n Miként a Jugoszláviát sújtó bombatámadás esetében, úgy az Afganisztán elleni háború civil áldozatainak számáról is csak sokára, a háború végén fogunk értesülni: ha egyáltalán. Egyelőre azokból a képekből és híradásokból dolgozunk, amelyek a tálib rezsim cenzúráján megszűrve vagy épp a háborús propaganda által fabrikáltan érkeznek hozzánk. A több száz civil haláláról szóló hírekről jó okkal feltételezhetjük, hogy nem igazak, ám azt aligha gondolhatjuk, hogy a lassan két hete tartó bombázás csak a tálib kormányzat vagy hadsereg tagjai közül szedné áldozatait. Arról nem is beszélve, hogy az immár többmilliós menekülthullám közvetlen kiváltó oka ugyancsak az amerikai és a brit beavatkozás. Azok között, akik a World Trade Center elleni merényleteket követő hadjárat áldozatául esnek, vagy amiatt menekülni kényszerültek otthonukból, ártatlan emberek vannak, akiket a tálibok üzelmeiért még annyi felelősség vagy bűnrészesség sem terhel, hogy rájuk szavaztak volna. Most miattuk halnak meg, de nem általuk.
A különbség, mint valami sötét, feneketlen szakadék, 5400 halottat nyelhet el, az értük gyújtott gyertyák fényét, az irántuk érzett részvétet.
A NATO jugoszláviai akciójának az Amnesty International vizsgálatai szerint körülbelül 500 civil áldozata volt; ezek egy része menekülő albán, akiket a szövetség gépei tévedésből bombáztak. A többiek szerbek, akiket az erőművek, a belgrádi televízió és más civil, ám stratégiai jelentőségű célpontok mellett ért a halál. A NATO nem mutat hajlandóságot arra, hogy kimerítő vizsgálatokat folytasson e halálesetek ügyében, és hasonló közömbösséget tanúsít a hágai törvényszék is. Az Amnesty nem az akkori háború jogosságát vagy jogtalanságát mérlegeli, hanem - a genfi konvencióra hivatkozva - azt kifogásolja, hogy a NATO nem tett meg mindent a civil áldozatok elkerüléséért: katonái védelmében túlságosan magasról bombázott, és ez csökkentette a találati pontosságot.
Ám mindevvel együtt Jugoszlávia bombázásának erkölcsi fundamentumát aligha kérdőjelezhetjük meg. Amikor a NATO-gépek 1999. március 12-én először szálltak fel, hogy szerbiai célpontokat támadjanak, a kosovói albánok államilag szervezett elűzése és kiirtása nem valamiféle absztrakt, jövőbeni lehetőségként körvonalazódott, hanem 1998 decembere óta zajlott. A bombázásokat megelőző négy hónapban körülbelül tízezer albán civil esett a szerb etnikai tisztogatások áldozatául, még ha erről hitelt érdemlően csak a kumanovói békekötés után győződhetett is meg a világ. A NATO ötszáz civil áldozatával szemben mindazonáltal nem ez a tízezer albán hulla áll (hisz értük az ötszáz halottat sem jogi, sem erkölcsi értelemben semmilyen felelősség nem terhelheti): hanem az a tíz-, húsz-, ki tudja, hány ezer ember, akikre minden valószínűség szerint ugyanez a sors várt volna. Emiatt, emiatt a minden valószínűség szerint miatt ölt meg a NATO ötszáz ártatlan embert, miközben a tízezer albán valódi gyilkosait, az összes valódi gyilkost soha nem fogja felelősségre vonni senki.
Viszont véget vetett a népirtásnak; és Milosevic a scheveningeni előzetesben várja a következő tárgyalási napot.
Az afganisztáni háborúban keletkező "járulékos kártételt" - e kifejezés a halott és sebesült afgán civilek eufemisztikus kódja - ugyanezen kritériumok szerint kell mérlegelnünk. A katonai akciót együtt igazolhatja a politikai siker (azaz ha a több tízezer afgán erőszakos haláláért felelős tálib rezsim megbukik, és bin Ládin bíróság elé áll az általa irányított merényletekért, akár Hágában, akár New Yorkban), és ha a szövetségesek civil áldozatainak száma elenyésző marad egyrészt a bin Ládin és a tálibok, másrészt (hangozzék bármily képtelenül is) a jövőbeni, még el nem követett merényletek potenciális áldozatainak számához képest. Minden, ami ennél kevesebb, bin Ládin győzelmét jelenti a nyugati világ fölött: még akkor is, ha ezt ő maga nem éri meg.
