fillért sem. Azonban ha az ország elég gyorsan növekszik (legalább 3,5 százalékkal), akkor a nyugdíjasok nyugdíjprémium formájában 20 és 80 ezer forint közötti egyösszegű jutalomban részesülnek. Nehéz szavakat találni e nagyszerű vívmány méltatására. Ha csupán nyelvileg közelítjük meg a kérdést, akkor a politikai nyelvújítás újabb elképesztő mélységei nyílnak meg előttünk a tizenharmadik havi nyugdíj elkorcsosult formájának átkeresztelésével. Miért prémium? Képzeljük el nyugdíjasainkat, amikor december közepén még csak 3,3 százalékosnak tűnik a növekedés, és egyetlen kollektív akarattal, esztelen költekezéssel átlendítik fejenként 20 ezer forint reményében a növekedési ütemet a bűvös három és fél százalékos határon! Sőt, ha mindannyian egymásba karolva elérjük valamelyik évben a hét és fél százalékos (!) növekedési ütemet, akkor minden nyugdíjas polgártársunk 80 ezer forint prémiumban részesülhet!

Csak a leginkább rosszindulatúakban merülhet fel, hogy itt olyan szavazatvásárlásról van szó, amit a következő kormány finanszírozhat meg. Persze az is megérdemli, mert az ellenzék határozottan védelmezte a tizenharmadik havi nyugdíj jelen formáját a parlamentben. A nyugdíjprémium a nyugdíjasoknak adott pitiáner és értelmetlen politikai "ajándékok" számát fogja gyarapítani, méltó helyet foglalva el a 100 éveseknek adott 100 ezer forint és a 95 éveseknek adott 95 ezer forint mellett. A tizenharmadik havi nyugdíj megváltoztatva megtartásának erős gazdaságpolitikai üzenete az, hogy a Bajnai-kormány szimbolikus, szerződéssel és minden mással megszentelt ígéretét is csak részben tartotta be (lásd: Nem gyúr a nyúl, Magyar Narancs, 2009. április 16.). Nehéz ebből más következtetést levonni, mint azt, hogy a később szükséges intézkedések is hasonlóan "felpuhulhatnak".

Nyugdíjrendszerünk fenntarthatósága néhány éven belül tehát komoly beavatkozásokat kívánt, és értékelendő az elszántság. Nem kizárt azonban, hogy mindezzel lehetett volna várni még egy kicsit, ha az javította volna az intézkedések átgondoltságát. A korhatár emelése mindenképp a fenntarthatóbb rendszer irányába tett lépésnek tekinthető, de a "magyar indexálás" szükségtelenül komplikált, és magában hordja a rövid távú érdekek szerinti belepiszkálás esélyét. A 13. havi nyugdíj részbeni megtartása pedig a magyar politikai intézmények és kormányunk impotenciájának szomorú szimbóluma.

(Köszönöm Simonovits András értékes segítségét.)

Neked ajánljuk