Hogy pontosan mit is rejt a növényökológiai bemutatókert vagy az ökoturisztikai beruházás fogalma, azt a gazda honlapjáról (www.korosoknaturpark.hu) sem tudtam meg. Azt viszont tábla hirdeti, hogy a beruházás kezdete az idén júliusban volt, a befejezés novemberben. Mindez Gyula belterületén, a Csigakertben, a Regionális Fejlesztés Operatív Programja keretében, a Nemzeti Fejlesztési Terv pénzéből, az Európai Unió társfinanszírozásával - 171 millió forintból. Sejtésem szerint ebből a még ma is csinos summából juthat akár aranyozott táblácskákra, hogy ez a fa juhar, ez meg kocsányos tölgy. S talán reménykedésre is, hogy a fölhorgadt buzgalomban azt a tündérek lakta ősparkot mégsem dúlják föl.
*
Gyulán nem ez jelentette a nyár leginkább torokkaparó élményét, hanem a főtéri por. Az a por, amelyet a munkások a Kossuth tér "rehabilitációja" során keltettek a műkövek szorgos csiszolásával. A város büszkén hirdette, hogy 700 négyzetméter vízfeszületet alakítanak ki e központban, nyilván demonstrálva az idegenforgalmi jelleget, a fürdővárosi létet. Mennyiből is? Egymilliárd-nyolcvanhárommillióból. Õrült összeg a szépség oltárán egy végletekig legatyásodott, perifériára sodródott, szinte csak vegetáló megyében. Éppen úgy különféle forrásokból összeszedett pénz, miként a csigakerti, habár valamit a város is hozzátehetett. De sokat nem.
Ez is presztízsberuházás. Vajon miért jöttek divatba? Honnan erednek ezek? Ki és mi volt a példa?
A 2002-es választások előtt írt elemzést Lengyel László a Ma és Holnap című, többnyire területfejlesztéssel foglalkozó folyóiratba. Két fideszes vezetésű nagyváros, Debrecen és Szeged példáján s messzemenő eladósodottságán gondolkodott el, hogy a centrumok glancolására költött milliárdok miként hasznosulnak. Tudtommal ő használta először a presztízsberuházás kifejezést, amely tökéletesen fedi a nyers valóságot. Impotens befektetéseknek minősítette ezeket, mert nem fiadzanak úgy, mint például Nyíregyháza projektjei.
Nyíregyházán is csinosították a centrumot, lépésenként, talán most sem befejezve - ám a fő erőket az ipari parkra, a vállalatok letelepítésére koncentrálták. Amit egykor a város elkezdett a Tünde utcánál, az új és még újabb, nagyobbnál nagyobb cégek betelepülésével ma már hosszan, a régi négyes út mentén Butyka-tanyáig tart. (Sajátos tanya ez, amelynek a központjában eligazító térkép fogadja a vándort, hogy melyik utca merre van. Butyka népesebb kéttucatnyi szabolcsi falunál.) A város mégis kinőtte az ipari parkját, abban már alig 2-3 hektárnyi hely van. Vállalkozókkal megvettek egy újabb 20 hektáros területet, s további 80 hektárra opciót szereztek. Az üzleti negyedek másutt épültek ki, s e pár évtizede még unalmas és poros megyeszékhely ma pezsgő kereskedelmi és pénzügyi központtá vált. Vonzáskörzetének határai Minszkig, Ivano-Frankovszkig, Máramarosszigetig, Kolozsvárig nyúlnak. A Debrecennel való rivalizálásban a szomszédok irigykedése néha politikai tartalmat kapott.
A mintát nem csak Debrecen és Szeged képviselte. Legyen bármi a véleményünk az iparűzési adóról, az világos, hogy a centrum díszburkolata ilyen adót nem fizet. A díszburkolatokból pedig az Orbán-kormány valóságos kultuszt faragott. Emlékezetes e kormány utolsó dobásainak egyike, a csaknem hárommilliárdos adomány két településnek, Felcsútnak és Alcsútdoboznak a "vízrendezésre". A vízrendezés persze a falusi árkokat is jelentette, s ha már az árkokat rendbe tették, akkor a bejárókat is kiépítették, mind a gyalogosoknak, mind az autóknak - akár volt/van/lesz a házban autó, akár nem. És hát ezek mégsem készülhettek szegényházra emlékeztető betonból, szebb a (méregdrága) díszkő burkolat. Jártam ott, megnéztem. Egyedül szerénységüket dicsérem, hiszen egyenszürkék, és nem olyan sárgás-pirosas csicsásak, mint - mondjuk - a nyírlugosi autóparkolóé. (Ezt is, azt is, mindet, a mi adóinkból fizették.)
*
Ám a legszebben csillogó aranypityke, amelyet a rongyos gúnyánkra varrnánk, azért mégis Baktalórántháza tervezete. "Élhető" városközpontot szeretne kiépíteni, ami valójában érthető lenne, mert manapság községek sorában rendezettebb a centrum, mint ebben a városnak isteni kegyelemből kinevezett faluban. Csakhogy ezt 2,5-3 milliárd forintból (!) tenné a következő években, aminek hallatán azért sokan kezdenek csuklani. Az uniós forrásokból a közösség egyik legszegényebb régiója, az észak-alföldi - magában foglalva Szabolcson kívül Hajdú és Szolnok megyéket is - e célokra hét év alatt összesen 270 milliárdos támogatásra számíthat. No, ennek az egy százalékát szeretné megcsípni Bakta.
E forrásból nem szabad munkahelyet teremteni, habár se önkormányzat, se állam ne is tegye ezt: inkább készítsen elő kívánatos terepet vállalkozásoknak. De hát a centrumépítés nem ilyen terep. Az igazi bökkenő mégis egy másik. Hasonló támogatást csak ötezer lakosnál nagyobb települések kaphatnak - Baktalórántházán cirka négyezren élnek, a megye (tehát nem a régió) lakosságának kevesebb mint egy százaléka -, ám a városka vezetői szerint zöld jelzést kaptak a jövőre esedékes pályázatukhoz a Nemzeti Fejlesztési Tanácsnál.
Baktalórántháza Szabolcs szívében, egy erősen retardált térség kellős közepén terül el. A beregi meg szatmári gettósodó perifériák már évtizede idáig értek. Változtatna-e ezen egy milliárdokból kiépített városközpont? Nyavalyát változtatna.
Ám vannak remek tapasztalataink más, Hunniában megesett csodákról is. Tavaly lezáródott a SAPARD program. Ennek keretében az Európai Unió a mezőgazdaság felzárkóztatására, továbbá (lényegében az ezzel összefüggő) vidékfejlesztésre bocsátott igen jelentős forrásokat az ország számára. A csatlakozás roppant készületlenül ért bennünket, mert a pályázatok elbírálására hivatott intézményrendszer "nem állt föl". Máig emlékezetes, hogy Torgyán miniszter egyetlen évben 34 milliárd forintot szánt e hivatalok akcióképessé tételére, de hogy aztán hová folyt el ez a nagy összeg, azt nem lehet tudni - az akkori lankadtság azonban tény. Mind ennek, mind a Németh miniszter által kapkodva kinevezett döntnökségnek következményei lettek. Az kapott pénzt, aki hamarabb és jobban pályázott. Például az egyházak. Szabolcsban csaknem minden templomot felújítottak, és a költségek jókora részét SAPARD-pénzekből fedezték. Meg előzőleg a Széchenyi-tervéből, amit állítólag a vállalkozásoknak szántak. Felújítás?! Lehet úgy is mondani, habár kissé szépíti a valóságot. Például Bökönyben, ahol a görög katolikus templom tornyára egy 4,6 méteres keresztet pászítottak - gazdagon aranyozva. Hogy fölpendül ettől a mezőgazdaság! Fejlesztődik a vidék! Csak bámulunk. (A templom újraszentelésének évében, 2004-ben 24 ifjú pár kötött házasságot a faluban - és mind a 24 elköltözött onnan! Ámbár Bököny a Hajdúsági Iparművek szomszédságában ma még - még! - nem periféria.)
De nem kellett ide se SAPARD, se Széchenyi-terv! A 2001-es beregi árvíz után az Orbán-kormány felújított minden környékbeli templomot, parókiát és plébániát, amelyik csak szembejött. Akár okozott ott kárt a Tisza, akár nem. (Kevés helyen okozott.) Pénz nem számított. És különösen nem számított a beregdaróci református üdülő- és konferencia-központ építésénél (510 millió). Hogy e fényűző protestáns (!) létesítmény mit takar, azt kevesen tudják. Például, hogy a konferenciaterem székei százezerbe kerültek darabonként, ám a refektóriumban lévők még drágábbak. Például, hogy jakuzzi egészíti ki az egész évben használható fedett és fűtött úszómedencét, s hogy az apartmanok milyen csodásak. Ötcsillagos szállodákban van hasonló - működik ez szállodaként is, mert hát a fenntartás horribilis összegekbe kerül. A vendég persze szerfölött ritka.
*
Mind presztízsberuházás, mind a mi pénzünkből, a mi adóinkból. Hogy a pénzt a döntéshozók saját üdvözülésük érdekében szórták-e, avagy a politikai haszon reményében, az szinte mellékes. Csak hát siralmas is egyben. A Bereg tovább öregszik, tovább sorvad. Ha lesznek is cicomás templomok, lesznek papok, gyönyörű parókiákban élve - a hívek halnak ki lassanként. A Bereg negyven év alatt lakosságának felét elveszítette, és - úgy tűnik - nincs megállás.
Az önkormányzatok pedig látják a példákat. Mi az oka a fordított világnak? A látványba való beleszerelmesedés. A külvárosi negyedek csatornázása biztosan fontos az ott élőknek, de azzal körülményes lehet legközelebb választást nyerni. A sáros faluvégi utca aszfaltozása rég időszerű, csak hát azzal is. Nemigen látványos egyik se. Olyan valamibe kell fogni, ami ütős. Amitől tapsolni fognak a népek. És persze szavazni. Önként, ujjongva, hogy igazán kampány se kelljen. A presztízsek ilyenek.
Ment-é a világ előrébb a presztízsekkel? Könnyebb lett-e, élhetőbb lett-e bármely vidék? Nem lett az. Itt-ott szebb, de hát ez is olyan, mint a kitartott nő szépítkezése: más pénzéből kendőzi magát. Mert soha, egyik település se a sajátjából. És ha nem kap rávalót, máris ordít, mint a vak szamár: kisemmiznek! Ám ez akkor sem vidékfejlesztés, akkor sem fejlesztő politika. Patyomkin-városokat akarunk létesíteni? Takargatni a hiányokat s a helyi nincstelenség, a nyomortanyák kilátástalanságát? Rózsaszirmokat hinteni a valamit felmutatni akaró, de ötlettelen polgármesterek lába elé? A voluntarista önkormányzati képviselők, kijáró politikusok elé? Ezért kellenek nekünk a presztízsek? Folytatni a glancolást? A kozmetikázást akarjuk fejlesztésnek hitetni? Ennyit ér az ország jövője?
Ha az Európai Unió következő szezonjának 8000 milliárdjából csupán egy- vagy kétezret költünk erre, akkor azt is elpocsékoltuk.
A szerző közíró.
