Most talán vége lesz, egy darabig legalábbis.
Kik és miért csinálták a hétfői balhét?
Nehéz kérdés, nem véletlen, hogy a külföldi elemzők csak találgatnak. A "megszorító intézkedésekkel", vagy akár a megszorító intézkedésektől való félelemmel, netán az általános kelet-európai rosszkedvvel magyarázni azt, hogy miért vadul meg pár ezer ember egy napsütéses őszi hétfőn, az értelmetlenségig elnagyolt indoklásnak tűnik. Ezek az absztrakciók sehogy sem passzolnak a kockakövek röppályájának fizikájához. Ráadásul akiket a megszorító intézkedések telibe trafálnak, vagy nem tüntetnek, vagy nem azért tüntetnek - legalábbis egyelőre. Nem nyugdíjasok dobáltak utcakővel rendőröket, vagy legalábbis nem azért, mert elveszik a nyugdíjukat (nem veszik el), és nem is szépen vasalt nadrágú cégtulajdonosok, akiknek "szolidaritási" adót kell majd fizetniük, még akkor is, ha a cégük tényleg bukóban van. Nem társadalmi (egy régi, szép terminust leporolva: osztály)konfliktusokat látunk az utcákon s a tereken szeptember óta. Hanem színtisztán politikait. Amikor a Fidesz el akarja terelni erről a figyelmet, és ennek az ellenkezőjét állítja, az maga is csak a politikai küzdelem része; annak a törekvésnek a megnyilvánulása, hogy a mihamarabbi hatalomátvétel érdekében folytatott manőverei mögé odavarázsolja a szociális komponenst, a széles társadalmi elégedetlenséget. A pénztelenség miatti bőszületet.
De ez még nem történt meg. Sem az Astoriánál (ahol a pár tízezer ember nem a Gyurcsány-csomag ellen, hanem Orbán Viktor miniszterelnökségéért tüntetett), sem pedig a város egyéb, forró pontjain. Ezeket első megközelítésben a Kossuth tér állandó közönsége tette forróvá: a nettó politikai elmeháborodottak, kocsmai verekedők, futball- és egyéb huligánok, pár zavaros gondolkodású, ám annál agresszívabb írástudó, a társadalom törmeléke - most is ők képezték a kemény magot. Pár száznál nem lehettek többen, legalábbis hétfő kora délutánig. Lehet, hogy a tüntető tömeg akkorra több ezresre dagadt (mert csatlakoztak hozzájuk a rendőrt leköcsögözni, neki bemutatni mindig kész, jókedvű gimnazisták és szakmunkástanulók) - ám ez a demokratikus politizálás mértékegységei szerint még mindig érzékelhetetlen, láthatatlan mennyiség.
Hogy mégis elrabolhatták az ünnepet, s hogy az általuk provokált események a magyar politika központi témájává válhattak, annak részben technikai okai vannak. Valószínűleg nem lehetett volna másképp megfékezni őket. A rendőrségnek pedig nem csak joga, de kötelessége is volt fellépni a köztéri garázdálkodás ellen. Az talán a rendőri vezetés szemére hányható, hogy miért fél nappal az október 23-i megemlékezések előtt vetettek véget a Kossuth téri vircsaftnak, ha a jogalap már korábban meglett volna hozzá - de ehhez azt is feltételeznünk kéne, hogy a sátorozás esetleges korábbi felszámolása konfliktusmentesen zajlott volna. Arról pedig, hogy október 23-án nem használtak-e eltúlzott mértékben erőszakot, célszerű megvárnunk a hivatalos országgyűlési vizsgálat eredményeit - drukkolunk, hogy legyen ilyen vizsgálat, s hogy elfogulatlan legyen. (Az mindenesetre, hogy az Alkotmány utcából kiszorított tüntetőket ők terelték volna a Deák tér, vagyis a Fidesz nagygyűlése felé, hogy aztán a Fidesz nagygyűlését is szétverhessék, légből kapott állításnak tűnik: a tömeg az Alkotmány utcából jobbra fordult, a rendőrség pedig - a Kossuth térre való visszatérésüket próbálván megakadályozni, csak követte őket.)
Ám mindezeket a konkrét, esetleges, topográfiai körülményeket, amelyek közvetlen okozói voltak az erőszak kibontakozásának, az összképben csak sokadlagosnak tekinthetjük. A szeptember közepi meg a tegnapi zavargásokat ugyanis, mint minden fizikai agressziót, a szavak indították el. Azok a szavak, amelyek már régóta közöttünk vannak, s azok az érvek, amelyek a végrehajtó hatalomért folyó politikai versengést nem a különféle társadalmi vagy gazdasági dilemmákra és választásokra adható válaszok és megoldások világában, az igazságosság és a racionalitás fogalmainak keretében helyezik el, hanem identitások küzdelmeként mutatják be. Ráadásul egymást állítólag kölcsönösen kizáró identitások küzdelmeként. Ha a jobboldali sajtó évek óta azt magyarázza a jobboldali választóknak, hogy a koalíciós pártok vezetőinek és/vagy szavazóinak jelenléte a magyar közéletben és a hazában csak csalás, ármánykodás, gazság eredménye, ha a Fidesz immár ott tart, hogy a politikai ellenfél teljes "megsemmisítésére" törekszik, illetve akkor hajlandó elfogadni a létezését, ha olyan lesz, mint amilyennek ő elképzeli ("a becsületes baloldal"), ha Orbán Viktor a miniszterelnöknek még a nevét sem hajlandó kiejteni, csak úgy beszél róla, mint "a szóban forgó személy", vagy "az illető", akkor ott előbb-utóbb nem csak a párbeszéd szűnik meg (akár bent ül a Fidesz a parlamentben, akár nem). Hanem e vágyképeket valakik szó szerint fogják érteni, és megkísérlik a valóságot is hozzájuk szabni.
Azt a világot, amelyben a verbális agresszió, az elképzelt megsemmisítés, eltűnés, eltüntetés ennyire hétköznapivá, sok ember bevett érintkezési módjának és fantáziájának része lesz, csak vékony hártya választja el attól a világtól, amelyben a konkrét, fizikai erőszak is a hétköznapok megszokott rendjévé válik. A jelek baljósak. Szeptember közepe óta szinte fel se kapjuk a fejünket, ha egy-egy szocialista vagy szabaddemokrata pártirodát felgyújtanak. A bírók és újságírók listázása és fenyegetése minden polgárháború kötelező előjátéka. És ha a kődobálókat valaki szóra tudná bírni, mi a francért kapják szét kéthetente a várost, a maximum, ami választ kaphatna, hogy a "komcsik" ellen, és hogy Gyurcsány mondjon le. Ez a krédó kicsit elnagyoltan ugyan, de pontosan tartalmazza a Fidesz politikájának elméleti-ideológiai megalapozását és gyakorlati céljait.
Felelőtlenség lenne azt állítanunk, hogy ez a hártya az elmúlt hetekben átszakadt volna; de ugyanilyen felelőtlenség lenne nem észrevenni, hogy mennyire elvásott.
