Különös, ám egyáltalán nem egynemű televény ez. Van, aki úgy él belőle, hogy szinte nem is látszik, mások durván és átlátszóan vetik rá magukat az uralom alá került pénzforrásra.
H
Az úgynevezett kijárás, az állami intézményeknél megszerezhető legkülönfélébb kedvezmények "elintézése" működik kicsiben - például olcsó közterület megszerzésekor - és egészen nagyban is, mondjuk egy gyár telepítésekor, vagy milliárd dollárban mért állami megrendelések tendereztetésekor. Ennek persze nem csak mifelénk vannak évszázados hagyományai: a világ boldogabbik felén azonban kialakult valamiféle civilizált rendje a dolognak, az erősebb kutya lehetőségeinek gátlástalan érvényesítését ha más nem is, legalább az általános nyilvánosság korlátozza.
A másik gyakorlat - amelynek gyakori jelzője a balkáni - szerint viszont nincs semmiféle gát: az úgynevezett nyilvánosság írhat, amit akar: az éppen regnáló hatalom vezetése egyfajta családi gazdálkodásba fog a magas posztokon. Ennek végfolyományát már azok a színes kis hírecskék szokták jelenteni, amelyek Kondukátornak, Kedves Vezetőnek, Milosevicnek nevezett vezetők elbitangolt rokonságának külföldi stiklijeiről, milliós kártyatartozásairól, drága és előkelő üdülőterületeken rendezett húzós bulijairól szoktak megjelenni az újságok hátsó oldalain. Aztán általában megszólalnak a fegyverek, ami mintha már nem egészen szorosan tartozna ide.
H
A hatalom és annak elitje - keletkezzék az bárhogyan is - élni akarása nem tegnap mutatta meg először magát. A legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról is feljegyezték, hogy tizenéves fejjel külországokban erkölcstelen tivornyákba vetette magát, ám esetében a mulatásra kipengetett kisebb vagyon magánjövedelemből jutott, s nem a koronakincstárból. Nagy különbség ez.
A kijárósdi, amikor megfelelő kapcsolatokkal rendelkező elvtársak a megfelelő hatalommal rendelkező elvtársakhoz folyamodtak baráti segítségért, és ebből iskolák, üzemek, kultúrházak nőttek a kedves településeken, a szocialista éra legutálatosabb jelenségei közé tartozott. (Emlékszünk Hofi Géza hetvenes évekbeli szövegére? Ha egy faluban járdát kéne építeni, mit mond a tanácselnök? Kiharcoljuk!) Mindezekért cserébe felelős és anyagilag is igen-igen kedvező pozíciók dukáltak az elvtársi körön belül. És ami a legszebb: minden szereplő teljesen bizonyos volt abban, hogy amit elért, az neki egyszerűen jár. Sokan bíztunk abban úgy tíz éve, hogy az elvtársi kiharcolósdinak egyszer és mindenkorra vége, járda, középület, játszótér ott és akkor lesz, ahol és amikor az a legindokoltabb.
Tudjuk, tévedtünk: a rendszerváltozás egyáltalán nem váltotta valóra a közpénzek átlátható mozgásának ígéretét. Sőt. A "komenisták" idején legalább szégyellni illett, ha valakinek sokkal többje volt, mint a többi soknak, igazán "élni" erdei vadászházba, zárt üdülőbe húzódtak el a funkcik. Ennek tényleg vége lett. Lőn világosság. De a privatizációs időszakban sokan gazdagodtak meg nagyon hirtelen úgy - köztük korábban üres zsebű "vállalkozók", köztisztviselők és a legkülönbözőbb mezbe bújt egykori pártapparátcsikok -, hogy emögött kizárólag az immár mindenféle gátlás nélkül igénybe vett régi-új kapcsolatok működtek. Emlékezhetünk: filléres "magánosítások", alapítványosdi, párttámogatásnak álcázott "védelmi pénzek" - ha nem fizetsz, nem kapsz hitelt, utánanézünk az adódnak. Kis bugik, nagy húzások után született néhány bírósági ítélet is, de az országban valahogy egyre inkább eluralkodott a nézet: ez így természetes, a hatalom mindig megtojja birtokosainak az aranytojást.
Viszont a polgár nem mindig szereti is, amit egyébként természetesnek elfogad.
Bizonyos székházeladási, pártalapítványi történetek, a Tocsik-ügy eseményei még eléggé nagyot ütöttek a társadalom szívén ahhoz, hogy a törvényesség és a bűn határán egyensúlyozó stikliket ne bocsássa meg elkövetőiknek. (Megfelelő adatok: népszerűségi mutatók, választási eredmények Magyarországon 1994 és 1998.)
Most viszont új helyzet van.
A lenyúlás, az állami pénzek polgári elképzelések szerinti irányítása magánvállalkozói zsebekbe olyan dimenziók felé tör, amelyekre korábban legrosszabb álmainkban sem mertünk gondolni. Most persze ide kéne írnunk, hogy Happy End meg sztrádaépítés meg Széchenyi-film meg satöbbi, de fölösleges: tudjuk és kissé unjuk is már ezeket mind.
Csakhogy aki egy pillantást vet a népszerűségi mutatókra meg a választási esélyfelmérésekre, az alaposan elgondolkodhat azon, miért nem zavarja mindez a társadalom igen jelentős részét. Tulajdonképpen a Tocsik-sztorira is csak a szabaddemokraták mentek rá, a szocialisták szinte darabra hozták 1998-ban is a ´94-es voksokat, ám ez egyedül már kevés volt, elúszott a hatalom. Most úgy tűnik, a nagyobbik koalíciós társ Fidesznek meg sem kottyan mindaz, ami a sajtóban megjelenik. A kisgazdák viszont - hogy ezzel egyben visszatérjünk kiindulópontunkhoz is - képtelenek elővergődni a rájuk borult bili alól. Olyannyira, hogy a most oly hűvösen viselkedő polgári társpárt hozzájuk képest szinte tisztának látszik.
H
A már emlegetett kisgazdalevelek azt a képet idézik fel, amikor hosszú éhezés után valaki terített asztalt lát meg maga előtt, és mohón nekiesik. Ilyenkor persze nem számít az illem, a szabály. Nem az a fontos, mit mond a törvény, hanem az, hogy mit akarok én. Az agrártárca költségvetéséből pártrendezvényt finanszírozni szabálytalan, ám ha azon részt vesz Torgyán József, akkor a vacsorás bulira ki lehet fizetni kilencmilliót, higgyük, senki sem fogja megkérdezni, miért csak háromszázezerről van számla. Ha kedves kisgazda ismerősünk megszorult, azt javasoljuk neki, beadványban tegyen ajánlatot valamilyen különleges tanulmány elkészítésére - mondjuk a Jupiter hatásáról az évelő növényekre -, és gondoljuk azt, hogy az agyament baromságra az adófizetők pénzéből kifizetett csaknem tízmillió jogosságát sem firtatja majd senki.
A legszörnyűbb, hogy hivatalosan mindez magas méltóságokat, de legalább képviselőséget jelző fejléces papírokon zajlik - miközben az árkusokra rótt mondatok elmondhatatlan prosztóságról árulkodnak. A hatalom közelébe jutott buta mohóság bizonyítéka mindahány.
Ebben a közegben valóban fickándozhatott Doktor Szabadi Béla Politikai Államtitkár Úr (egy ügyében született vallomás emlékeztetője szerint "visítva követelte" a pontos titulust), akit egyben mindjárt meg is jelölhetünk az egész katyvasz legkiválóbb megszemélyesítőjeként. A panellakásból a korábbi miniszteri rezidenciába költöző korábbi középtisztviselő joggal érezhette úgy, hogy neki kinevezésétől kezdve mindent lehet. A kedvvel igazából csak politikai ügyekben kavaró pártelnök-miniszterétől gyakorlatilag teljhatalmat kapott a tárcánál, és az addig alig számító kisemberből rettegett hatalmasság lett.
Ezt a helyzetet a jelek szerint nem tudta feldolgozni.
Az identitásprobléma azonban egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy kiélvezze mindazokat az előnyöket, amelyeket új helyzete szinte automatikusan hozott magával. Talán csak képtelen volt elhárítani mindazt, ami neki, ha csak igényét jelezte, egyszeriben "járt". Az öt autó (a három Volkswagen Passat mellett egy húszmilliós Audi Qattro meg egy Nissan Terrano terepjáró), a milliós többletköltséget jelentő bizniszklasszos repülőjegy, a naponta herendi porcelánban felszolgált minisztériumi ingyenebéd. Az FVM sportintézményének pénzén magának és "hivatali barátnőjének" vett szabadidőruhák, a méregdrága edzőcipők, a saját használatra kapott kétmilliós digitális kamera. A bizalmi embere felügyelete mellett tízmillió forintért felújíttatott miniszteri lakás szolgáltatásai (benne állítólag egymilliós csigalépcsővel, a telefonnal hívható központi kazánnal, minden szobába külön szerelt műholdvevővel, félmilliós futópaddal, speciális súlyzópaddal) - és úgy általában minden, amit csak a kezébe kapott, éppúgy, mint egykor a megyei titkár elvtárs. És nem utolsósorban: természetesnek vehette a kisgazda barátai gazsulálását is, ami szintén járt. Ahogy mások is magától értetődőnek vették egy másik kisgazda intézményben, hogy időnként munkaidő után libériás inas hozza vacsorára a szarvasgombát.
Ebben a közegben - ismerjük el - joggal érezhette úgy egy megyei kisgazda tótumfaktum, hogy a dínomdánomból azért neki is leeshetne valami. Ha szabályosan nem lehet, lesz más megoldás, hisz a Béla is miket megenged magának, meg a Józsi bácsi is ad pénzt annak, aki szépen kér. És megszülettek a levelek, amelyek közül mára, mint azt tudjuk jól, immár nem egy nyomozati anyagok mellékletévé lényegült át.
H
Merthogy - és ebben se tévedjünk - a jeles férfiú és környezete ügyeiről tényleg nagyon sokan tudtak, köztük olyanok, akiknek lett volna elég hatalmuk is az ügyek érdemi feltárására. Erre azonban csak hagymázas tünetek között eltelt három év után került (úgy, ahogy) sor. Tudjuk, persze, az elmúlt hónapokban indultak szigorú vizsgálatok, az iméntiek alapján főgonosznak többé-kevésbé jogosan kikiáltott Szabadi államtitkár megjárta az előzetest is, de néhány más egykori kebelbeli is megtapogatta a rácsos tartózkodó tégláját. A kisgazdapárt úgy általában belerokkant a történtekbe, meghatározhatatlan számú csoportra oszlott, miközben egykori támogatóik nagy része eltűnt, esetleg átpártolt a Fideszhez vagy még inkább a MIÉP-hez.
A kisgazdák szomorú véghez közelítő története arról árulkodik, hogy népünk sokkal inkább elveti a piti kaparnokságot, mint a nagy ívű mixelést a közpénzekkel és az anyagi, valamint politikai magánérdekeltségekkel. Bár néhányan felkapják a fejüket, amikor hírek érkeznek a baráti tendereredményekről, de igazi felháborodást mégiscsak az kelt, ha kiderül, hogy Szabadi Béla egyszerre öt gépkocsit használhatott, vagy első osztályon repült a Távol-Keletre. A jelek szerint ez idegesíti fel valójában az embereket, nem a Happy Endnek közpénzekből elutalt milliárdok vagy - tartsuk be az egy sima, egy fordított rendjét - egy vecsési szocialista funkcionárius üzemeltette számlagyár. Egy államtitkárt a maga fizikai valójában lehet utálni, s ezzel megfelelő színben tűnik fel az a párt is, amely delegálta.
Hozzá képest valóban könnyű tisztának látszani. Érdemes volt hagyni egy kicsit, míg kitombolja magát.
A szerző újságíró.
