Pedig ez történt Retkes Attilával, az SZDSZ új elnökével. Ahogy a futballban, a politikában is óriási tehetség és őrült szerencse kell ahhoz, hogy a hirtelen jött lehetőséggel az ifjú titán élni tudjon. És persze bizalmat kell neki szavazni - mondja mindenki -, mégis zúg a füttyszó az első eladott labdánál.
Retkes Attila elnöki antréja súlyosan ellentmondásos. Az SZDSZ küldöttgyűlése meggyőző többséggel választotta meg a párt elnökének, ám első megnyilvánulásai nyomán a párt ikonjainak jelentős része: Konrád György, Rajk László, Hodosán Rozi, Haraszti Miklós, Iványi Gábor, Ara-Kovács Attila, mellettük fontos, pozícióikat még őrző polgármesterek, Wittinghoff Tamás, Csécsei Béla és Török Gusztáv Andor a teljes kalocsai szervezettel együtt, és megyei elnökök sora kilépett a pártból. Nehéz elhinni, hogy Retkes Attila mindezt őszintén gondolja egy megtisztulási folyamat kezdetének.
Pedig a lelátóról minden annyira könnyűnek tűnt! Ha egy párt népszerűtlen, akkor az új vezérnek bocsánatot kell kérnie, ezzel már el is határolódott a múltbéli hibáktól. Ha a pártot sokan támadják nemzetvesztés miatt, akkor meg kell hirdetni a patrióta politikát. Ha a pártot neoliberalizmussal ekézik, meg kell hirdeti a neoliberalizmus végét is. Hát nem egyszerű?
Bizony, nem ilyen egyszerű. A múltbeli erények és hibák összegzése, a tanulságok levonása emberpróbáló kihívás. Retkes Attila azért nem tehető felelőssé, hogy az SZDSZ-ben hiányzik az egyetértés abban, miben hibázott súlyosat, és mi volt az, amely bár népszerűségvesztéssel járt, mégis tisztességes politika volt. Ellenkezőleg: divattá vált az Egyedüli Ok megnevezése. Az ok Kóka János. Az ok a Bajnai-kormány támogatása. A vagyonadó megszavazása. Az 1994-es koalíció, a Tocsik-ügy, a Medgyessy-féle 100 napos program megszavazása és a D-209. Mindez együtt és külön-külön is.
A legszélesebb egyetértés abban van, hogy az MSZP-vel közös 11 éves kormányzás kompromisszumai őrölték fel az SZDSZ-t. Logikus tehát a következtetés: az SZDSZ hibát követett el azzal, hogy folyton az MSZP-vel ment koalícióra. De volt-e az SZDSZ döntésének alternatívája?
Összenő
Divatos azt hinni, hogy az MSZP-t a politikai karanténból a Demokratikus Charta vagy az 1994-es koalíció hozta volna ki. A térség összes országában hatalomra kerültek a volt állampártok utódpártjai mindenféle Charta nélkül is, és találtak koalíciós partnert hozzá. A jobboldal váltópártja, mint mindenütt, nálunk is a baloldal lett: ehhez ugyan nem volt szükség az SZDSZ-re. Lengyel "testvérpártunk", a Szabadság Unió (Unia Wolnosci, UW) az SZDSZ-szel ellentétes stratégiát folytatott. Szóba sem állt a LEMP utódpártjával, inkább a jobboldallal működött együtt, és már 2001-ben nem jutott be a Szejmbe. Az állításom nem az, hogy az UW-vel szemben az SZDSZ zseniális politikát folytatott, hanem csak annyi, hogy tévút akár a Chartát (amelybe amúgy Orbán Viktor is belépett a Fidesz-frakció összes tagjával), akár az 1994-es koalíciót hibáztatni a mostani kudarcért. Ettől még az SZDSZ dönthetett volna úgy, hogy nem megy az MSZP-vel koalícióra. 1994-ben igen, később már aligha.
A koalíciós együttműködés az SZDSZ és az MSZP között nem pusztán az SZDSZ választása volt. Orbán Viktor stratégiája 1994 óta az, hogy az országot politikailag a lehető legjobban szét kell szakítani, az SZDSZ-t az MSZP-re rátolni ("összenő, ami összetartozik" - mondta 1994-ben), és ha a közép kiszárad (értsd: az SZDSZ megszűnik), a jobboldal mindig valamivel nagyobb lesz, mint a bal. (Erről lásd korábbi cikkemet: Magyarország közepe, ÉS, 2003. február 28.) Ezzel a stratégiával Orbán Viktor három választást elbukott, mert az MSZP-SZDSZ együtt nagyobb volt, mint a Fidesz - ám 2010-re ez az okoskodás beérni látszik. A Budapestre akkreditált diplomaták egyöntetű véleménye szerint a magyar politikai élet megosztottsága lényegesen meghaladja a mértékadó demokráciákban szokásos mértéket. Magyarországon csak a Ti és a Mi létezik, a szakpolitikák nem érdekelnek senkit.
Egy idén nyári baráti beszélgetésen a felsőoktatás kapcsán egymás szájából kapkodtuk a szót, hogy az USA felsőoktatása azért olyan kiemelkedő, mert jó sokat kell fizetni érte, így az egyetemekkel szemben is követelményeket támasztanak - bezzeg az itthoni ingyenes felsőoktatás! Egy mérsékelt konzervatív barátomtól megkérdeztem, hogyan szavazott a népszavazáson. A válasz zavart nevetgélés volt: természetesen a felsőoktatás ingyenessége mellett. Később ugyanő kifejtette, hogy Magyarország problémája az, hogy az érzelmi megfontolások félreseprik a szakmaiakat. Kinek nincs ehhez hasonló élménye? Ebben a közegben, ahol a politika a választók számára is a "négy láb jó, két láb rossz" szintjére alacsonyult, tökéletesen mindegy volt, hogy az SZDSZ mit képvisel az egyes szakpolitikákban. Sőt, olyan alternatívája sem volt, hogy középre vonuljon. Pártelnökként Demszky Gábor tett erre egy kísérletet, ám az MSZP-től való eltávolodási kísérletét az ország, a liberális szavazók, sőt maga a párt véleményformálói is a Fideszhez való közeledésként is értékelték. Magyarországon megszűnt a politikai közép, és ez Orbán Viktor stratégiájának a sikere.
Elvesztették a fonalat
Az SZDSZ júniusi vereségének fő oka, hogy felelősséget kell viselnie az országnak az elmúlt hétévi együttes kormányzás populista intézkedései eredményeképpen előállt gazdasági állapotáért. Az SZDSZ missziója a kormánykoalícióban az lett volna, hogy ellenálljon a rövid távú népszerűséget hozó, ám már középtávon rendkívüli károkat eredményező, fedezet nélküli osztogató politikának, és ez az SZDSZ-nek nem sikerült. Hiába van igaza Pető Ivánnak és Magyar Bálintnak abban, hogy a 2002-es Erzsébet hídi "csata" utáni politikai polgárháborús helyzetben az SZDSZ-nek csak két lehetősége volt. Vagy nem szavazza meg Medgyessy Péter javaslatait, egyben átadja a hatalmat a Fidesznek, és mint párt megszűnik létezni, vagy pedig megszavazza őket, és reménykedik a világgazdaság felpörgésében. Ha 2002-ben vagy a D-209 kirobbanásakor Magyarország nyugodt, normális demokrácia lett volna, ahol az ellenzék vezére nem választási csalásra hivatkozással keni el saját felelősségét, és nem azt szajkózza, hogy a haza kerül ellenzékbe, akkor lett volna az SZDSZ-nek is mozgástere otthagyni az MSZP-t, a rendkívüli választásokból megerősödve kikerülni, és akár a Fidesszel kormányt alakítani. Ám Magyarország nem volt nyugodt, kiegyensúlyozott demokrácia, az SZDSZ nem csatlakozhatott a radikális ellenzékhez. Bent kellett maradnia a kormányban, és meg kellett szavaznia az őrültségeit. Ahogy néhány liberális közgazdász kivételével 2002-ben sem érdekelt volna senkit, hogy az SZDSZ miért áll ellen Medgyessy Péter népboldogító, ám fedezet nélküli javaslatainak, és miért játssza át a hatalmat Orbán Viktornak, ma sem érdekel senkit, hogy az SZDSZ milyen indokokkal szavazta meg az MSZP súlyos eladósodást eredményező javaslatait. A döntések következményeiért a politikai felelősség az SZDSZ-t terheli.
Az európai választási kudarc okai persze sokrétűbbek. A választók elvesztették a fonalat, nem tudták, mit is akartunk valójában. Kiszálltunk a koalícióból, majd ellenzékként hatalmon tartottuk a kisebbségi kormányt, miközben a támogatás nyilvánosan meghirdetett feltételei sem teljesültek. Amikor hónapokkal később teljesültek a feltételek, látványosan megtagadtuk, hogy ismét koalícióra lépjünk. Választóink számára követhetetlenek voltunk, illetve azt üzentük, hogy bár részt veszünk a kormányzásban, felelősséget nem vállalunk érte.
A párt valóban gyakran volt arrogáns. Az olyan nyilvános mondatok, hogy az "SZDSZ nem tud olyan rossz lenni, hogy a támogatottsága 5 százalék alá menjen", sérti a választót, és egyenes felhívás arra, hogy más pártot keressen magának.
Reformjainkat elbuktuk. Nem számít, igazunk volt-e vagy sem. A politikában az eredmény számít. Hibáztathatjuk - okkal - az Alkotmánybíróságot, a Fideszt meg az MSZP-t is, de a leghelyesebb tükörbe néznünk. Ezt azonban elmulasztottuk, így nem volt mód korrekcióra sem. Reformjainkhoz sem a politikában, sem a szakmában nem volt szövetségesünk. Azért nem, mert nem kerestünk: ez is arrogancia.
Vérzik
Az SZDSZ belső viszonyai nagymértékben nehezítették a hibákkal való szembenézést. Az SZDSZ-en belül pontosan ugyanaz játszódik le, mint az országon belül. Úgy gondolnak a fodoristák a kókistákra, mint a fideszesek a maszoposokra, és viszont.
Fodor Gábor nem lehetett sikeres elnök. Az elnöki poszt megszerzése súlyos morális sebből vérzett. Az ő érdekében végrehajtott csalásba kapaszkodva kényszerített ki elnökválasztó küldöttgyűlést. Ha képes kivárni, a soron következő rendes küldöttgyűlésen az egész párt támogatásával lehetett volna elnök. De ő türelmetlenségében nem így döntött, ezzel mélyütést vitt be a párt másik felének. Csak ámulom Fodort, aki egy bő évtizede egyetlen lehetőséget sem hagyott ki pártbeli ellenfelei nyilvános kritizálására - miért nem érti, hogy nem tudott maga mögé konszenzust létrehozni? Kísérletet sem tett rá. Én például, aki nem militáns Kóka-támogató voltam, elnöksége alatt egyszer tudtam vele beszélgetni. Akkor, amikor a frakcióvezetői posztért kampányolt. "Tudod, mennyire szeretlek és becsüllek" - mondta, és a közlés értékéből mit sem vont le az a tény, hogy előző nap éppen ugyanezt mondta Kóka János is. Szemrehányást tettem neki azért, hogy követni kívánt politikáját kizárólag a saját stábjával beszéli meg, és mással nem egyeztet. Kritikámmal egyetértett, és ígéretet tett a változtatásra. A frakcióvezető-választást elvesztette, majd a mindig udvarias és kedves köszöntésen kívül soha többé nem keresett.
Fodor annyiban feltétlenül hasonlít Barack Obamához, hogy kampányukban mindketten úgy vélték, a világ attól rossz, hogy nem ők vezetik. Obama Amerika ellenségeiről azt gondolta, hogy csupán George W. Bush vadította meg őket. Ígéretet tett arra, hogy akár Mahmúd Ahmadinezsáddal is leül tárgyalni, elnökként szerencsére már nem tesz ilyet. Fodor is ígéretet tett arra, hogy az ultimátumok helyét a tárgyalások veszik át. Vajon abban hitt, hogy Orbán és Semjén valójában jó emberek, akikkel csupán az a baj, hogy Kóka elvadította őket? Elnökként mindenesetre tárgyalásokat folytatott Orbánnal a szakértői kormány támogatásáról, Semjén Zsolttal emberi jogi kérdésekről; tréfálkozásnak tűnő álláspontja szerint a frakció obstrukciója miatt maradt el az eredmény. A Heteknek adott interjújából kiderül, hogy a frakció akadályozta meg abban is, hogy már ősszel Surányi György legyen a miniszterelnök. Csakhogy a világ nem olyan, mint amilyennek mi szeretnénk. Surányi György az ellene induló nemtelen támadások miatt nem vállalta a miniszterelnökséget akkor sem, amikor mind az MSZP, mind az SZDSZ már teljes mellszélességgel mögötte állt. Vajon mitől vállalta volna, amikor az MSZP számára a váltás még meg sem érett?
Egy sikertelen akciótól persze nem dől össze a világ, minden elnök hibázhat. Ám Fodor Gábor lemondását követő nyilatkozatai méltatlanok. Szemenszedett tévedés, hogy a frakció obstruálta volna. Fodor, akinek a szakértő jellegű kormány szívügye volt, azt javasolta, hogy az SZDSZ támogassa a Bajnai-kormányt és intézkedéseit. Kóka János és az ő összes támogatója az ő álláspontja mellett volt. Igaz, voltak kiszavazók is, ám Gulyás, Béki, Velkey éppen Fodor csapatához tartozott. Elismerem, hogy valóban nehéz helyzetet teremtettek Fodor számára, ám ez sem lehet indok arra, hogy a frakció egészét vádolja obstrukcióval. Méltatlannak látom, hogy szervezett kiléptetésről beszél, nem kevesebbet állítva a Kádár-rendőrség pressziójának is ellenálló alapítókról és megannyi kitűnő liberálisról, hogy Kóka János eszközévé degradálódtak egy belső harcban. Fodor beszélt Gyurcsány Ferencről is, akit "különleges tehetségű politikusnak tart", így ajánlom figyelmébe, hogy Gyurcsány Ferenc, amióta megbuktatták a pártjában, sehol semmit nem nyilatkozott pártbéli ellenfeleiről, holott neki is voltak, nem is kevesen.
Abban viszont Fodor Gábornak és támogatóinak igazuk van, hogy a választási eredményért való felelősségvállalásból Kóka János sem vonhatja ki magát. Õ sem teheti meg, hogy saját felelősségéről ne szóljon sem a küldöttgyűlésnek, sem az Országos Tanácsnak. Amennyiben az SZDSZ-nek felelősséget kell viselnie a választók előtt azért, hogy a gazdaság állapota rosszabb, mint kormányzása kezdetekor, akkor e felelősség Kóka Jánosra, a Gyurcsány-kormány volt gazdasági miniszterére is kiterjed. Korai, tapasztalatlanságból fakadó, nemritkán arrogáns mondatai, tudatosan vállalt újgazdag imázsa a politikusi népszerűségi listák végére taszították, noha ennek jelentőségét sem kell eltúlozni: ha a Kókával rokonszenvezők közül minden negyedik az SZDSZ-re szavazna, stabil parlamenti párt lennénk! Végül, a párt tagjainak - akik tisztában vannak Kóka politikai antréjának anomáliáival - tudniuk kell, hogy a párt második embere is tisztában van korábbi hibáival, ez győzi meg őket arról, hogy a továbbiakban ilyen melléfogásokkal nem kell számolni. Kóka Jánosnak ugyanakkor feltétlenül a javára kell írni, hogy pártelnökként mindent megtett az egység érdekében, a saját hatáskörébe tartozó pártpozíciók szinte mindegyikébe Fodor támogatóit juttatta. Fodor Gábor nem követte példáját, az SZDSZ apparátusában elnöksége alatt csak a saját támogatói közül nevezett ki. Azt is Kóka János javára lehet írni, hogy frakcióvezetőként mindent megtesz annak érdekében, hogy az SZDSZ liberális programjából, ha az már kormányon nem érvényesült, legalább ellenzéki pártként a lehető legtöbbet érvényesítsen.
Ha van Magyarországon önkritikus, sőt önmarcangoló párt, az SZDSZ az. Lukács György elhíresült parafrázisának - right or wrong: my party - nálunk az ellenkezője érvényesül. Holott az SZDSZ right and wrong: jó és rossz döntések egész kavalkádja. Az én pártom, minden hibájával és minden erényével. Megpróbált tisztességes maradni, a populizmust elkerülni, és számos, lassan feledésbe merülő eredménye mellett gyakran rossz döntést hozott.
Haza és haladás
Retkes Attila kétségkívül nehéz helyzetben vette át a párt vezetését, ám tudnia kell, hogy szavainak egészen más a súlya, mint eddigi életében bármikor. Nem mondhat olyat, hogy az SZDSZ nem támogatja a kormányt mint testületet, hanem csak a liberális elveknek megfelelő válságkezelő intézkedéseit. Azért nem mondhat ilyet, mert válságkezelő intézkedéseket csak a kormány mint testület hozhat, és ha nincs kormány mint testület, akkor nincs támogatható válságkezelés sem. Ha azt mondja, hogy véget vet a neoliberális politikának, ameddig nem magyarázza el, mire gondol, valójában csak a jobboldal vádjait ismétli. Ha azt mondja, hogy nemzeti liberalizmust akar, ameddig nem magyarázza el pontosan, mire gondol, a mondat csak annyit jelent, hogy az SZDSZ eddig nem volt nemzeti és nem volt patrióta. Igaztalannak és méltatlannak érzi az NKA-vádakat, pedig nem történik vele más, mint amit ő tett az SZDSZ-szel. Friss tapasztalatai alapján talán empatikusabb lesz, és többé nem Strabag Demokraták Szövetségezik, mert az ilyen vádak, legyenek bármilyen megalapozatlanok, könynyen ráragadnak egy pártra vagy egy pártelnökre, kivált, ha belülről is ismételgetik őket.
A verbális liberális politika legnagyobb kihívása hangzatos és népszerű dolgokat mondani, ám úgy, hogy az egyben igaz is legyen. Retkes Attilának mindez eddig nem sikerült, ám ha ezután ezt fogja ambicionálni, úgy spongyát az eddigiekre! Ehhez még egy fontos stratégiai döntést meg kell hoznia: visszanyerni akarja-e az SZDSZ választóit, vagy - amint Horn Gábor elejtett szavaiból megtudhattuk - a most leköszönt vezetéshez hasonlóan lecserélni őket? Ha ugyanis visszanyerni akarja őket, akkor nem lehet az elmúlt 16 évet en bloc megtagadni, ennek ugyanis ők is részesei. Ezek a választók 2002-ben és 2006-ban még kitartottak az SZDSZ mellett, és számukra - Retkes Attila nyilatkozatával szemben - soha nem volt kétséges, hogy az SZDSZ-ben a haza és haladás összetartozó fogalmak. Nos, ha Retkes Attila ezeket a választókat is meneszteni akarja, az már egy teljesen másik történet. Akár sikerül neki, akár nem.
A szerző az SZDSZ parlamenti képviselője.
