Oktatási kormányzatunk a gyermekek érdekeire hivatkozva csökkentette a heti tanórák számát, és feltehetőleg a megtanulandók körét is szűkebbre vonja a Nemzeti alaptantervben, igaz, az előző is folyamatosan a túlterhelésről beszélt. Ami engem illet - bár ez rossz fényt is vethet rám -, nem tudom felmérni, hogy az iskolába járó diákok kollektív agya mekkora tanulási terhet képes elviselni. Persze tudjuk, minden diák éppen úgy egyforma, mint minden nő, vagy a városi, vagy éppen a szlovák, netán a roma - Karinthyval szólva, az egyik ilyen, a másik meg olyan.
H
Az elvont tanuló optimális terhelése és a mindig éppen korszerű tananyag problémája természetesen nem új. A legelső tananyagcsökkentést kétszáz évvel ezelőtt a második Ratio Educationisban (1806!) rendelte el I. Ferenc királyunk. A pionírok dicsősége abból fakad, hogy csakis a legelső, a Mária Terézia által kiadott központi és állami tantervet, az I. Ratio Educationist lehetett csökkenteni.
Ettől az időponttól kezdve állandósulnak az állami oktatás és a tanügyigazgatás effajta gondjai. Országos szinten többnyire az elvont gyermekről és az eszményi pedagógusról beszélnek, miképp valamennyi egészségügyi kormányzat az elvi betegről és az elvont orvosról, nővérről.
A közoktatás-politika általában a pedagógiai lélektan szaknyelvén beszél. Ezt a laikusok nem is érthetik, s ezért könnyű az ország egészéhez szólni. A többség a saját (nem az elvi gyermekre) gondolva úgy látja, hogy csakis az ő gyerekén szeretne a kormány segíteni. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy mindig is szép számmal vannak olyan szülők, pedagógusok, értelmiségiek és az őket támogató politikusok, akiknek az érdekeit sérti a szakmailag amúgy akár kifogástalan politika. Ha a most még vesztes csoport irányítja majd az oktatási tárcát, akkor ismét hallhatunk valami újabbat, az érdekeiknek, meggyőződésüknek megfelelőt - és sohasem vitatható és szintén megfoghatatlan általánosságokat. Értesülhetünk például a "személyiség-" vagy "értékközpontú" pedagógia, illetve az elavult tananyag korszerűsítésének kikerülhetetlen szükségességéről vagy egyszerűen korunk igényéről.
Az országos szintű oktatáspolitika szerkezete azonban nem a pedagógia, nem is a lélektani állítás igazságtartalmából, hanem az adópénzekből fenntartott közszolgáltatás lényegéből fakad: a közügyek és a közpénzek elosztása még akkor is politikai természetű, ha éppen a lélektan, a pedagógia nyelvének használata fedi le. A többnyire a kereslet és kínálat alapján működő magániskolákban azonban ilyen gond nincs: ott elég az empirikus gyerekkel foglalkozni.
Ferenc császár a napi kétszer két és fél órányi tanítási időt napi kettőre szűkítette, továbbá a csütörtök mellett még a kedd délutánja is szabad lett a nebulóknak; mindezek következtében valamennyi tanuló terhe örvendetesen és egységesen csökkent szerte a birodalomban. Igaz ugyan, hogy a csökkentést nem lélektani felismerésen alapuló aggodalom vezette akkor, hanem a napóleoni háború miatt kiürült kincstár látványa: a kevesebb óra megtartása mindig olcsóbb.
H
A mai és a kétszáz évvel ezelőtti oktatáspolitika közötti különbség hatalmas: noha a költségvetés ma is rossz állapotban van, mint akkor, azóta örvendetesen felismerték, hogy az ország valamennyi gyer-mekének az érdeke önmagában is a költségvetés javítását szolgája.
A csökkentés természetesen mindig azzal jár, hogy a tantervből valamit ki kell húzni. Itt jutunk el egy fontos tantervelméleti kérdéshez: mit hagyjunk el. Kétszáz évvel ezelőtt többek között a testnevelést zárták ki a központi okmányból. Ma azonban ilyen gondja nincs az oktatási kormányzatnak: nem a központ, hanem az egyes iskolák tantestülete dönt arról, melyik tantárgyra jusson kevesebb idő. A korszerű műveltséget a nevelőtestületen belül uralkodó erőviszony fogja kialakítani. A magas óraszámú tantárgyakat tanító pedagógusok mindig sokan vannak, s szavazatukkal általában a testneveléstől, a rajztól, a technikától veszik el az időt, vagy éppen az idegen nyelv, a számítástechnika oktatásától, ha ilyen szakos kolléga történetesen nem tagja a testületnek.
Ha csökken a tanítási órák száma, akkor értelemszerűen kevesebb tananyag tanítására jut idő. Van és volt olyan pedagógiai ideológiát követő tanári csoport, amelyik örül ennek, de a bármifajta tudás terjesztésében gondolkodó pedagógusoknak elevenébe vág az óraszámok kurtítása. Kétszáz évvel ezelőtt a kormány és a szakma megegyezett, a szünetekben vagy a tanítás megkezdése előtt is lehetett feleltetni. Ma pedig a Gimnáziumok Országos Szövetségének nyomására heti egy órával mégiscsak megemelte a 7-12. évfolyamokon az órák számát rendeletileg az oktatási kormányzat, az önkormányzatok költségvetésének a terhére, sokak szerint jogellenesen. Lehet tehát újra terhelni a mérvadó egyetemekre felkészítő gimnáziumokban, helyesen.
A Mária Terézia-féle Ratio Educationis az abszolutizmus és az észkultusz jegyében született: az a jó az államnak, ha minél több hű polgár minél többet tud. Ma nincs egyeduralom, és észkultusz sincs. A ma is uralkodó nézet szerint a gyermekek egynemű személyisége irtózik az ismeretektől, és ők is, miképpen a szüleik, inkább a közelebbről meg nem határozható képességük fejlesztését fogadnák szívesebben. A ma uralkodó pedagógiai kultúra- és oktatáspolitika éppen úgy felvilágosodás- és rációellenes, mint Ferenc császár politikája a tananyagcsökkentéssel.
A kötelező nép-, másképpen tömegoktatás a XVIII-XIX. századtól az állam közvetítette közösségi érdekek alapján szerveződik. Elvégzése nem elég a kiemelkedéshez, de nélkülözhetetlen a lesüllyedés elkerüléséhez. A társadalmi kiválóság ellenben a gimnáziumokban és az egyetemeken a nagy erőfeszítések árán megszerezhető tudáson és nem csak a származáson és a címeken, a vagyoni helyzeten, kormánypártiságon, a magyar anyanyelvűség mértékén kezdett el múlni. Vagyis a nem vitatott hierarchiák mellé egy további elem épült be: a polgári egyenlőség elvén alapuló, tisztán teljesítményelvű (közép- és felsőfokú) iskolázásé. A lényeg tehát éppen az, hogy nincs már teljes státuskonzisztencia: az értelmiségi, gazdag, arisztokrata gyerekeknek is kell dolgozni, tanulni az iskolában, s közülük is kihullhat néhány, ugyanakkor az alsóbb osztálybeli gyerekek is bekerülhetnek (a zsidó kispolgárságból, mint tudjuk, tömegesen) a kiválóan iskolázottak közé.
H
A diákok teljesítményelvű kultúrájának meglétét és az iskolában megszerzett tudásának fokát az állami bizonyítvány igazolja, azaz hatóságilag bizonyítja. Ezen a ponton tud belépni az oktatáspolitika: vagy infláltatja, vagy defláltatja az effajta bizonyítványok értékét és jelentőségét. Vagy a tanulással megszerezhető tudáson alapuló teljesítményelvű és egyenlőségpárti politikát folytat, vagy elveti a teljesítményelvet, és a tudáson, az iskolai erőfeszítésen kívüli eszközökkel teremtené meg a társadalmi igazságosságot, az egyenlőséget.
Ha meg kívánja őrizni az oktatási kormányzat a tananyag nehézségi fokát, vagy netán növelné, akkor fenntartja a szelektív jellegű tudás tekintélyét, s ezzel együtt - ami a lényeg - a tanulmányi teljesítményen alapuló egyenlőséget is! Terhet ró a tanulókra, erőfeszítést vár el tőlük, noha olykor szorongást is kelt bennük. Az első kérdések egyike itt, hogy mikor, mivel és mennyire kell terhelni a tanulót. Buktatással, eltanácsolással magától értetődően csakis a legjobbak, azaz - elvileg - a származásuktól függetlenül a teljesítményelvet követő nagy tudásúak maradnak meg az iskolában, és lesz a többségükből a társadalmi kiválóság jelese. A bizonyítvány értékét megőrző oktatáspolitika éppen azzal, hogy elvárt és mérhető tudást követel, a jogszerűség és a számonkérhetőség kultúráját viszi az iskola világába. A technikai eszközökkel rögzített tudás (például írásbeli dolgozat) vagy független bizottságok előtt letett és megismételhető vizsga pártatlanabbá és tényszerűbbé tehető, mint bármely, lélektani megfigyelésen alapuló személyiségtérkép. A bizonyítvány bizonyító erejét azzal is erősíti, hogy a laikusok elé tárja az országos tudásszintfelmérések eredményeit, olyképpen, hogy bárki láthassa minden egyes iskola teljesítményét.
Ez a fajta politika többnyire az iskolában, a tudásban érdekelt értelmiségieknek, az átlagnál magasabban képzett szülők gyermekeinek kedvez, de azok támogatására is számíthat, akik helyeslik, hogy állami támogatással és pedagógusi segítséggel, de az egyéni erőfeszítések eredményeképpen bárki felemelkedjék. Nem csoda, hogy az olyan parlamenti pártok követik a bizonyítvány, a tudás fontosságát fenntartó és megerősítő politikát, melyeknek éppen ez a réteg a szavazóbázisa, amelyik hisz a teljesítményelven működő társadalom hatékonyságában és igazságosságában.
A bizonyítvány értékvesztésének (infláltató) állami politikája pedig a tanulói erőfeszítés mértékét a kedélyéhez és hajlandóságához igazítja, s a dolog természetéből fakadóan folyamatosan csökkenti is a terheket. A tanítás tartalmának kiválasztásában inkább a közvetlenül hasznosítható elemek fontosságáról beszél, s inkább a valamilyen, az előre nem látható jövőnek való megfelelés potenciálját hirdeti, semmint a pozitív tudásét. A mérhető tudás helyett puha, sok esetben körülhatárolhatatlan, a jog eszközével meg nem fogható és a laikusok által nem is érthető fogalmakat használ, mint amilyen például az "alap(?)képesség", tértől és időtől független "személyiség", természeti eredetű "gyermeki érdek". Tiltja is a bukást, a lemorzsolódást bajnak tekinti, azaz a bizonyítvány garanciális elemeit gyengíti: kevesebb vagy másfajta tudás is legyen elég ugyanahhoz a végzettséghez. A társadalmi kiválóság és a felemelkedés alapja bármi lehet, csak ne a teljesítmény és ne a (mérhető) tudás.
A diktatúrákban éppen az ilyen oktatáspolitikai gyakorlat és az elkötelezett pedagógiai ideológia szerint lehet pusztán származás alapján felemelkedni (illetve elsüllyedni), hiszen szerényebb erő-feszítéssel szerezheti meg ugyanazt a bizonyítványt a nem zsidó vagy a nem osztályidegen származású, mint a más hátterű. A demokráciákban pedig azokra a szavazókra épít ez a fajta politika, amelyik számára vonzó a könnyebben, kisebb erőfeszítéssel megszerezhető bizonyítvány ígérete, akik bármilyen okból nem érdekeltek a teljesítményelv szerint berendezett világban. E tekintetben édesmindegy, hogy a státusát kevesebb tanulással is megőrizni szándékozó értelmiségi réteg, illetve a családi kényelme érdekében gyermeke teljesítmény-elvű nevelésének konfliktusait nem vállaló vagy kudarcot szenvedett szülők szimpátiájának a megszerzése a cél, vagy éppen azokénak, akikkel elhitetik, hogy iskolai tanulás nélkül megkapható bizonyítvánnyal is előbbre lehet jutni.
H
Az iskolázott szülők egy része persze az oktatáspolitika meghirdetett preferenciái ellenére versenyelvű iskolába adja gyerekét. Saját gyerekének érdekeit akkor is átlátja, ha pártja és kormánya erről mást mond. Talán éppen ezért lenne kötelessége az egyenlőségelvre felesküdött pártoknak és kormányoknak azok gyerekei számára is biztosítani a sok tanulással való felemelkedés lehetőségét, akiknek szülei nem látják, hogy "sic itur ad astra".
Tudjuk, hogy a (köz)oktatás tömegesedésének ütemében fokozatosan és kúszva értéktelenedik a bizonyítványok értéke és jelentősége, és ezzel együtt gyengül a teljesítményelv ereje is. E folyamatot lehet gyorsítani is, de lassítani is. Melyik legyen az irány? A nemzeti oktatáspolitika egyik legfontosabb kérdése ez: az erőfeszítésen és szorgalmon alapuló tudást kell-e erősíteni, vagy pedig az iskolát mint a fogyasztás új terepét kell-e fejleszteni?
A fogyasztáson alapuló euroatlanti népoktatás jellegét egyaránt meghatározta az a tény, hogy a fiatalok munkájára évtizedek óta nincs kereslet, s jobb, ha a köz- és a felsőoktatásban valamit csinálnak, mintha munkanélküliek lennének (ami igaz). Másfelől pedig a világ legmagasabb életszínvonalának élvezéséhez nem is kell sokat tanulni, különösen az olyan nehéz, tehát túlterhelő tárgyakat, mint amilyen a matematika, a fizika vagy a kémia. Kedvesebb az azonnal felfogható és érdekes, a minden mindennel összefüggést kereső és találó tananyag, az erősen kreatív iskolai élet (tényleg az).
Ha már nincs különösebb becse a középiskolában és a felsőfokon megszerezhető tudásnak, bizonyítványnak, akkor jön el az ideje a tudás nélküli képességek fejlesztésének vagy az élethossziglani tanulás programjának. Fontosabbá válik a gyermekkor és a gyermeki ártatlanság megőrzése, mint a felnőttek durva és igazságtalan világára történő felkészülés-felkészítés, aminek a kézzelfogható tartalmát előre hogy is lehetne látni, hiszen a tanulás ideje hihetetlenül kitolódik: a tankötelezettség 18 éves korig tart, és a népesség fele felsőfokú végzettséget fog szerezni. Láthatóan tudatosan ebbe az irányba haladunk huzamosabb ideje, gyorsítva.
Kisebbségbe szorulnak és el is különülnek a régi típusú magán- vagy egy-egy közösség által fenntartott iskolák Európában és lassan Magyarországon is, amikben a nemzeti társadalom, a globalizált világ felső szeleteibe kerülő fiatalok tanulnak továbbra is, mégpedig sokat.
Utálják is őket szakmailag is, politikailag is.
A szerző oktatáskutató.
