Putyin és a Közel-Kelet

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014.12.18 06:44

Publicisztika

Nyugat-gyűlölete dacára a közel-keleti emberek java része tudja: a Nyugattal szemben sem Moszkva, sem Peking nem adhat számukra oltalmat. Ara-Kovács Attila írása.

A politikai partnerek nélkül maradt Oroszország most újrafogalmazza az Európát és az Egyesült Államokat érintő geopolitikai céljait, s a Szovjetunió nyomdokaiban lépkedve mindebből aligha maradhat ki a harmadik világ, köztük a világot az oroszokhoz hasonlóan látó fél és egész-diktatúrák sora.

Persze a világ már nem olyan, mint amilyennek az Moszkvából látszott Sztálin és követői számára; még akkor sem, ha elérkeztünk egy újabb hidegháborúhoz, melynek virtuális csatáit nagyon hasonló eszközökkel és logika szerint vívják. Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy – szolidaritásért cserébe – partnerországokat finanszírozzon; arra sincs módja, hogy Kínát újított technológiai megoldásokért cserébe magához közel tartsa. Arról meg Oroszországnak végképp le kell mondania, hogy – amiként azt a Kremlben nem is oly rég még tervezgették – az arktikus övezetből pótolják a kimerülő szibériai természeti erőforrásokat. (Az orosz projektként tíz évvel ezelőtt indult tengeri talapzati mesterséges olajkitermelő-sziget építése ma sem fejeződött be.)

Tüntetés Hágában, 2012

Tüntetés Hágában, 2012

Fotó: MTI/EPA

A segélyekért – főként katonai segélyekért – kuncsorgó közel-keleti arab országok problémái is vadonatújak. Azaz a problémák nagyon is kötődnek a korábbiakhoz, ám már az ottani elitek is rég rájöttek, hogy azok megoldásához, vagy legalábbis a permanens krízis szinten tartásához más eszközök kellenek, mint korábban. Minden nyugat-gyűlöletük dacára a közel-keleti emberek java része is tudja: a nyugattal szemben sem Moszkva, sem Peking nem adhat számukra oltalmat, annál is kevésbé, mert ez utóbbinak nincs is ilyen szándéka, az előbbi pedig otthoni problémákkal van elfoglalva. Senki sem akar osztozni a szíriai Bassár el-Aszad sorsában, aki nem ismerte fel idejekorán, hogy az oroszok nem lesznek képesek a rendszerét életben tartani; sőt nem is lesznek hajlandók, ha ezért olyan szövetségeseket kaphatnak, amelyek eddig Moszkva esküdt ellenfelei voltak.

Az orosz vezetés korábban Jeruzsálemmel próbált új típusú viszonyt kialakítani, különösen 2008 után. Az amerikai-izraeli kapcsolatok elhidegülése és a Benjamin Netanjahuval szembeni elégedetlenség hangos kimondása gyakorlatilag egybeesett azzal az imperialisztikus fordulattal, amellyel Vlagyimir Putyin a „közelkülföld” dolgait menedzselni igyekezett. A Grúzia elleni orosz támadás épp úgy eltávolította Washingtont Moszkvától, miként az „arab tavasz” nyomán új geostratégiai kiutat kereső Jeruzsálemtől; mindez pedig megalapozta az izraeli-orosz közeledést. Ám mára ez épp úgy meddő kísérletnek tűnik, mint Obama nagy tervei a 21. századi arab reneszánsszal kapcsolatban.

Beleül - Putyin és Erdogan

Beleül – Putyin és Erdogan

Fotó: MTI/EPA

A következő néhány éves időszak az orosz–török viszony próbája lehet. A két ország ellenségeskedése évszázadokra megy vissza, s annak dél-kaukázusi gyökerei épp úgy vannak, mint balkániak. Nem beszélve arról, hogy Ankara a NATO egyik legfontosabb tartópillérének bizonyult az elmúlt 62 évben (Törökország és Görögország nem a szervezet 1949-es megalapításakor, hanem három évvel később, 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz).

Ám amióta a jelenlegi miniszterelnök, Ahmet Davutoğlu által ideológiailag is megalapozott antiszekuláris politikai reiszlamizáció zajlik az országban, Ankara eltávolodott mind Európától, mind Amerikától, NATO-beli szerepe a minimálisra zsugorodott, erőforrásait és a lakossági attitűdök politikai átformálását teljes egészében a kelet felé pozicionálta. Moszkva némileg késve eszmélt, ám sikerült kiaknáznia a helyzetet: akkor, amikor a Déli Áramlat uniós és amerikai megfontolások nyomán lekerült a napirendről, Ankara sietett Moszkva segítségére. Nemcsak kiutat biztosít egy Ukrajnát elkerülő gázvezetéknek, de a törökök maguk lesznek az orosz gáz egyik legnagyobb felvásárlói.

E fordulat arra enged következtetni, hogy Moszkva teljesen elengedte a törökök nagy ellenfele, Bassár el-Aszad kezét, annak dacára, hogy az oroszok voltak a szír rezsim legfőbb szövetségesei. Mi több, jószerével ez volt az egyetlen ország, amely az oroszokkal baráti kapcsolatot tartott fenn az arab térégben.

Ha Moszkva és Ankara kapcsolata tartósan stabilizálódik – márpedig ez a törökök érdeke is lesz, ha függővé válnak az orosz energiahordozóktól –, akkor ennek következményei lesznek a NATO-n belül, s főként a közel-keleti jelenlétre. Washington és szövetségesei visszatérhetnek a térségbe, annak dacára, hogy az elmúlt három évben éppen a térséget katonailag elhagyni kívánó politika jellemezte őket.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.

Neked ajánljuk