Pár nappal azután, hogy Krasznahorkai László elnyerte a Nobel-díjat, megtartották a szokásos Frankfurti Nemzetközi Könyvvásárt, a könyves piac egyik legnagyobb nemzetközi seregszemléjét. Először az a hír járta, hogy a magyar író ezen betegség miatt nem vesz részt, aztán ezt ő maga cáfolta. Annyira krasznahorkais az indoklás, hogy idézzük is: „nem akart részt venni, mert (...) minden erejével épp azon töpreng, miképpen dolgozza fel, hogy a csodálatos, a felfoghatatlan Nobel-díj kitüntetettje lett”. Aztán a helyszínen bóklászó magyaroknak feltűnt, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség által üzemeltetett standnál mindössze egy nyomtatott A4-es lap – igaz, színes! – hirdeti a rangos díjat, miközben a német kiadó, az S. Fischer Verlag például vakító ledfallal reklámozott.
Az a közönség, amely elejétől végéig értékeli a Krasznahorkai-életművet, okkal feltételezi, hogy a „nemzeti” oldal kevésbé boldog a díjtól. Hiszen az elismerés kihirdetésének napján a párt pacalügyi rezsibiztosa máris arról értekezett, hogy ha ez, a zsidó kapott, akkor bizony ismert nyilas íróknak is Nobelt kellene adni. Az egyik emberarcú publicista meg leírta, hogy „a művészi tehetség és a közéleti igazlátás két külön képesség”, magyarul, a betűvetéshez tényleg bámulatosan ért ez a Krasznahorkai, csak hát minden másban tökhülye. „Az irodalmi tehetsége nem hitelesíti a butaságait, de a butaságai sem rontják le a tehetségét – bölcselkedett a szerző. – Zseniális hazafi kapna-e irodalmi Nobel-díjat? Nem tudom, jó lenne kipróbálni.” Másutt pedig, ennek az emberarcúnak a hetilapjában pedig egy, a Demeter irodalmi holdudvarához tartozó szerző fejtegeti, hogy Krasznahorkai első két regénye még rendben volt – azokat még Csurka István is dicsérte –, de későbbi, „propagandaízű” könyveivel csak a globális elitnek udvarol, és ez máris a bukásához vezetett: „teljesen befalazta magát a nemzetközi kulturális elit elefántcsontgettójába, valóságérzékelése (...) csődöt mondott”. Ezeket a megtört művészeket szokta kitüntetni a régi liberális elit: mi mással magyarázható Krasznahorkai Nobel-díja?
Megvallom, nehéz volt émelygés nélkül nézni, hogy a világ legrangosabb irodalmi díja után olyan nevekkel kerül egy rubrikába Krasznahorkai László neve a hírekben, mint a fúziós pacal megalkotója.
De hát Magyarország az az ország, ahonnan kitörhetsz, ahonnét felemelkedhetsz, kiléphetsz a világ porondjára, de ekkor, amíg még lehet, lelöknek a porba, ahonnét vétettél.
Utoljára emlékeztetnek, hogy ez a Nobel bizony a miénk, minden magyaré: vagyis mégsem a miénk, mert a szerző a zsidó liberálglobalista plecsnihez talán volt elég jó, de ahhoz nem, hogy színmagyar legyen.
Demeter Szilárd ezután ragadott billentyűzetet, hogy leszögezze: lehet, hogy most nem volt ledfal, de 2002-ben, Kertész Imre díjazásakor még könyvek sem voltak, azaz csak annyi, amennyit Morcsányi Géza, ez a dilettáns nyomdász magával vitt a sporttáskájában. „Krasznahorkai nem azért kapott Nobel-díjat, hogy kivetítsék az arcát egy ledfalra. Hanem azért, mert könyveket írt” – tette hozzá a PIM-igazgató.
Gyorsan szögezzük le, hogy akkor, huszonhárom évvel ezelőtt Kertész díjazására tényleg alig számított valaki, az írót itthon a bölcsészek ismerték, és valamivel nagyobb népszerűségnek örvendett a németeknél. De ha van valaki, aki nem mulasztott, az pont Morcsányi Géza, aki 1999-ben újra kiadta a Sorstalanságot, és a következő két évtizedben is fáradhatatlanul dolgozott az életműért. Mellesleg, ha élne, szerénytelenkedhetne azzal, hogy Krasznahorkai elismertségében is fekszik némi munkája. Nyilván nem tenné. De olyan szerkesztőből, akinek két Nobel-díjashoz is köze, nagyobb országokban is kevés van.
Ha Morcsányi már nem tudja, Demeter Szilárd majd elmagyarázza nekünk az irodalmi siker receptjét. Bizonyára nem először, hiszen el tudjuk képzelni azt a napot, amikor hosszú előszobáztatás után az ambiciózus irodalomszervező odaállt bálványozott miniszterelnöke elé, előadni ugyanezt. Vagyis nem ugyanezt: mert most fordítói ösztöndíjakat meg jó marketinget emleget, márpedig ezekből nem nagyon van. Bizonyára valami másra esküdött: színvérű könyvekre, hátrafelé nyilazásra, huszárvágásra. Mert szó, ami szó, van, amiben Demeter Szilárd sikeres, de azóta sem az irodalom területén, és mivel a kultúrában dolgozni ma sem javadalmazóbb és jobb, mint kinevezése előtt, még csak nem is kultúrpolitikusként dicsekedhet átütő eredményekkel az Orbán-korszak erős embere. Akkor miben? Magyarázkodásban, természetesen. Azért hadd jegyezzük meg, hogy a fő-főigazgató receptjéből hiányzik valami. Hogy mi, azt nem tudjuk, csak azt, hogy hiába volt pénz, paripa, fegyver, az Előretolt Helyőrségről nem is hallottak Frankfurtban, Demeter Szilárd könyvei meg sporttáskában sem kellenek senkinek.
