A rendező változata

  • Alföldi György
  • 2005.11.10 00:00

Publicisztika

"Évtizedek alatt rájöttem, hogy azért ez a folyamatos idővonzódás, mert miközben nézem vagy emlékezem rá, érlelem magamban azt a sejtelmet, hogy az emberi építmények (tárgyak) szépsége lényegének ugyanúgy nincs köze az emberi értelmezéshez (és talán az emberkéztől származáshoz sem), mint ahogy a természeti tárgyak szépségének sincsen. Szépséget az ember akaratlagosan nem tud előállítani. ... "

"Évtizedek alatt rájöttem, hogy azért ez a folyamatos idővonzódás, mert miközben nézem vagy emlékezem rá, érlelem magamban azt a sejtelmet, hogy az emberi építmények (tárgyak) szépsége lényegének ugyanúgy nincs köze az emberi értelmezéshez (és talán az emberkéztől származáshoz sem), mint ahogy a természeti tárgyak szépségének sincsen. Szépséget az ember akaratlagosan nem tud előállítani. Annak létrejötte adódik, hasonlóan a leopárd szépségéhez vagy a lepkééhez, vagy az alkonyatkor kusza vonalhalmazzá feketedő téli fákéhoz. Ezért aztán a szépségnek nincs is magyarázata. A szavaknak, amelyekkel az emberek a tárgyakat kerülgetik, szintén van szépségük, de ez semmi összefüggést nem mutat az érin-tett tárggyal. És nincs kapcsolat a tárgy szépsége és története között sem." (Janáky István: Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon, TERC, 2004)

*

Nehéz megválaszolni a látszólag egyszerű kérdést: kié a város? Az első gyors válasz az, hogy mindenkié, aki benne él, aki készül benne élni, vagy aki egyszerűen csak dolgozik itt vagy átutazik rajta.

Mégis mikor olvasom a külön-féle sajtótermékekben megjelenő "véleményalkotói" írásokat - a szerzők természetesen mindig a "közös városi" véleményre hivatkoznak -, számomra úgy tűnik, mintha lennének fontos és nem fontos házai, és lennének fontos és nem fontos lakói a városoknak. Ezek az írások rendre "épületek közösségeként" emlegetik a városokat, ahol a "köz" egyetlen feladata az értékes - a cikkíróknak tetsző - házak megóvása, hiszen ezekben az "értékes" házakban laknak a "szegények", akiket a "befektetők" elüldöznek "eredeti" lakhelyükről az "értékvédők" kemény harca ellenére.

Tehát kié a város, mi a feladata? A város szerintem "mi" vagyunk, sokrétűségünkkel, különös egyéni, magunkban hordozott végeérhetetlen történetünkkel, és nem csak hely, ahol egyedi történeteink egymáshoz kapcsolódnak, és ahol sorsunk az emberi kéz alkotta házakhoz, terekhez kötődik.

A közel tízezer éve Mezopotámiából induló együttélési forma háromezer éve működik Európában, különböző helyeken és időben. Városok szűnnek meg és születnek időről időre, mégis a történet egyidős velünk, a benne élőkkel. A városok fejlődését vagy bukását az emberi kapcsolatok - kölcsönhatások - sűrűsége határozta meg mindig. Az események - vásárok és ünnepek -, az élet ezer rezdülése növeli, ezek hiánya csökkenti a települések esélyeit. A házak, templomok, utcák illusztrációi csak az egyén és a közösség összekapcsolódó életének. Az állandóan változó városképek pusztán keretei az ott zajló életnek, rímek a verssor végén, és nem a vers lényegének kifejezői, hanem a versek megértésének segítői.

A városok legfontosabb feladata volt mindig a közösség kiszolgálása, az ott élő emberek védelme, ellátása. Az egyre sokrétűbb feladatok közé csak a huszadik században került be dominánsan az előző korok házainak többletjelentést tulajdonító védelme. A védelem során már-már emberi tulajdonságot kapnak ezek az épületek.

Épületek emelése, utcák alakítása minden esetben művi beavatkozás volt, és az ma is. Az idő dönti el, hogy körülveszi-e élettel az épített kereteket vagy nem. Nagy felelősség új utcákat, tereket építeni, de ugyanilyen nagy felelősség lezárni házak történetét, és beismerni, hogy ott a kövek már nem szolgálják az életet. Természetesen rizikó egy új történetbe belevágni, hiszen lehet, hogy rövid életű lesz, 100-200 évig fog csak élni. De lehet, hogy gyökeret ereszt, sikeresen kapcsolódik a mellette futó történetekhez, és az élet újraindulását szolgálja. Egy dolgot nem lehet szerintem tenni: engedni, hogy a kövek döntsenek az élet felett.

A mi gondolkozásunkat ez a felelősség hatotta át. Józsefvárosnak szüksége volt és van új történetekre. Természetesen nem mindegy, hogy milyenek lesznek a házak, az utcák, a terek, de a lényeg az élet visszatérése.

A feladatunk az, hogyan lehet a városrész sokszínűségét megőrizve új színeket keverni hozzá. Az előző század, a huszadik végére a kerület képét egyértelműen a társadalmi és fizikai leromlás határozta meg, gettósodással és bűnözéssel tarkítva. A kor magyar városmegújítási gyakorlata nem nyújtott ki-vitelezhető példákat a számunkra, hiszen csak általános épületmegújító törekvések működtek. Emellett a huszonnégy (kerületek és a főváros) részre fűrészelt feladatsor megoldásához már nem volt elég a szakemberek (urbanisták, szociológusok, mérnökök) jó szándékú terve, ehhez új eszközök kialakítására volt szükség. Az együttműködés szó hiányzott, és talán hiányzik még ma is a magyar városfejlesztéssel foglalkozók szótárából. Sem a különféle kormányzati, városi, kerületi szereplők, sem a különféle szakmák, sem a társadalom és gazdaság egyéb résztvevői nem tudtak együttműködni kisebb-nagyobb célok érdekében.

Ekkor vált világossá a számunkra, hogy a városi lét alapjaira kell koncentrálnunk újból, mikor kialakítjuk programjainkat: az együttműködésre, a városrész eltartóképességének növelésére, az itt élő szegények és magukról nehezen gondoskodni tudók védelmére és ellátására.

Ki lett mondva már 2002-ben, hogy az itt élők - köztük a szegények és a cigányok is - nem lehetnek áldozatai semmilyen megújítási programnak, és az egész kerület felemelkedésének a záloga a sokszínűség megtartása. De ki lett mondva az is, hogy akkor lehet bármilyen tervet megvalósítani, annak eredményeit fenntartani, ha partnerekre lelünk az emberekben és - urambocsá' - befektetőket is tudunk vonzani a kerületbe.

Elindulni látszik tehát József-városban több új történet. Biztos, hogy szépek lesznek? A válasz: nem. Hiszen akár megtartjuk a régi házakat, akár újakat emelünk, nem lehetünk biztosak a jövőben. A célunk csak annyi, hogy az emberek ismét keressék a helyeinket, hogy a már itt élők ezután is kívánjanak itt élni, és a városrész ismét tudja feladatait teljesíteni, nyújtson szolgáltatásokat és védelmet az embereknek.

A szerző építész, a józsefvárosi városmegújítási folyamatok egyik felelőse.

Neked ajánljuk