A politikai beszéd természeténél fogva retorikus. Nem tud másmilyen lenni. S bár retorikai irányultság tekintetében nemigen van különbség a magyar jobb- és baloldal szövegei között, azért a legnagyobb ellenzéki erő hívei és ellenlábasai nem alaptalanul érezhetik úgy, hogy a Fidesz-szólam, a Fidesz-frázis azért "valami egészen más". Párt és sajtója hosszú ideje feszegeti a politikai kommunikáció szabványos kereteit, az elmúlt hónapok zűrzavarában pedig mintha már túl is lépett volna rajtuk. A Fidesz nyelve a maga üres retorikusságával együtt is mindinkább hallgatósága rombolókedvére épít: elítél, fogadkozik, fenyeget, követel, leleplez és vádol, a másik kiiktatásának lehetőségét hozva mámorító közelségbe. A vágybeszéd nyelve ez, amelynek szavai a képzelet önkénye szerint rendezik el a valóságot.
A másik tagadása
A Fidesz saját politikai identitását nemzetivé fokozó retorikáját sokan kezdettől fogva fenyegetőnek találták, főleg, hogy nagyszabású tömegmegmozdulások látványos formái között nyerte el végső értelmét, és a szabadító hős alakjában megjelenő pártvezér nevét skandáló tömeg televíziós képe társult hozzá. Szó és látvány együttese valamilyen szokatlan, szimulált többletet hordozott, egyetlen embernek a mozgósítható sokak feletti látható hatalmát sugározta.
Kép és retorika egyaránt létében kérdőjelezte meg a baloldalt. Egyrészről saját láthatatlanságával szembesítette, azzal, hogy neki magának nincs képe: hiába van, nem tud megjelenni, maga a képtelenség, olyan, mintha nem is lenne. Ezt az érzést tovább fokozta az a nyelv, amely a nemzet identitását kisajátítva, az általános alany alakjában - emberek, haza, magyarok - erőszakosan magához vonta az országot, és kifejezésre juttatta annak elvi lehetetlenségét, hogy a másik politikai oldal ("és aki nincs velünk, egytől egyig másik!") legitim módon, a politikai közösség legitim képviseletében egyáltalán létezhessen, arról a képtelen botrányról nem beszélve, hogy megszerezhesse a hatalmat. "Ha ők győznek, nekünk forradalmat kell csinálni" - jelentette ki Kerényi Imre 2005 novemberében.
Az ellenoldal létjogosultságának képi és retorikai megkérdőjelezése vezetett el végül is ahhoz a hideg polgárháborús helyzethez, amit Magyarország az elmúlt hónapokban már egyre kevésbé érzékel távoli fenyegetésként. A Fideszre Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédének kiszivárogtatása felszabadító erővel hatott: a másik létezésének és léthez való legitim jogának tagadása azóta a jobboldali szövegek zömében már-már evidenciaszámba megy. A háborús politikai retorika nyelvén a másik nem lehet ellentétes érdekű és programú politikai vetélytárs, aki ugyanazért a közös ügyért küzd, mint mi, hanem csakis ellenség lehet vagy kártevő, aki a közös ügyet szántszándékkal tönkreteszi, és az egyik politikai oldallal azonosított nemzetnek a végpusztulását áhítozza.
Látszol, vagy nem látszol?
A Magyar Nemzet november 6-i címlapján két kép látható. Az egyik fotón a miniszterelnök állami megemlékezésen vesz részt, alatta a következő szöveg olvasható: Légüres térben: Gyurcsány Ferenc a Hősök terén koszorúz. A mellette lévő fényképen egy jókora totál örökíti meg a Fidesz november 4-i "erőszakellenes felvonulását", itt a képaláírás így szól: Orbán Viktor és a Fidesz vezetői a fáklyás felvonulás élén. A fényképek üzenete világos. Az egyiken a baloldal nemlétét kapták lencsevégre, amely mindegy, hogy éppen hol van - teázik, olvas, vagy tehenet fej -, egy biztos, képben nincsen, márpedig más nem számít. Látszol, vagy nem látszol? - ez itt a kérdés. A jobboldal példának okáért nagyon erőteljesen látszik. Képben van, sőt övé a kép, az utcákon hömpölygő tömeg képe.
Ennek a vissza-visszatérő totálnak a szuggesztív ereje rendkívüli. Nemcsak azért, mert eszköztelenségükben leplezi le a kép-teleneket, hanem mert egyúttal identitásukban erősíti meg azokat, akik viszont benne vannak a képben, biztosítja őket arról, hogy az erő - a kép ereje - velük van. Persze ehhez egymagában a kép kevés, sőt akár hatástalan is lehetne, ha nem társulna hozzá a képet értelmező retorika. Kép és retorika csak együtt áll meg: feltételezik és kölcsönösen érvényesítik egymást.
Érdemes talán ezzel kapcsolatban felidézni Orbán Viktor néhány megszólalását. A retorikus beszéd iskolapéldái ezek, amelyeken, ha nem társult volna hozzájuk a tömeg képe, akár mosolyogni is lehetne. "Minden nemzet életében vannak különleges évek, olyan évek, amelyeket a nemzet nagy történelemkönyvébe vastag betűkkel jegyeznek be. Van olyan év, amelyik kezdetekor még nem tudható, nem sejthető, mivé is növi ki magát, milyen sorsfordítóvá válik" - jelentette ki egy januári kongresszuson. "Felszólítom a miniszterelnököt, hogy ne merjen szembemenni az emberek akaratával!" - fordult Gyurcsány Ferenc-hez az októberi önkormányzati választások eredményének kihirdetése után. Ezek a mondatok éppen a mozgósított és akcióba lendülő utcai tömeg képének hátterén váltak komollyá és nyertek fenyegető intonációt.
A háború metafora
"Most már egész hadsereg érkezik. És van öt hónapunk" - írta Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője nem sokkal a 2006-os parlamenti választások előtt. A Fidesz körülbelül másfél éve kezdte el használni - a politikában mindenkor népszerű - katonai nyelvet. A háború metafora bedobását megint csak a kép hitelesítette, a mozgósítható, szervezhető tömeg képe, amelynek élén "vezénylő tábornok" áll, akihez képest a sokaságnak mindig a többes szám második személy, a kollektív "mi" engedelmes alakjában jut hely. "Nincs hova meghátrálnunk, és nem is fogunk" - szögezte le nem régen Kossuth téri beszédében Kövér László.
A háborús retorikához szükségszerűen társult a Fidesz nyelvhasználatának egyik, sokak számára talán a legellenszenvesebb vonása: az ellentmondást nem tűrő hanghordozás. Ez, a legsűrűbben a "kell + főnévi igenév vagy ige" alakjában ölt testet. Íme néhány lapidézet. A turul "szobrot meg kell védeni, annak ott kell maradnia mindörökre". "Gyurcsánynak mennie kell. És menniük kell mindazoknak, akik együttműködtek vele." "Kastélyunk, a köztársaság készen áll. De még ki kell takarítanunk. Még be kell rendeznünk. Végre magunknak." Ahogyan a tényleges felszólító mód sem ritka vendég ezekben a szövegekben. "Aki szereti a hazáját, az lépjen be a Polgári Körök hadseregébe!" Vagy: "Ne hagyjuk! Lengessétek tovább a zászlót (az árpád-sávosat is) a Parlament előtt, ebből történelem lesz" - írja Pilhál György a Magyar Nemzetben.
Ahogyan ez az idézet is példázza, a politika csip-csup csatározásainak helyére ebben a szövegvilágban egy másik minőség, a történelem heroikus dimenziója lép, amely már önmagában is megnyerő, főképpen azonban mindent előre igazol, és mindenre eleve feljogosít. A történelmi perspektíva folyamatosan saját nagyságára és heroikusságára, hőstetteire emlékezteti a közönséget. Íme néhány idézet Orbán Viktor legutóbbi ünnepi beszédéből: "Kiállásunk a hazugság történelmi vereségét és az igazság történelmi győzelmét hozta az önkormányzati választásokon." "Azt a jogot tagadták meg, amit mi, demokraták, 1956 örökösei harcoltunk ki, amit mi tettünk hozzá a függetlenség és a szabadság ügyéhez."
A privát beszéd
A patetikus hanghordozás, a politikai szentimentalizmus mellett a jobboldali politika nyelvében remekül elfér egy másik, az előzőekkel merőben ellentétes szólam is. Érdemes futó pillantást vetni néhány olyan jelzőre, amelyekkel a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata az elmúlt években Gyurcsány Ferencet illette: mocskos szájú, büdös proli, gyáva, jellemtelen, hazudozó, tisztességtelen, beteg, prosztó, féreg, undormány, lelki nyomorék, gazember, görény, patkány. De a parlamenti üléseket bojkottáló jobboldal politikusai sem fogalmaznak sokkal óvatosabban: "hazudozó, cinikus, magamutogató" stb. Ezek a kifejezések politikai teljesítményének értékelése helyett magánemberi minőségében kezdik ki vagy magánszörnyként metaforizálják a miniszterelnököt, ahogyan maga a megszólaló nem indulatos politikai értékelést fogalmaz meg vele szemben, hanem feltörő, heves magánemberi indulatát zúdítja rá válogatott szitkozódások és átkozódások formájában. Privát beszéd ez, a "hülye", "irigy", "szemét" hétköznapi beszédpaneljei köszönnek benne vissza, némiképp kétségkívül infantilis módon. Mind a mindennapi életben, mind a politikában ugyanaz a funkciójuk ezeknek a zsigeri vagy ösztönös érzelmi reakciót kifejező és kiváltó metonímiáknak, stigmáknak, ráfogásoknak: az értelemre ható érvelés, a meggyőzés kötelező lépcsőfokainak átugrása. Olyannyira, hogy e jelzők jó része (görény, féreg, patkány) egyenesen fizikai undort kelt. Olyan nyelvi határig megy el, amelynek túloldalán már a nyilvános beszédben tabuizált obszcén szókészlet, a trágár jelzők és kiszólások széles tartománya húzódik. Ezen a határon táncol például Szalay Károly művészettörténeti utalásokkal elemelt démonikus karikatúrája a Magyar Demokratában, amelyben többek között azt írja, hogy ha a balatonőszödi beszéd alapján "kirakjuk Gyurcsány arcmását, grünewaldi, Hyeronimus Bosch-i, arcimboldói, szürrealisztikus rémkép, rothadó gyökerekből, férgekből, kukacokból, hüllőkből összerakott borzalomarc bontakozik ki előttünk".
A privatizáló hanghordozással, a magánemberi beszéd szókészletének és kifejezéskészletének mozgósításával általában is széles tömegeket lehet elérni. Nyilvánvaló, hogy annak a nyelvnek a követése, amelyben a gondolati kategóriák helyét a mindenki számára evidens jelentésű képek, érzelmi vagy általános erkölcsi kategóriák - árulás, őrület, hűtlenség, titkolózás, csalás - veszik át, nem kíván a hallgatótól értelmi munkát vagy különösebb szellemi erőfeszítést. Nem véletlen, hogy a bulvármédia egyik legjellemzőbb fogása is ez, sőt nem lenne túlzás e tekintetben a politikai újságnyelv tudatos bulvárosításáról beszélni. Természetesen csak ott és akkor, ahol és amikor a politikai ellenség lefokozása, politikai státusától való megfosztása, stilisztikai megsemmisítése a cél (a másik irányban, a "mienk" felé - épp ellenkezőleg - csak annál erőteljesebben csendül fel az ünneplő-heroizáló, hízelgő-udvarló és alázatos-szolgalelkű beszéd).
"Holmi Nyakók, Varga Lászlók, Török Zsoltok, Vadai Ágnesek, Eörsi Mátyások, Újhelyi Pistik versenyeznek azon, ki tud Orbán Viktorra még valami személyeskedő mocskot rákenni." "Gyurcsány és médiaebei folytonosan arról lafatyolnak, hogy az ügyeket a parlamentben kell elintézni, nem az utcán" - írja például a Magyar Nemzetben Seszták Ágnes. Személyközi kapcsolatokban - rokonokkal, házastársakkal, barátnőkkel - szokás így beszélni: "nem fogják nekem holmi Kovács Bélák megmondani", "jól rákente a Zsuzsira az egészet", "nem tud az semmit, csak össze-vissza lefetyelt". A fogalmazásmód mindenkinek ismerős, ez maga a valóságos, beszélt nyelv. "Akkor innentől fogva csak annyi, hogy: elkúrtuk? Akkor kurvák leszünk mindannyian? Egy mocskos szájú büdös proli kurvái? És eltűrünk minden pimaszságot, amit a proletármédia kápói ránk zúdítanak?" - teszi fel a kérdést Bencsik András. "Figyelj Fodor, rövid leszek. Neked és a bandádnak az árpádsávos zászlóval kétféle cselekvési alternatívád van. Tisztelettel fejet hajtasz előtte, vagy elhúzol innen a retekbe. Értve vagyok?" - írja a Magyar Demokratában Pozsonyi Ádám.
A privát, "tegező" szólamnak a politikai közbeszédbe való beemelése lefokozza a normális esetben formális közéleti viszonyt - a másikat erőtlennek, gyengének mutatja, és mintegy fizikai valóságában érinti meg, nem véletlen, hogy ehhez a verbális gesztushoz gyakran fenyegető intonáció társul. E célt szolgálják a jobboldali sajtóban az olyan, "kisapám/anyukám" hangfekvésű becéző alakok is, mint a fent idézett "Nyakó Pisti" vagy a miniszterelnök Fletóként, Feriként való emlegetése. Gyakori a névvel való játék is (például Gyurcsány Fegyenc) vagy a név leértékelő kontextusba helyezése, mondjuk Bayer Zsolt képzelt levelében, ahol a miniszterelnök így ír a jövőből: "A történelem lapjaira akartam kerülni, de csak a budik falára írták fel a nevemet. S mi tagadás, ott is volt az jó helyen."
Gonosztevő és bolond
Ahogyan a korábban felsorolt jelzőkből is kitűnik, Gyurcsány távozását évek óta kétfajta érvvel sürgeti a jobboldali retorika: pszichopata és/vagy bűnöző - híresztelik, suttogják, állítják róla az őszödi beszéd kiszivárogtatása óta egyre gyakrabban. "Gyurcsány leszámol bűntársaival" - kommentálta egy államtitkár menesztését Navracsics Tibor. "Amit ma ellophatsz, ne halaszd holnapra" - Kövér László szerint ez a kormány mottója. "Vádolom Gyurcsány Ferencet" - Áder János huszonötször ismételte el ezt a mondatot fél óra alatt. "Gyurcsány nem azért bukott le, mert kóros hazudozó, hanem mert kórosan magamutogató ember" - mondta Hankiss Ágnes a Kossuth téri tüntetésen. "A kényszeres ugatás, a szóismétlés, arcrángatás, vállvonogatás, a végtagok ellenőrizetlen mozgása, a kóros káromkodás (coprolalia) vagy mások szavainak kényszeres ismételgetése (echolalia) jelenleg nem gyógyítható, a hiperaktív, impulzív viselkedés azonban gyógyszeresen enyhíthető. Mindez különösen az őszödi beszéd elemzésénél válik fontossá" - írja a Magyar Demokrata újságírója, Szentmihályi Szabó Péter. "Gyurcsány Ferenc a külföldi vendégekkel készült közös családi fotó alatt folyamatosan ökölbe szorította a kezét, ezzel is jelezve idegességét és zavarát" - így tudósít október 23-áról a Magyar Nemzet.
A megbélyegzés, mint látható, hol civil nyelven, hol - annak valamiféle komolyságot igyekezve kölcsönözni - a büntetőjog kriminalisztikai és a pszichiátria klinikai nyelvén zajlik. Áder János "J'accuse"-beszéde például retorikailag ügyészi, magánvádlói szólamot imitált, de a konkrétumok hiányában megmaradt privát beszédnek, a rá jellemző intim-bizalmas szóhasználattal: "Vádolom Gyurcsány Ferencet, hogy felelőtlen magatartásával morális válságot okozott Magyarországon, amit az elmúlt két hét minden újabb hazug és cinikus mondatával tovább mélyített."
A gonosztevőt és a bolondot a társadalom tradicionálisan kiveti magából - száműzi, elzárja, eltünteti, s mást aligha tehet, hiszen, ahogyan Pelczné Gáll Ildikó fogalmazott a Kossuth téren, az ilyen ember "nem tiszteletre méltó személy, akit mi, magyar anyák mélységesen szégyellünk a gyermekeink előtt, mert attól félünk, hogy hitvány példája követendő lesz". E retorika üzenete egyszerű: egyrészt kiemeli az ellenfél cselekedeteinek elborzasztó voltát, másrészt világossá teszi, hogy az illetőnek köztünk - jók, igazak, normálisak, becsületesek, hazafiak között - nem lehet keresnivalója. Felmenti a racionális érvelés alól a beszélőt, hiszen bűnözőkkel, elmebetegekkel, ha akarna, sem tudna senki szót érteni.
Mint erdőben a vadnyom
Az eddig számba vett szövegstratégiák mindegyike arra kínál igen egyszerű nyelvi megoldást, hogy a baj forrása (Gyurcsány, a kormány vagy a mögöttük álló elit) hirtelen, egy csapásra megszüntethető legyen. Ezt a munkát a szövegek időnként ténylegesen el is végzik. Igaz, többnyire ábrándképek formájában. "Kellene egy szívlapát" - ezzel a gondolattal zárja a baloldali értelmiséget ostorozó Görénykurzus című írását Bayer Zsolt. "Még a vadakat terelő juhász a legbirkább, ő egyelőre nem jött ki a Kossuth térre (még kijöhet, de akkor a nyáját is kihozza a harapós komondorral együtt, és akkor Fletónak annyi)" - írja Pilhál György.
A nyelvi eltüntetés ennél direktebb formában is jelentkezik, a jobboldali szövegekben meglehetős monotóniával kerül állandóan múlt időbe a jelen és a jövő. "Gyurcsány Ferencen túlhaladtak az események." "Nem Gyurcsányé az újságcímlap. A történelem átlépett rajta" - halljuk innen-onnan. A legfigyelemreméltóbb szövegek azonban a fikciós műfajban születnek. Bayer Zsolt képzelt levelében például ilyesmiket ír Gyurcsány a jövőből: "S ahhoz, hogy mindezt belássam, hogy minderre rádöbbenjek, szükség volt arra a rettenetes bukásra, amit megéltem." "Egyszer eljött a pillanat. A bukásom pillanata. Szörnyű pillanat volt." Ungváry Zsolt a Magyar Demokratában így ír: "Hirtelen a rendőrök rohamra lendültek, ütöttek-vágtak mindenkit, s legnagyobb megdöbbenésére a kormányfőt is leteperték, brutálisan összeverték."
A másik pusztulásának sugalmazása, bukásának, eltűnésének, felszívódásának, összeomlásának, megszűnésének elképzelése és érzéki megjelenítése - vágybeszéd. Mindenki ismeri és használja ezt a nyelvi technikát, mindenkivel előfordult már, hogy gondolatban, szavakban végezte el azt, amit életében nem volt módja vagy ereje megtenni. A vágybeszéd a valóságon elvérzett (vagy a valóságig még el sem jutott) politikai vágyak képzeleti beteljesülésének és verbális megvalósulásának infantilis kéjével jutalmazza meg beszélőjét és hallgatóját: kárpótol és kielégít. Ezeknek a beteljesíthetetlen vagy be nem teljesült vágyaknak az iránya az ellenfél irányában természetesen negatív (bukását, leveretését, gyászos leszereplését, felsülését, kudarcát vizionálja és verbalizálja folytonosan), a saját politikai oldal felé azonban abszolút módon pozitív. Az is vágybeteljesítő beszédmód, amelyben egy ellenzékbe szorult politikai párt vagy akár egy egész tábor magát a nemzettel azonosítja, és úgy beszél, mintha ő kormányozna, és az is, ha egy politikus minden lépését és szavát történelmiként interpretálják és heroikusnak titulálják.
A társadalmi szóhasználat mindig tanulságos, mindig túlmutat önmagán. A politikai beszéd megrögzült alakzataiban időről időre ugyanis felsejlik, miféle ábrándok, vágyak és életérzések érzékeny gyűjtőlencséje a magyar valóság.
A szerző egyetemi hallgató.
