Míg a világ megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a múlt vasárnap lezajlott francia helyhatósági választások első fordulóján „vége szakadt a szélsőjobb győztes előretörésének”, addig Franciaország korántsem ennyire optimista. Ott inkább úgy fogalmaznak, hogy „beágyazódott a Nemzeti Front”, „permanens része lett a politikai életnek”.
Sarkozy, a válság része
Nos, a Marine Le Pen által vezetett párt már egy ideje tényleg meghatározó szerepet játszik, működése éppúgy hatással van a demokratikus jobboldal, mint ahogy a töredezett és ideológia nélküli baloldal dolgaira is: minduntalan valamilyen együttműködésre készteti a jobb- és a baloldalt.
A Nemzeti Front persze maga is állandóan változik; már korántsem mutat olyan radikalizmust, mint az alapító, Jean-Marie Le Pen idején, ugyanakkor a nem francia identitású francia polgárokkal szembeni politikája, szofisztikált rasszizmusa és Vlagyimir Putyin Oroszországához fűződő gyanús kapcsolatai egyre nagyobb gondokat okoznak a francia nemzetbiztonságnak is.
Ami múlt vasárnap lezajlott, s a sejtés, hogy jövő vasárnap, a választások második fordulóján milyen eredmény születik majd, ismét csak azt bizonyítja: Párizs képtelen megküzdeni az elmúlt húsz évet eluraló saját válságával. Az utóbbi évtized reformimpotenciája ellehetetlenítette az alsóbb osztályok, de még a középosztály társadalmi helyzetét is, s teljes mértékben tönkretette polgárai ideológiai tájékozódását.
Nem vitás, Nicolas Sarkozy visszatérte némi vigaszt jelent a tökéletesen ötlettelenné vált francia közélet számára. Nem hagyható persze figyelmen kívül, hogy újbóli feltűnése is csak a válság része.
Azok a boldog hetvenes évek
A lakosság a vártnál nagyobb aktivitást mutatott, mintegy 50 százalékos volt a részvétel, ami azért még mindig alacsonynak számít, legalábbis a nyugati demokráciákhoz viszonyítva. A centrista jobboldal (UMP) 30,3, a Nemzeti Front 25,9, a szocialista párt pedig 21,3 százalékot szerzett. A 101 francia megye közül 61 ma még baloldali kézben van, de az előrejelzések szerint ezek közül legalább harmincat elveszít majd jövő vasárnap. Ez egy fontos előrelépés a konzervatív UMP (Union pour un Mouvement Populaire) számára, már csak azért is, mert a helyhatósági befolyás nyilvánvaló hatalmi értékén túl ez megelőlegezheti a jobboldali győzelmet a 2017-ben sorra kerülő elnökválasztáson. (Hogy a 2016-ban tartandó jobboldali elnökjelölő-versenyben Sarkozynek nem lesz esélyes kihívója, az már ma nagy bizonyossággal kijelenthető.)
Közhelynek számít, hogy a francia baloldal megosztott, s az sem újdonság, hogy komoly ideológiai problémákkal küszködik, nem tud választ adni azokra a kérdésekre, amelyek a legtöbb embert foglalkoztatják. Például abban a tekintetben, hogy hogyan egyesíthető újra a nemzet, ha annak legalább öt százaléka nem képes magát ma már franciának tekinteni? Mi több, még magánháborúra is kész, hogy e feloldhatatlannak tűnő ellentét miatt elégtételt vegyen, miként történt az a Charlie Hebdo esetében. Képes-e megbékélni a francia polgár azzal a tudattal, hogy nem hazája, hanem épp Németország lett a kontinens vezető állama? Hogyan lehet visszatérni a 70-es, 80-as évek jóléti társadalmának áldásaihoz, esetleg a 60-as években megszerzett francia kultúrfölényhez anélkül, hogy ezért a társadalomnak komoly áldozatokat kelljen vállalnia?
Se ez, se az
Nem mintha e kérdésekre a jobboldalnak lennének hiteles válaszai, de nekik valahogy inkább elhiszi a polgár, hogy hatékonyabbak lesznek. François Hollande-nak viszont egyáltalán nem hiszik el (már akkor sem bíztak benne e téren, amikor 2012-ben megválasztották elnöknek). Hollande nem populista, de minthogy igazán tehetségesnek sem mondható, ezért ezt erényként nem lehet felhozni védelmében. Nicolas Sarkrozy viszont tehetséges politikus, ezért aztán populizmusát sem vetik a franciák a szemére túl gyakran.
A szerző a DK elnökségi tagja.
