A rendező változata

  • Alföldi György
  • 2005. november 10.

Publicisztika

"Évtizedek alatt rájöttem, hogy azért ez a folyamatos idővonzódás, mert miközben nézem vagy emlékezem rá, érlelem magamban azt a sejtelmet, hogy az emberi építmények (tárgyak) szépsége lényegének ugyanúgy nincs köze az emberi értelmezéshez (és talán az emberkéztől származáshoz sem), mint ahogy a természeti tárgyak szépségének sincsen. Szépséget az ember akaratlagosan nem tud előállítani. ... "

"Évtizedek alatt rájöttem, hogy azért ez a folyamatos idővonzódás, mert miközben nézem vagy emlékezem rá, érlelem magamban azt a sejtelmet, hogy az emberi építmények (tárgyak) szépsége lényegének ugyanúgy nincs köze az emberi értelmezéshez (és talán az emberkéztől származáshoz sem), mint ahogy a természeti tárgyak szépségének sincsen. Szépséget az ember akaratlagosan nem tud előállítani. Annak létrejötte adódik, hasonlóan a leopárd szépségéhez vagy a lepkééhez, vagy az alkonyatkor kusza vonalhalmazzá feketedő téli fákéhoz. Ezért aztán a szépségnek nincs is magyarázata. A szavaknak, amelyekkel az emberek a tárgyakat kerülgetik, szintén van szépségük, de ez semmi összefüggést nem mutat az érin-tett tárggyal. És nincs kapcsolat a tárgy szépsége és története között sem." (Janáky István: Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon, TERC, 2004)

*

Nehéz megválaszolni a látszólag egyszerű kérdést: kié a város? Az első gyors válasz az, hogy mindenkié, aki benne él, aki készül benne élni, vagy aki egyszerűen csak dolgozik itt vagy átutazik rajta.

Mégis mikor olvasom a külön-féle sajtótermékekben megjelenő "véleményalkotói" írásokat - a szerzők természetesen mindig a "közös városi" véleményre hivatkoznak -, számomra úgy tűnik, mintha lennének fontos és nem fontos házai, és lennének fontos és nem fontos lakói a városoknak. Ezek az írások rendre "épületek közösségeként" emlegetik a városokat, ahol a "köz" egyetlen feladata az értékes - a cikkíróknak tetsző - házak megóvása, hiszen ezekben az "értékes" házakban laknak a "szegények", akiket a "befektetők" elüldöznek "eredeti" lakhelyükről az "értékvédők" kemény harca ellenére.

Tehát kié a város, mi a feladata? A város szerintem "mi" vagyunk, sokrétűségünkkel, különös egyéni, magunkban hordozott végeérhetetlen történetünkkel, és nem csak hely, ahol egyedi történeteink egymáshoz kapcsolódnak, és ahol sorsunk az emberi kéz alkotta házakhoz, terekhez kötődik.

A közel tízezer éve Mezopotámiából induló együttélési forma háromezer éve működik Európában, különböző helyeken és időben. Városok szűnnek meg és születnek időről időre, mégis a történet egyidős velünk, a benne élőkkel. A városok fejlődését vagy bukását az emberi kapcsolatok - kölcsönhatások - sűrűsége határozta meg mindig. Az események - vásárok és ünnepek -, az élet ezer rezdülése növeli, ezek hiánya csökkenti a települések esélyeit. A házak, templomok, utcák illusztrációi csak az egyén és a közösség összekapcsolódó életének. Az állandóan változó városképek pusztán keretei az ott zajló életnek, rímek a verssor végén, és nem a vers lényegének kifejezői, hanem a versek megértésének segítői.

A városok legfontosabb feladata volt mindig a közösség kiszolgálása, az ott élő emberek védelme, ellátása. Az egyre sokrétűbb feladatok közé csak a huszadik században került be dominánsan az előző korok házainak többletjelentést tulajdonító védelme. A védelem során már-már emberi tulajdonságot kapnak ezek az épületek.

Épületek emelése, utcák alakítása minden esetben művi beavatkozás volt, és az ma is. Az idő dönti el, hogy körülveszi-e élettel az épített kereteket vagy nem. Nagy felelősség új utcákat, tereket építeni, de ugyanilyen nagy felelősség lezárni házak történetét, és beismerni, hogy ott a kövek már nem szolgálják az életet. Természetesen rizikó egy új történetbe belevágni, hiszen lehet, hogy rövid életű lesz, 100-200 évig fog csak élni. De lehet, hogy gyökeret ereszt, sikeresen kapcsolódik a mellette futó történetekhez, és az élet újraindulását szolgálja. Egy dolgot nem lehet szerintem tenni: engedni, hogy a kövek döntsenek az élet felett.

A mi gondolkozásunkat ez a felelősség hatotta át. Józsefvárosnak szüksége volt és van új történetekre. Természetesen nem mindegy, hogy milyenek lesznek a házak, az utcák, a terek, de a lényeg az élet visszatérése.

A feladatunk az, hogyan lehet a városrész sokszínűségét megőrizve új színeket keverni hozzá. Az előző század, a huszadik végére a kerület képét egyértelműen a társadalmi és fizikai leromlás határozta meg, gettósodással és bűnözéssel tarkítva. A kor magyar városmegújítási gyakorlata nem nyújtott ki-vitelezhető példákat a számunkra, hiszen csak általános épületmegújító törekvések működtek. Emellett a huszonnégy (kerületek és a főváros) részre fűrészelt feladatsor megoldásához már nem volt elég a szakemberek (urbanisták, szociológusok, mérnökök) jó szándékú terve, ehhez új eszközök kialakítására volt szükség. Az együttműködés szó hiányzott, és talán hiányzik még ma is a magyar városfejlesztéssel foglalkozók szótárából. Sem a különféle kormányzati, városi, kerületi szereplők, sem a különféle szakmák, sem a társadalom és gazdaság egyéb résztvevői nem tudtak együttműködni kisebb-nagyobb célok érdekében.

Ekkor vált világossá a számunkra, hogy a városi lét alapjaira kell koncentrálnunk újból, mikor kialakítjuk programjainkat: az együttműködésre, a városrész eltartóképességének növelésére, az itt élő szegények és magukról nehezen gondoskodni tudók védelmére és ellátására.

Ki lett mondva már 2002-ben, hogy az itt élők - köztük a szegények és a cigányok is - nem lehetnek áldozatai semmilyen megújítási programnak, és az egész kerület felemelkedésének a záloga a sokszínűség megtartása. De ki lett mondva az is, hogy akkor lehet bármilyen tervet megvalósítani, annak eredményeit fenntartani, ha partnerekre lelünk az emberekben és - urambocsá' - befektetőket is tudunk vonzani a kerületbe.

Elindulni látszik tehát József-városban több új történet. Biztos, hogy szépek lesznek? A válasz: nem. Hiszen akár megtartjuk a régi házakat, akár újakat emelünk, nem lehetünk biztosak a jövőben. A célunk csak annyi, hogy az emberek ismét keressék a helyeinket, hogy a már itt élők ezután is kívánjanak itt élni, és a városrész ismét tudja feladatait teljesíteni, nyújtson szolgáltatásokat és védelmet az embereknek.

A szerző építész, a józsefvárosi városmegújítási folyamatok egyik felelőse.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.