Ha valaki a hivatalos iszlám vallási elitnek a terrort elítélő nyilatkozatait hiányolná, bízvást felhívhatjuk a figyelmét a szunnita iszlám világ elvben legtekintélyesebb vallástudósának, Muhammad al-Tantáwí sejknek, a kairói al-Azhár mecset és iszlám egyetem dékánjának a vallásjogi döntvényeire (fatwá): a merénylők közönséges bűnözők, akik nem kép-viselik az iszlám értékeket. Hasonló döntvényeket könnyen találhatunk az iszlám világban, elvégre az iszlamista merénylők első számú célpontjai még mindig saját hittestvéreik, a dekadens nyugatiak irtása csak további preferencia. A nyugat-európai iszlám vezetők sem opportunizmusból tettek hitet a terror ellen. Ugyanakkor ez a tiltakozás aligha hat azokra, akik cselekedeteit a vallástudósok elítélik; ők ugyanis elméletben is tagadják ezek illetékességét.
Az iszlám vallás nem egységes, számos ágazatra bomlik, s nem rendelkezik olyan egyöntetű autoritással, mint amilyet a keresztény felekezetek esetében ismerünk. A minta, amely a hívők viselkedését még ma is meghatározza, a mohamedi ősi közösség. S az ősök hagyományát mindenki úgy valósítja meg, ahogy tudja. Ezt a hívek az iszlám hagyományos toleranciájával és "demokratizmusával" magyarázzák. A szunnita iszlám hálózatos felépítésű vallás, egyes elemei nem tudják és nem is akarják befolyásolni egymást. Az iszlám nevében voltaképpen bárki felléphet, miközben az egész közösséget kötelező döntéseket ténylegesen senki sem hozhat. Szentelt papság nincs, hierarchia is csak az Iránban és Irak déli részén domináns, ún. tizenkettes síitáknál található. A szunnita többség számára az alapvető szabályokat a Korán mellett a Próféta "szokása" jelenti (ez a szunna). A nem szabályozott kérdésekre az egyes jogi iskolák önálló választ adhatnak. Ezek akár egymásnak ellentmondóak is lehetnek; s mindaddig, amíg a vallás alapvető tanításait nem sértik, a véleménykülönbségek elfogadhatóak. Valamennyi irányzatra jellemző viszont, hogy a vallás, a jog és az erre épülő politikum elvben nem tér el egymástól. Az állam teokratikus volt, viszont a vallást és a vallási jogtudományt az állam működtette. A XIX. századtól számos muszlim gondolkodó érezte úgy, hogy az állam, a politika megrontotta a vallást, elkezdték hát keresni azt a "tisztaságot", ami e romlást megállíthatja.
A 2001. szeptember 11. utáni események nem változtattak e konstelláción. A fundamentalista iszlám hívei, legyenek mégoly bornírtak is az iszlám teológia szempontjából, csak megerősödtek hitükben. Jó lenne most arról beszélni, hogy az iszlám vallástudósok szava elért azokhoz, akik úgy gondolják, életük egyetlen értelme az önmagukat is megsemmisítő harc a Nyugat "romlottsága" ellen. De épp ez a legkeservesebb tanulságunk: az iszlám gondolkodáson belül is két malomban őrölnek az erőszak ellenzői és fanatikusai. Hiába, hogy elméletben a napnál világosabban bebizonyíthatjuk, a fundamentalistáknak nincs közük a valláshoz, amelynek a nevében fellépnek. Ettől még gyilkolnak. De a választóvonal akkor sem a felekezetek között húzódik - hanem azokon belül. (Ahogy mondjuk a jugoszláviai háborúk idején sem "a szerbek" vagy "a horvátok" követték el a gaztetteket.) Nem az iszlám hit és ellenségei állnak szemben egymással - éppenséggel ez lenne az, amit a terroristák szeretnének elérni -, hanem a vallási és politikai erőszak hívei és áldozatai. Senki sem gondolhatja ugyanis, hogy a vallás, az isteniben való hit önmagában ellensége lehet az embernek és az emberiségnek. Ilyen világ elképzelhetetlen, nem volt és nem lesz. Vannak megátalkodott emberek, akik önnön gonoszságukat az istenivel kívánják mérni. De nekünk nem a transzcendenciában kell az ellenmérget megtalálnunk: épp ellenkezőleg, a józan észben és a mérsékletben.
