Schrödinger gázára: most akkor mennyit is fizet a kormány a gázért?

Publicisztika

Mennyiért vásárolja a magyar állam a gázt Oroszországtól? És miért épp annyiért? És akkor miért különutaskodik megint a kormány? És hogy jön ide a macska?

Szögezzük le: Schrödinger macskája annyira döglött, amennyire egy macska döglött lehet egy dobozban, amelybe mérges gázt vezettek. Aki nem hiszi, próbálja ki otthon. Na ugye. Nem minden kvantumfizika. Hogy mennyibe kerül az a gáz, amit belevezetnek a dobozba, az már sokkal nehezebben megválaszolható kérdés. Főleg akkor, ha azt a gázt a magyar kormány szerzi be.

A kormány szeretné azt gondolni, hogy az Oroszországból beszerzett gáz ára is olyan, mint Schrödinger macskás kísérlete: amíg ki nem nyitjuk a dobozt, addig nem lehet biztosan megmondani, hogy a gáz ára magas vagy sem, épp annyira lehet drága, mint amennyire olcsó is lehet. Csak míg a derék fizikus előbb-utóbb mindenképpen kinyitotta volna a dobozt – ha másért nem, azért, hogy tisztességgel elföldelje a kísérleti alanyt –, addig a magyar kormány igyekszik mindenféle üzleti és egyéb titkokra hivatkozva százas szögekkel lezárni, sőt a réseket is akkurátusan kinyomni PUR-habbal.

Ezt azért teheti meg, mert az állampolgár gázár címén a részben vagy egészen rezsicsökkentett gázszámlán szereplő árat látja, ami köszönőviszonyban sincs azzal, amennyibe ez a gáz a magyar államnak kerül. Na, de mégis mennyibe? Mert annyi bizonyos, hogy többe, de hogy mennyivel többe, azt igyekszik a kormány eltitkolni. Ez csak félig lehetséges, mert a külkereskedelmi egyenleg (ez az export-import kereskedelem egyenlege; ha pluszos, akkor nagyobb a kivitel, ha mínuszos, akkor nagyobb az import) brutális mínuszban van, és ezt nem lehet eltitkolni. A mínusz oka pedig nem lehet más, mint az energiabeszerzés többletköltsége.

Ebben a környezetben kellene valahogy eldönteni, hogy mennyi a valamennyi.

Vlagyimir Putyin még tavasszal közölte, hogy Magyarországra a piaci ár ötödéért jön a gáz. Ez nyilvánvaló baromság.

A kormány azóta semmit sem akar oly kevéssé, mint elárulni, mennyiért vesszük az orosz gázt.

Amikor a tőzsdei ár a csúcson volt, teleharsogta a médiát, hogy ezekhez a lúzer, balfék uniós idótákhoz képest mennyivel kevesebbet fizet a furmányos magyar állam. Most, hogy a gáz ára a határidős piacon száz euró környékére esett 350 eurós csúcsról, már nem harsogja ezt senki (ez a holland gázártőzsde a TTF, a 12 havi indexet itt lehet nézegetni, számunkra ez a határidős ügylet a mérvadó, a rövid távú index a befektetők számára lehet érdekes, az államok beszerzése más biznisz). Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter végül elismerte, hogy voltaképp a Magyarország számára továbbított gáz ára igazodik a holland gáztőzsde árához. Aztán még tovább finomította, hogy valójában egy hónapos késleltetéssel követi az orosz-magyar gázármegállapodás a tőzsdei árat.

Valójában sokkal inkább valószínű, hogy ez az egy hónap két hónap, és hogy ez így van, azt a szintén eltitkolhatatlan KSH-s külkereskedelmi forgalom adataiból lehet megtudni. Erről ezekben a cikkekben lehet részleteket megtudni. Ezeket az infókat soha senki sem cáfolta, még Kovács Zoltán kormányszócső sem, szóval kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ez a valóság.

Mindezzel az a gond, hogy ezek szerint érdemben semmit se intézett a magyar kormány, miközben "portyázott", miközben a külügyminiszter úgy járt Moszkvába, mint kutya a lábtörlőre, miközben Orbán Viktor virtuálisan oldalba hugyozta az uniós gázársapkás elképzelést, mert mégis mit képzelnek ezek a dilettánsak? Mert amit el tudott intézni, az az, hogy ugyanazt az árat kéthónapos spéttel érvényesítik neki – némi felárral, persze. Meg azt tudta elintézni, hogy ha megint elszáll a gáz ára, akkor adott szint felett csak jövőre, meg két év múlva, meg három év múlva kell kifizetni a különbözetet.

Ez akkora baromság, hogy igazán megérte kimaradni az uniós, közös beszerzésből és különutasként tárgyalni Putyinnal és kobzosaival. Mert biztosan sokkal jobb feltételeket tud kialkudni egy macskafingnyi ország, mint a teljes, közös európai piac.

A macska tehát ebben a dobozban is minden bizonnyal döglött, de a kormány igyekszik minden eszközzel elhitetni ennek ellenkezőjét. Csak hát az van, hogy hiába dobálják azt a szerencsétlent; mindössze arról van szó, hogy párszor még visszapattan.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.