Ria, ria, Románia!

  • Eörsi Mátyás
  • 2006. november 2.

Publicisztika

Mint mondják, a politikában a tartalom fontosságával csak az időzítés fontossága vetekedhet. Azt is mondják, nemzetpolitikai szempontból a trianoni sorscsapásra a leghatékonyabb, ha nem is rövid távon ható orvosság az Európai Unió bővítése. A legnagyobb számú magyar kisebbség Romániában él, így feltételezhetnénk, hogy a magyar politikai élet heves érdeklődéssel követi nyomon az Európai Unió január 1-jén, mindössze két hónapon belül életbe lépő újabb bővülését, ami nyomán Bulgária mellett Románia is elnyeri teljes jogú tagságát.

Mint mondják, a politikában a tartalom fontosságával csak az időzítés fontossága vetekedhet. Azt is mondják, nemzetpolitikai szempontból a trianoni sorscsapásra a leghatékonyabb, ha nem is rövid távon ható orvosság az Európai Unió bővítése. A legnagyobb számú magyar kisebbség Romániában él, így feltételezhetnénk, hogy a magyar politikai élet heves érdeklődéssel követi nyomon az Európai Unió január 1-jén, mindössze két hónapon belül életbe lépő újabb bővülését, ami nyomán Bulgária mellett Románia is elnyeri teljes jogú tagságát. Ezt a kitüntetett figyelmet mi sem demonstrálja jobban, mint a magyar Országgyűlés európai ügyek bizottságának a minapi ülése. A napirend Románia és Bulgária tagsága volt, az előadó Göncz Kinga külügyminiszter, és a bizottsági ülésen a nemzeti ügyekért egyébként lobogó ellenzék mindössze két képviselője vett részt. Kilencből. Hiába, kellemesebb a Kossuth téren hazaárulózni. Mi azért vegyük a dolgokat komolyan!

*

Az Európai Unió igazán nem vádolható azzal, hogy alaposan kimunkált víziói lennének hoszszú távú stratégiai kérdésekről. Ám azt a javára kell írnunk, hogy a berlini fal leomlása után elhatározott bővítést a volt szovjet szférába tartozó országok tekintetében végrehajtotta, és a továbbiakban is végre fogja hajtani. Két évvel ezelőtt, amikor Magyarországgal együtt nyolc volt "szocialista" országot fogadott el majdnem teljes jogú tagnak, minden korábbi bővítésnél nagyságrendekkel jelentősebb és nehezebb döntés született, ám megcsinálták. Bár sokat hallani az unióban eluralkodó bővítési fáradtságról, nem álltak le, továbbmentek. (Helyesebben: nem álltunk le, továbbmentünk!)

Dicsérjük meg tehát az uniót, veregessük meg a saját vállunkat is, amiért nem a nehézségekre, az ellenérvekre, a rövid távú érdekekre koncentráltunk, hanem egy valódi vízió, Európa újraegyesítése vezetett bennünket. Mind Románia, mind Bulgária öles lépteket tett a reformok irányába, s így a közösség tagjává válhatnak.

*

De vajon mindenben felkészült-e Románia és Bulgária a csatlakozásra? Ugyan, dehogy! Hát akkor? Nem kellett volna még két-három, akár több évet is várni addig, amíg mindenben megfelelnek a tagsági követelményeknek, és csak akkor "beereszteni" őket? Tetszetős érv, szó se róla. Csakhogy. A legutóbbi bővítéskor Máltát leszámítva vajon melyik ország felelt meg mindenben a követelményeknek? Magyarország? Csudát felelt meg. Mégis, minden hiányosság ellenére a tagság hívei voltunk és maradtunk, abban a meggyőződésben, hogy a tagság hozzásegíthet a hiányosságok lefaragásához, míg a kívül maradás veszélyezteti a további reformokat. Csak egy - a valóságtól súlyosan elrugaszkodott - példa: ha egy nem uniós tagországban a költségvetés hiánya az öngyilkos 10 százalék körül mozog, az európai kormányok legfeljebb a vállukat vonogatják: az ő bajuk, ha a költségvetésük összeomlik. (Ajánlott irodalom Király Júlia Másnap című cikke ezen lap előző számában!) Egy tagállam esetében azonban azzal, hogy az európai intézmények a sok ezer milliárdnyi támogatás jelentős részének felfüggesztését kilátásba helyezik, nyomást is képesek gyakorolni az érintett ország kormányára. Az érintett ország polgárainak érdekében.

Az újabb bővítésről szóló viták Magyarországon jobbára néhány magyarspecifikus és szimbolikus kérdés körül folynak. Így aztán Bulgária miatt nem is csóválja senki a fejét; annál inkább, ha Romániáról van szó. A fenntartások két fő kérdés köré fűződnek. Nem kevesen vannak, akik úgy vélik, Magyarország akkor járt volna el helyesen, ha Románia uniós tagságát feltételekhez köti: ahhoz, hogy Bukarest fogadja el a nemzetiségi törvényt, és végleg hagyjon fel a verespataki beruházással. Õk úgy érvelnek, hogy Magyarország csak Románia uniós tagságának megszavazásáig van abban a helyzetben, hogy érdekeit érvényesítse, az EU-tag Románia már fittyet hány a magyar szempontokra.

Nem akarom ezt az érvelést azzal elintézni, hogy ez a hajó már elment, a magyar parlament megszavazta Románia tagságát. Azt javaslom, gondoljuk végig, mi lett volna a következménye annak, ha Magyarország ezt az utat követi. Megmondom: a román kormánykoalíció megbukik, új választásokat írnak ki, amit fölényesen nyernek meg azok az erők, amelyek amúgy sem voltak lelkesek a tagsághoz szükséges reformok véghezvitelében, a magyarokkal szembeni rokonszenvükről sem híresültek el, ám a kampányban okkal vádolnák Magyarországot a csatlakozás elmaradása miatt; s így kellő magyarellenes hangulat alakulna ki Romániában. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen fordulat kedvezne a kisebbségi törvény elfogadásának? És milyen alapon véli úgy továbbá bárki, hogy eme esetleges új kormány első intézkedéseinek egyike a verespataki bánya bezárása lesz? Ez az új kormány inkább úgy gondolkodna: ha már a tagság évekre elúszott, és be kell várni Horvátországot, legalább addig termeljünk minél több aranyat Verespatakon. És vajon nem gondolná ez a kormány - a maga szempontjából logikusan - azt is, hogy kétszer nem csúszhat le a tagságról az ország, tehát a következő csatlakozási fordulónál akár csökkenhetnek is a követelmények?

A román tagság megakadályozása tehát kétszeresen is visszafelé sülne el. Kitűzött céljainktól távolabb kerülnénk, viszont Magyarország elszigetelődne az Európai Unión belül. Azok az országok, amelyek áldásukat adták Románia csatlakozására, értelemszerűen nem osztanák a magyar álláspontot, és arra a következtetésre jutnának - teljes joggal -, hogy Magyarország számára a rövid távú és közvetlen érdekek kikényszerítése fontosabb minden európai víziónál. Egy ilyen országot nemigen lehet komolyan venni. Hosszú évekig nem tudnánk sikeresen érvelni olyan ügyekben sem, amelyekben amúgy igazunk lenne. Magyarország érdekérvényesítő képessége úgy szenvedne komoly károkat, hogy közben egyetlen rövid távú célját sem érné el.

Állíthatjuk-e vajon mindezzel szemben, hogy Románia tagsága meghozza az óhajtott eredményeket akár a kisebbségi törvény, akár Verespatak ügyében?

Olli Rehn bővítési biztos a Népszabadságnak adott interjújában (2006. október 10.) világosan kifejtette, hogy az EU nem alkalmazhat kettős mércét, márpedig nem létezik olyan uniós követelmény, hogy egy tagállamnak kisebbségi törvényt kell elfogadnia. Általánosságban a kisebbségek helyzete méltán ad okot figyelemre, és Románia e téren jelentős haladást mutatott. Hogy lesz-e mód továbblépni, és parlamenti többséget szerezni a törvénynek is, nem az európai normákon, hanem a romániai többség és kisebbség közötti bizalmon múlik majd. Verespatak ügyében optimistább következtetésre is juthatunk. Románia a tagsággal olyan környezetvédelemi kötelezettségeket vesz magára, amelyeket korábban nem, és amelyeket a csatlakozás nélkül most sem vállalna. A tagság teszi lehetővé az európai intézményeknek, hogy megvizsgálják, a verespataki beruházás megfelel-e a szigorú európai előírásoknak. Ha kiderül, hogy nem, az Európai Bizottság nagyobb erőt tud kifejteni, mint Magyarország. Ha tehát Verespatakkal kapcsolatban igazunk van, épp Románia uniós tagsága kínál nekünk erős szövetségeseket, s ezzel többre megyünk, mintha egyedül kívánnánk megküzdeni az igazunkért.

Románia és Bulgária belépése számos kihívást is jelent Magyarország számára. Nem kevesen gondolkodnak Magyarországon lekezelően, fitymálva mind Romániáról, mind Bulgáriáról. Ne tegyék! Bukarest és környéke ma Európa egyik legdinamikusabban fejlődő régiója. Mindkét ország mélyebbről jön, mint Magyarország, ám különösen Románia rendkívüli fejlődésen megy keresztül. Számos olyan reformot végigcsinált, amelyek ellen Magyarország még mindig az utcákon harcol, esetleg demokratikusan lenépszavaz. És ha mi itt Magyarországon még hosszú ideig csak egymással leszünk képesek foglalkozni, és nem vesszük észre a bennünket körülvevő világ kihívásait, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy Románia leköröz bennünket. A határok ellégiesedése után Debrecen regionális központi szerepe csökkenni fog. A térség központja címére ma Nagyvárad látszik a legesélyesebbnek. Ráadásul rajtunk kívül azt is mindenki Oradeának fogja hívni.

*

Ám ne csak távlatos kihívásokkal foglalkozzunk, a bővítés nyomán Magyarországnak számos konkrét ügyben is döntést kell hoznia. Nemrégiben került napvilágra például az az elképzelés, hogy Magyarországnak ideiglenesen munkaerő-piaci korlátozásokat kellene bevezetnie, magyarán korlátoznia kellene a bolgár és romániai dolgozók magyarországi munkavállalását. Bízom abban, hogy a magyar kormány nem így fog dönteni, és az unió alapelveivel összhangban nem korlátozza a munkaerő szabad vándorlását. Éveken át tiltakoztunk, lobbiztunk, érveltünk az ellen, hogy a magyar munkaerővel szemben korlátozásokat vezessenek be, populistának minősítve azokat a kormányokat, amelyek mégis megtették ezt. El sem tudom képzelni, hogy saját korábbi érveinknek homlokegyenest ellentmondva most mi is olyan döntést hozzunk, amellyel szemben eddig tiltakoztunk. Hogy lehet bennünket komolyan venni, ha mi magunk sem vesszük komolyan, amit mondunk? Bármivel álljunk is elő a jövőben, az alig palástolt elnéző mosolyok azt fogják kifejezni, hogy ha Magyarország ma valamit el akar érni, ezért ezt mondja, ha holnap más lesz az érdeke, az ellenkezőjét fogja képviselni. Egy érvét sem kell komolyan venni. Továbbá. Ritka esetben tud munkát vállalni Magyarországon az, aki nem tud magyarul. A munkaerőpiac megnyitásának kedvezményezettjei a magyarul beszélők, azaz az erdélyi magyarok lesznek. Éveken keresztül, a lehazaárulózást, a kolozsvári kifütyültetést vállalva érveltünk amellett, hogy sem státustörvényre, sem automatikus kettős állampolgárságra, sem más elválasztó vonalakra nincs szükség. Szükség van viszont az Európai Unióra, amely praktikusan eltörli a trianoni határokat. Mélyen hiszek abban, hogy a kisebbségi kérdésben a történelmi választ a szomszéd országok uniós tagsága adja meg. Hosszú évek óta képviselt politikánk hitelét zúzná szét, ha egyetértenénk a munkaerő-piaci korlátozással, amelynek kárvallottjai elsősorban a határon túli magyarok lennének. Nem, ilyen döntést a magyar kormánynak nem szabad hoznia!

*

S vajon meggyőződéssel állíthatjuk-e, hogy Románia és Bulgária csatlakozása hosszú távon biztos alapokra helyezi e két ország gazdasági és politikai stabilitását? Hm. Nézzünk csak körül szerény régiónkban! Lengyelországban a parlamenti képviselők közösen imádkoznak az esőért. Csehországban nincs kormány, hónapok óta teljes a patthelyzet. Szlovákiában Slota pártja tagja a kormánynak, onnan szórja magyar- és kisebbségellenes átkait. Szlovéniában, a példaképnél a magyarországiakkal vetekedő belpolitikai feszültségek vannak. Magyarországon pedigÉ. Úgy tűnik, a bővítés után nem csupán a 15-ökre jellemző az enlargement fatigue, a bővítési fáradtság, hanem a belépőkre is az accession fatigue, a belépési kimerültség. Mint aki udvarlóként igyekszik a legszebb arcát mutatni, ám a frigy után elengedi magát, sőt kimutatja a foga fehérjét. A tagság reményében még visszafogott indulatok ezerszeres erővel törnek a felszínre az egész térségben. Ennek okait érdemes lenne alaposan végiggondolni. Vajon kellően érti-e a "Nyugat" Közép-Európát, az itteni frusztráltságot, csalódottságot, reményvesztettséget? A bővítési stratégia végigvitele mellett vajon nem követett el az Európai Unió súlyos hibát az óvatoskodással, a túlzott fontolgatva haladással? Peti fiam, a szabadon választott parlament elsőszülöttje (1990. május) már 17 éves felnőtt kamasz lesz, mire megérkezik az első valóban komoly anyagi támogatás az Európai Unióból. Vajon hogyan élték meg ezt a hosszú, hosszú időt a szegények, az állásukat vesztettek, a nyugdíjasok, a térség lakosainak milliói?

Meglehet, az accession fatigue előbb-utóbb kiütközik a sokkal mélyebbről jövő Románián is. S vajon nem lesz-e még pusztítóbb, mint Lengyelországban, Szlovákiában vagy Magyarországon? De akkor is. Ha lenne más út, mint szomszédaink uniós tagsága, azt javasolnám, gondoljuk végig. Ám más út nincsen. Mi mást tehetnénk tehát, reménykedjünk és bizakodjunk! És rendes közép-európai szokás szerint szorongjunk is némelyest.

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője, az európai ügyek bizottságának elnöke.

Neked ajánljuk