A szerk.
Lapzártánkkor még nem tudjuk, hogy milyen koalíció kormányozza majd Magyarországot 1998 és 2002 között. Sejteni sejtjük: Fidesz-FKgP koalíció lesz, még ha udvariasságból mindig oda is kell majd biggyeszteni mögé az MDF nevét is. A három pártból kettő kipróbált kormányerő, ha emlékszik itt még valaki az 1990 és 1994 között eltelt évekre. Ez az MDF persze nem az az MDF, talán csak Kádár Béla repetázik majd; mint ahogy Torgyán József, az akkori kisgazda-frakcióvezető is épp hogy csak megmelegedni tudott Antall József oldalán, már fel is szalámizták. Most viszont szebb jövő néz ki neki, még egyszer nem fogja hagyni magát. Különben is, Orbánnak a kormánytöbbséghez a 48-ból 39 kisgazda szavazatra van szüksége, Torgyánnak meg talán van 9-nél több őszinte híve a frakcióban.
A helyzet az, hogy muszáj, egyszerűen muszáj ennek a kormánykoalíciónak létrejönnie. Akkor is muszáj lett volna, ha mindössze egyfős többsége van: az az egy fő is többség, a nép akaratát fejezte volna ki, hát még ez a mostani harminc, amivel a három jövendő kormánypárt megy az MSZP, az SZDSZ, a MIÉP és főként Kupa Mihály előtt. A Fideszre szavazó sokaság el akarta küldeni a szocialista-szabad demokrata kormányt, még azon az áron is, hogy ez csak a kisgazdákkal és Lezsákkal közösen sikerülhet Orbán Viktoréknak, és kész. Ez idáig rendben is lenne; és visszatekintve igazán kár volt Orbánnak lebegtetnie ezt a koalíciót. Akkor is rá szavaztak volna, ha egyértelműen megmondja, mit akar, és mennyivel tisztességesebb lett volna nyílt kártyákkal játszani az elejétől fogva. Orbán volt az összes pártvezető közül az egyetlen, aki mindvégig titkolni próbálta koalíciós szándékait: mintha ez valami pusztán taktikai, és nem az ország politikai jövőjét tekintve döntő fontosságú elvi kérdés lenne. Orbán nem viselkedett egyenesen a választóival, pedig nyugodtan megtehette volna, akkor sem szavaznak rá sokkal kevesebben; mindegy, spongyát rá. (És udvariatlanság is volt a leendő koalíciós partnerrel szemben.)
*
Hacsak a Fideszben nem vélik úgy, hogy a jobbközép integráció, bármily elegánsan hangzik is, és bármennyire is ezt sulykolja a párt a közvéleménybe, egyelőre fikció. Pontosabban: legfeljebb a parlamenti képviselők szintjén értelmezhető (amennyiben az aktív Fidesz-közreműködéssel széthullott MDF és KDNP néhány honatyája náluk kötött ki), a megálmodott Magyar Polgári Pártnak olyan szilárd szavazóbázisa, mint az MSZP-nek vagy a kisgazdáknak, nincs. A Fidesz nem "integrálta a jobboldalt": Torgyán József jobboldali, és nincs "integrálva" például. Mi több, a Fidesz 98-as vokstöbblete alapvetően két helyről származik - erről a leglátványosabban a nyugati megyék adatai tanúskodnak. Egyrészt az MDF-től, másrészt (nagyobbrészt) az SZDSZ-től. Ezek nem "konzervatív jobboldali" szavazók, és kétséges az is, hogy a mai Magyarországon egyáltalán definiálhatunk-e így nagy néptömegeket; közelebb járunk az igazsághoz, ha egy olyan politikai magatartásmódról beszélünk, amely egyszerre rendszerváltás-párti és következetesen anti-MSZP-s. Ez a választó nem vevő a Torgyán- Csurka-féle nemzeti, szociális demagógiára, de a Lezsák-féle álszent plebejus-nacionalista hadovára sem; továbbá az SZDSZ-ben nem annak elvszerű liberalizmusát, hanem elsősorban a pártnak a politikai kérdésekre adott racionális válaszait díjazta. E nagyon is heterogén társaság azért választotta most a Fideszt, mert nem tudott mást: a hajdani nagy MDF-ből mára az a szárny maradt önállóan is életképes, amely mindig is a legtaszítóbb volt benne (a MIÉP), míg a szabad demokrata vezérkar nem tudta hitelesen megmagyarázni (ámbár nem is nagyon tett rá kísérletet), hogy nem pusztán "lefeküdt a komcsiknak", úgymond.
Orbán Viktorék legtöbb lépése 1993 óta azt mutatja, hogy megvan a saját víziójuk a magyar politikáról, illetve a Fidesz jövőbeni helyéről. Talán azt is tudják: a Fidesz még nem nagy párt; csak akkor lesz az, ha, mint az MSZP tette most, milliós nagyságrendű táborukat legalább két egymás utáni választáson meg tudják tartani.
A jelek szerint Orbánt nem tévesztette meg a pártjához mint a győzelemre egyedül esélyes ellenzéki párthoz csapódott rajongók hangereje. A "mindegy kivel, csak le a büdös komcsikkal meg zsidókkal" lázában égő, jelentékenynek mondható réteg kielégítése, úgy tűnik, nem olyan fontos számára, mint a rendszerváltás-párti többség megtartása. Még nem fontos; s ha a józan eszére, valamint Tölgyessy Péterre hallgat, nem is lesz az. Meglehet tehát, hogy a kisgazdákkal való huzavona erre a dilemmára vezethető vissza; és lebecsülnénk a Fideszt, ha eleve úgy vélnénk, hogy a biztos kormánytöbbségért bármibe hajlandó belemenni.
*
Persze nagyon szeretnének kormányozni - elvégre nyertek -, annak ellenére, hogy vasárnap nemcsak győzelmi mámor, hanem némi tanácstalanság is jellemezte a fiatal demokratákat. Most mihez kezdünk? - lebegett a kérdés a Tisza-villa légterében. Ahogyan a második fordulóban a kisgazdákkal folytatott nyílt megegyezés nélkül volt szükségük az FKgP szavazóira, úgy most Torgyán és az FKgP-frakció nélkül lenne szükségük a 48, de legalábbis 39 darab képviselőre. S bár néhányan vicceskedve megjegyzik, a Viktor nem végez félmunkát, az MDF és a KDNP után előbb-utóbb a karámba tereli az FKgP-t is, azért mindenki tudja: ez nemigen fog menni. A kisgazdapárt, ellentétben a KDNP-vel és az MDF-fel, létezik. Van egy legalább félmilliós stabil szavazótábora, hogy mást ne mondjunk. Alkupozíciója - mivel a Fidesz-kormány biztos többségéhez Torgyánra mindenképpen szükség van - rendkívül erős. És már majd beleőrülnek, úgy kormányoznának. Lehet, hogy emiatt nagyon keserves napok elé néz a Fidesz, s biztos, hogy, legalábbis az elején, nem szerelhetik le Torgyánt olyan átlátszó manőverekkel, mint a kisgazdavezér számára már ´96-ban kigondolt házelnöki poszt megajánlása. Ámbár ha a fiatal demokraták ügyesek, s lesz türelmük, Torgyánék pozíciók iránti olthatatlan vágyát a maguk javára fordíthatják: elképzelhető, hogy jó néhány kisgazda pár főtanácsosi helyért akár önfarkát is megharapja.
Mindez persze - az, hogy milyen alku köttetik a Fidesz és a kisgazdák között - a dolognak csak az egyik és kevésbé érdekes része. Fontosabb lenne azt tudni, hogy miféle párt lett valójában a nagy Fidesz; hogy kik is valójában az új fiúk, hogy mit gondolnak a világról és a frakciófegyelemről. Hogy a kisgazdákkal a kormánytöbbség biztosításán túl (meg azonkívül, hogy a "komcsikat" eltakarítsák az útból) összeköti-e őket bármi, hogy vannak-e közös céljaik, közös politikai elveik és gyakorlatuk. Az, amit "konzervatív jobboldalként" becézünk ebben az országban, egyszer már elrepült a léc alatt. Nem lenne jó, ha megint ezt kellene néznünk négy évig. Magyarországon ugyanis korszerű jobboldali párt eddig még nem nagyon vétette magát észre.
A feladat a kormányoldalon adott.
*
Az MSZP székházában vasárnap este kilenc és tíz között a párt vezérkara tanácskozni vonult vissza a miniszterelnök szobájába. Az idősebb, tapasztalt államférfiak előtte és utána halálra vált arccal keringtek a folyosókon, és a megbeszélés alatt sem durroghattak a pezsgőspalackok. Érdekes módon a fiatalabb aktivisták nem látszottak nagyon megviseltnek, mosolygó BIT-esből például erős volt a felhozatal.
Mi következik ebből? És mi lesz az MSZP-vel?
A hatalom, amint azt Kósáné Kovács Magda lapunk hasábjain nemrég megjegyezte, kohéziós erő. De mi lesz egy ekkora és ennyi eltérő politikai és gazdasági érdeket megjelenítő párttal, ha kiesik a hatalomból? És ki fogja elvinni ezt a balhét, a hatvan-egynéhány képviselő mínuszt 1994-hez képest, a még februárban is biztosnak látszó abszolút győzelem elúszását?
Pedig az MSZP nem veszített nagyon. Ahhoz képest, hogy négy évig kormányon volt, és ez a kormány sok marhaságot csinált, és feddhetetlennek sem neveznénk éppenséggel, és a tetejébe levezényelt egy stabilizációs programot, amit sokan megszívtak, nos, ehhez képest az a szűk háromszázezer szavazat, amivel az MSZP kevesebbet kapott, mint négy éve, igazán csekélység (a listán: 1,78 millió helyett 1,5 millió, durván). Ráadásul az MSZP 1998-ban mind a listán, mind az egyéni körzetekben több szavazatot szedett össze, mint nagy vetélytársa, a Fidesz, oszt mégis vesztett. (Ne kérdezzék, hogy ez hogyan történhetett meg pontosan: még mi sem értjük.) Az eddigi koalíciós kormány - a matematika szerint legalábbis - nem az MSZP-n úszott el, hanem az SZDSZ-en: ha a Szadi hozza 94-es önmagát, vagy csak egy kicsit veszít, ez a koalíció marad. Az MSZP-t nem hagyta el szavazótáborának zöme, annak ellenére, hogy a kádárista idill után nosztalgiázó 1994-es MSZP nem ugyanaz az MSZP, mint az 1998-as. Sok tekintetben rosszabb, mert számos prominens képviselőjéről kiderült időközben, hogy gátlástalan, korrupt disznó - vagy ha a szó büntetőjogi értelmében nem derült is ki, valahogy tudva volt; sok tekintetben meg jobb, mert belefogott a gazdasági reformba, és nem habozott hozzányúlni a kádárista nagy elosztó rendszerekhez, amivel - ha mással talán nem is - sokat tett a kádárizmusra jellemző mentalitás felszámolásáért. Az 1994-es szavazóinak nagy része megbocsátotta neki mindezt, és ez, akárhogyan is nézzük, nem kis dolog: akik most rájuk szavaztak, bizonyosan nem a kádárizmus hamis biztonságérzete iránti vágyból tették ezt. (Hacsak nem értettek félre valamit végzetesen.) Annál is kevésbé, mert a Fidesz 1998-as gazdasági "programja" lényegesen balodalibb-osztogatósabbnak tűnik, mint az MSZP-é.
A kardjába dőlni a Köztársaság téren tehát senkinek nem lenne muszáj.
De azért Horn Gyulának nem ártana.
És Szekeres Imrének sem.
Csak emlékeztetőül: Horn Gyula az MSZP elnöke, Szekeres Imre meg a kampányfőnöke volt (már ha ezt az izét, amit a Maszop az elmúlt három hónapban művelt, kampánynak lehet nevezni).
Horn Gyula érdemei számosak; szinte kevés lenne a papíron a hely felsorolni, annyi van belőlük. Még szerencse, hogy ő annyiszor ismételgeti őket. Kész csoda, hogy hogyan lett ennyi érdeme, és az általa vezetett kormány hogyan tudott idáig eljutni, miközben a kormányfő maga megmaradt kisstílű, bosszúálló kamarillapolitikusnak, aki semmilyen vélt sérelmet nem tud elfelejteni, és frusztrációit azon a koalíciós partneren éli ki, amely nélkül nem tud kormányozni; aki a környezetében szép számmal tenyésző gazfickókat nem elhajtja a politika környékéről, de inkább a mellényzsebébe helyezi őket, és időnként biztatóan rájuk csap egyet; aki - baloldali politikus létére - a katolikus egyháznak is váratlan mélységekig tud benyalni, ha valami zavaros, csak az ő fejében összeálló politikai számítás ezt diktálja; aki - baloldali politikus létére - némi kevéssé szubtilis cigányozástól sem riad éppenséggel vissza; és aki szertelen hiúságában azt meri gondolni, hogy neki még Nagymarost, a kádárizmus emblematikus gigant-projektjét is elnézné a birka magyar. Horn Gyula alibinek jó volt a szocialista párt számára: úgy tűnt, hogy amíg ő megvan, addig nincs is szükség másra, gondolatok és ideák helyett megteszi a kormányzás rutinja; a hatalom, amely önmagát gyakorolja.
Pedig ez nincs így.
Ami pedig Szekeres Imrét, az MSZP kampányfőnökét illeti: ő mindössze kampányt felejtett el csinálni, és ez Horn vétkeihez képest tényleg csekélység. De furcsa lenne, ha megúszná szárazon.
De ki jöhet utánuk? És az mit fog mondani?
A mosolygó BIT-esek, akik most nyilván úgy érzik, hogy Horn esetleges távozásával előttük nyílik széles pálya? Schmuck Andor? Csintalan? Netán a loboncos Ferenc? Õk csinálnak majd itt baloldali pártot? Modern szociáldemokráciát? Õk lesznek a New Left, a Blair-féle Új Baloldal? Nekik lesz receptjük a kiugró társadalmi egyenlőtlenségek orvoslására? Õk őrködnek majd az emberi szabadságjogok széles körű érvényesülése fölött, az etnikai konfliktusokra ők javasolnak majd igazságos megoldásokat, az önhibájukon kívül hátrányba kerülteket ők karolják majd fel, ők védik majd meg a magántőkének kiszolgáltatott munkavállalókat a bérrabszolgaságtól, ők bábáskodnak majd az igazi szakszervezetek születése körül, és ők veszik fel a kesztyűt az új kormányzat lappangó nacionalizmusával szemben?
Mosolyogtató elképzelés. Pedig ha a Fidesz vezette kormány valóban az lesz, aminek mondja magát, vagyis hogy konzervatív-jobboldali, és ráadásul nem nullázza le magát totálisan a választások utáni első hónapokban (ahogyan azt Antall doktor kormánya tette anno), akkor csak a baloldalon lesz üres hely mellette. És ezt az ürességet a baloldalon valakinek valamivel meg kell töltenie, hogy 2002-ben legyen miből választani. Horn Gyula személyisége ehhez már nem lesz elég; de valamelyik másik veteráné, mondjuk a Kovács Lászlóé sem lenne az. Ha az MSZP-ben netán akadnak olyanok, akik azt képzelik, hogy a buktát önvizsgálat és öntisztulás nélkül meg lehet úszni, már most szólunk, hogy tévednek. Ez a legkevesebb, amivel az MSZP tartozik másfél milliós szavazótáborának.
*
Nagy kérdés, hogy a baloldali politizálás újjászervezésében milyen szerepet tölt majd be az SZDSZ. A Szadi nagyjából 600 000 listás szavazóját vesztette el, szinte kizárólag a Fidesz javára. Jó részüket valószínűleg a koalíció megkötésének pillanatában, másokat a közös kormányzás első hónapjaiban, a maradékot a Szokai-Tocsik-ügy folyományaképp. De a lényeg valószínűleg mégsem ez. Az SZDSZ - érthető okokból - az identitáskeresés elől éppúgy a kormányzati pragmatizmusba menekült, mint ahogy az MSZP a hasonló dilemmák elől Horn széles háta mögé. Liberális párt vagyunk - hajtogatta az SZDSZ, ha az önazonossága szóba került, és nem vette észre, hogy ez nem elég (és ráadásul közben nem egy kifejezetten antiliberális kormányzati döntéshez asszisztált, és első embere a legmegrögzöttebb antiliberális tárca élén állt). A koalícióba való belépéskor a párt praktikusan feladta markáns kommunistaellenességét, ami bátor lépés volt - talán egy kicsit túl bátor is, túl korán hitték el, hogy ezek a komcsik már egyáltalán nem azok a komcsik. (1994-es szavazóinak nagy része például erről mind a mai napig másként vélekedik.) Márpedig az antikommunizmus nélküli liberalizmus Magyarországon szükségképpen inkább bal felé tendál, mint jobbra (a jobboldal tradicionális nacionalizmusa és számos egyéb visszataszító vonása miatt). Az SZDSZ-t balra húzta koalíciós partnere is. De az SZDSZ ezt nem ismerte be, még talán magának sem. Inkább csak az ellenségei terjesztették róla, hogy baloldali lenne, és azt is elég gusztustalanul (lekomcsizták őket mintegy). Az SZDSZ-es szavazók második kör előtti dilemmája (a szocikra szavazzak-e, vagy a Fideszre?) ily módon alapvetően ideológiai természetű volt, még akkor is, ha csak ilyen primitív módon és ilyen kiélezett helyzetben tudott artikulálódni.
Most mindenesetre lesz idő választ adni mindenre. A hatszázezer elvesztett szavazót a Fidesz-FKgP kormány ténykedése akár még vissza is terelheti az SZDSZ-hez. Ugyanakkor az MSZP változások előtt áll: hogy mi lesz belőle, ma még csak nem is sejthetjük. Az antikommunizmus meg a korrupció legendája még egy választást talán nem fog már eldönteni Magyarországon; és a baloldaliság megszabadul a háború utáni negyven év ballasztjától. Szociáldemokrata érzelmű szavazók szép számmal vannak Magyarországon. Most már csak egy pártot kell találniuk maguknak.
A feladat az ellenzéki oldalon adott.
