Szavak a szélben

Publicisztika

Nézzük csak, miből élnek: nos, leginkább egymásból, meg a feneketlen ostobaságaikból.

Nézzük csak, miből élnek: nos, leginkább egymásból, meg a feneketlen ostobaságaikból. A Fidesz elcsaklizza az MDF szlogenjét (ami egyébként lopott áru, franciából) és az MSZP 2002-es kampánystratégiáját (izgága kormányerők helyett jöjjenek a hozzáértő higgadtak). Az MSZP meg átveszi a Fidesz hajdani kormányzati retorikáját (olyan lendülettel halad az ország, hogy menten elszáll), és mindeközben korábbi önmagához nyúl ("közjogi javaslatok", ha ezúttal más formában is). És persze rendületlenül ontják a blődségeket: Orbántól vagy valamelyik fiatalbaloldali hérosztól e héten saját érdekünkben nem idézünk, mert ha mindig csak a magas labdákat csapdossa le az ember, menthetetlenül elkényelmesedik.

A permanens kampányt (mint a politikát bohóckodássá silányító annyi más metódust is) 1998 után a Fidesz kezdte tudatosan használni; de rendkívül gyorsan elsajátítottak a szocialisták is. Na ja, állandóan két választás között vagyunk, és ezt az időt tényleg el kell ütni valamivel. Ily módon a politika a sajátja mellett a hadak adrenalinszintjét is karban tudja tartani, amit aztán viszonylag rendszeres időközönként kontrollál is különböző szertartásokon (gyűlések, nemzeti vagy társadalmi "konzultációk", aláírás-gyűjtési happeningek stb.).

Egyvalamivel azonban a jelek szerint nem számoltak a magas felek: a végeérhetetlen beszédek közepette időnként mondani is kell valamit. Csakhogy a gondolatok nagyon régen elfogytak már. Fussuk át akár a legutóbbi, akár az 1998-as kampány ún. üzeneteit: semmi újat nem fogunk találni (legfeljebb az változik, hogy éppen ki ígér autópályát, biztonságot, országrendbetételt stb.).

Ez akkor is szörnyű volna, ha az ország alapjában rendben működne. De erről szó sincs. És nyilván a legöregebb Narancs-olvasó sem emlékszik már arra, hanyadjára írjuk le, de újra és újra elmondjuk: amíg az államháztartás, a szociális szféra, az egészségügy rendszerváltozása nem történik meg, addig a gazdaság egésze is képtelen lesz ötről a hatra jutni. Ezek viszont olyan horderejű kérdések, amikre görögtüzek, akrobatamutatványok és folyamatos kampánybeszédek közepette nem lehet értelmes válaszokat keresni.

De ha már egyszer kampány van, akkor fölteszünk mi is néhány adekvát kérdést. Mi alapján válasszunk a jövő tavasszal? Mi az, amit a felelős, gondolkodó állampolgároknak nyújtanak a pártok annak érdekében, hogy az ő elképzeléseiket tartsák vonzónak? Ugye, nem az a röhejes közhely a legfőbb érv, hogy "ha összefogunk, akkor biztonságban tudunk élni, és szabadok leszünk"? (Teljesen mindegy, melyik nagyeszű száját hagyta el e döbbenetes felismerés.) Vannak ennél konkrétabb, a magyar valóság problémáira vonatkozó állítások és tervek is?

A két nagy párt megnyilvánulásai alapján úgy tűnik, a Fidesz és az MSZP arra hajt (ha nem is egyforma elánnal), hogy a racionális mérlegelés a lehető legkevésbé befolyásolja majdani választásunkat; az a jó, ha kezünket azokon a tavaszi vasárnapokon az irracionalitás - a rajongás, a vezérben való feltétlen hit, a másik iránti gyűlölet - vezeti. Már csak azért is, mert a választónak így eszébe sem jut rákérdezni: tulajdonképpen mi a picsáról is dumáltok itt évek óta?

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.