Orbán miniszterelnöki bukása óta a Fidesz politizálásában mind egyértelműbb az a trend, miszerint a köztársaság azon intézménye, amit nem Orbán Viktor vezet, voltaképpen nem létezik, s hogy ez az állapot csupán a történelem átmeneti üzemzavara. A sajtó - köztük a mi lapunk is - ezerszer elemezte az elmúlt négy évben azt, hogy a legnagyobb ellenzéki párt elnöke miképp vonta ki magát az szocialista-liberális többségű Országgyűlés teréből.
A mostani népszavazási akció első ránézésre a "demokrácia keretei között" tartja vagy oda kormányozza vissza a Fidesz (és a "magyar emberek") Gyurcsány- és kormányellenes fellépését. Ez így van. Ám egyszersmind változatlanul az Országgyűlésen kívül is hagyja - ha tetszik, félúton az Országház és az utca között. A referendum ugyanis annak az eddig senki által nem megkérdőjelezett demokratikus szokásjognak a felülírását célozza, miszerint a választásokon nyertes kormánynak - ha a parlamenti többséget mindvégig biztosítani képes a maga számára - négy éve van arra, hogy teljesítményével meggyőzze a választókat az alkalmasságáról. S ha ez sikerül, maradhat, ha nem, a következő országgyűlési voksoláson a másik fél kapja meg a felhatalmazást.
A feltenni szándékozott hét kérdés - a tandíjról és a vizitdíjról, a patikán kívüli gyógyszerárusításról, a földvásárlás jogáról, a kórházak állami és önkormányzati tulajdonban maradásáról, a nyugdíjasok munkavállalásáról, a költségvetési hiányért vállalandó kormányzati felelősségről - között van néhány olyan, amely nem lényegi probléma. Például ha nem lehet a benzinkútnál lázhúzó kúpot venni, attól még a szabad patikaalapítás minden további nélkül keresztülvihető - márpedig a verseny szempontjából ez utóbbi a kardinális lépés, nem véletlen, hogy a gyógyszerészkamarának igazából ez fáj. Van olyan kérdés, amely, ha győzne az igen, az adott terület reformját megnehezítené, ám magát a struktúraváltást nem lehetetlenítené el. Ilyen lenne a képzési hozzájárulás és a vizitdíj kilövése; az oktatás és az egészségügy ily módon évi több tízmilliárdos forrástól esne el. (Amit a költségvetésből kellene pótolni. Mindannyiunk pénzéből - azokéból is, akik és akiknek a gyerekei nem tanulnak, vagy ritkán járnak orvoshoz.)
A Fidesz számára azonban a kezdeményezés gyors haszonnal kecsegtet. A kérdések olvastán ugyanis nem állítható azonnal, hogy a régi, pazarló struktúrát a Fidesz változatlanul hagyná (pedig részben, bizony, úgy hagyná). A beterjesztett témák látványosan kommunikálhatók: lám, az ellenzék védi a nyugdíjasok és a fiatalok pénztárcáját, a magyar emberek magyar földjét! Ráadásul a párt arra is ügyelt, hogy kérdései ne ütközzenek az alkotmányos tilalomba. Hiszen legalábbis kétesélyes, hogy az alkotmánybírósági kontrollon fennakadnának-e az OVB-nek átadott megfogalmazások. A tandíjnak vagy a vizitdíjnak ugyan áttételesen van köze a költségvetéshez, és mindkettő része a kormányprogramnak is (a büdzséről és a kormány programjáról nem tartható népszavazás), de egyik sem olyan direkt tényező, ami miatt mondjuk az államháztartás összeomolna. Viszont ha egy referendum kilőné az említett díjakat, kétségtelenül módosítani kellene a költségvetési előirányzatot, és a kormányprogram végrehajtását - leegyszerűsítve ezek azok az érvek, amik e kérdések OVB-hitelesítése mellett vagy ellen szólnak. Valószínűleg más a helyzet a föld esetében: ennek a bolygatása érvényes nemzetközi szerződésbe - az Európai Unióval kötött megállapodásba - ütközik, éppen ezért elvetendő. A "kórház-privatizáció" megtiltása pedig 2004. december 5-én az eredménytelenség miatt egyszer már zátonyra futott - ám a jelenlegi szabályozás lehetővé teszi, hogy ugyanabban a témában újra referendumot kezdeményezzenek.
A Fidesz stratégiájának lényege - egyszerű, jól befogadható témák "tárgyalása" nagy csinnadrattával az Országgyűlésen kívül - tehát mit sem változott. A referendumdüh logikája hasonló az idei választások előtti "Nemzeti Konzultációhoz", amikor "3,2 millió magyar embert" hallgattak meg arról, hogy mi legyen a Fidesz kormányprogramja, és aztán az is lett! De nem áll távol az elmúlt évek megannyi fideszes népszavazási kezdeményezésének, s aláírás-gyűjtési felbuzdulásának fő motivációjától sem: ha a párt pillanatnyi érdekeinek az felel meg, hogy népmozgalmat hirdessen, akkor legott megteszi. (Tényleg: mi lett az 1997-es földreferendummal? Hát az olimpiával? És a megszorítások elleni, egymilliósra tervezett gyűjtéssel? Vagy az Igen, Magyarország chartával?)
Ugyanakkor a hétfői Orbán-bejelentés nyilvánvaló visszalépés az ultimátumos, tüntetéses politizálástól. A gondosan kiszivárogtatott hírek szerint a Fidesz persze semmi mást nem akart elérni emlékezetes ultimátumával, mint hogy a népszerűségét elvesztett Gyurcsányt "véglegesen" pártjához kösse, a kormányfő pedig magával rántsa a mélybe az MSZP-t. Ám ez leginkább utólagos önigazolásnak tűnik. Valóban, a Fidesz nagy erőket fektet a miniszterelnök elkoptatásába. Valóban, Orbánék az önkormányzati választásokon jelentős pozíciókat akartak szerezni, hogy erősebb hangon jelenthessék be igényüket a hatalom- s az ezzel járó forrásmegosztásra. Csakhogy miután e számításuk bejött, nem tudtak leállni: október 1. után türelmetlenségükben újra belesétáltak a "mindent vagy semmit" csapdájába. Az orbáni ultimátum lejártát követő fideszes kormánybuktató nagygyűlések azonban - a milliós érdeklődés hiányában - nem váltották be e reményeket. Mind mókásabb lett, hogy rendre 4-5000 ember előtt szónokoltak arról, egy egész ország áll mögöttük. Maga Orbán sem tudott 40-50 ezernél több embert megmozgatni; október 23-án sem azt láttuk, hogy a tömeg az Astoriától a Keleti pályaudvarig ért volna. Nincs mit szépíteni: Orbán hónapokig húzódó kardozós-partraszállós próbálkozása megbukott. Az utcai kormány- vagy kormányfőbuktatás nem jött össze: a koalíció összezárt. A választási adatokból pedig az is világos, hogy a kormányoldal komoly vereséget szenvedett ugyan, de nem roppant meg; és csak rajta múlik, hogy vissza tud-e kapaszkodni.
A Fidesznek tehát kiutat és hatékonyabb eszközöket kellett találni. Ha az "erkölcsi válság" szajkózásával nem tudták elérni a szocialista frakció és párt megosztását, ez talán sikerülhet a tandíj vagy a vizitdíj, e két eminensen "szociális kérdés" masszírozásával. (Láttunk már ilyet: a Bokros-csomag idején néhány MSZP-képviselő baloldali érzelmeire hivatkozva nyíltan szembeszállt a kormánnyal; igaz, a koalíció kétharmados többsége miatt ez nem osztott és nem szorzott akkor.) A népszavazási kérdések nem buta, ám végső soron átlátszóan ügyeskedő, s a rövid távú politikai haszonszerzésre koncentráló fölvetések. A kormánynak mégis nagy lehetőséget teremtenek arra, hogy végre arról beszélhessen, amiről hónapok óta akar, de amiről - nem kis részben saját hibájából - hónapok óta képtelen szólni: az állam, az ország elkerülhetetlen átalakításáról. Főleg, hogy neki van miről értekeznie.
