1.
Annyi biztos, hogy a pártok eleinte még szakértői kormányról tárgyaltak, de az egyeztetés sehogy sem tudott véget érni. Az egyik szakértői kormányfő szerint a reformprogramot nemhogy lassítani, hanem egyenesen gyorsítani kell, a szociális szempontú újraelosztást nem a gazdasági racionalitás kárára kell megvalósítani. Szavait a sajtó úgy értelmezte, hogy a kormányfőjelölt valamennyi "minimál" szóval kezdődő fogalmat törölni kívánta az ország szótáraiból, így megszűnt volna nemcsak a minimálbér, de a Minimál díjcsomag, sőt, a lakberendezésben egyre inkább teret nyerő minimál stílus is. A másik szakértői miniszterelnök egyértelműen a dán példát kívánta megvalósítani. Mikor felhívták a figyelmét, hogy az 1982-es dán konszolidáció során először az adók és járulékok radikális emelésére került sor, kormányprogramját a "Magyarország - az inverz Dánia" címmel nyújtotta be. A harmadik szakértői kormányban szinte már mindenki megegyezett, mivel a kormány csak a konszenzusos elképzelések technikai megvalósítására vállalkozott, mint az afféle szakértői kormányok szokták, de többnapi tárgyalást követően kiderült, hogy a pártközi tárgyalásokon a követendő gazdasági értékek tekintetében minimális konszenzus sincs.
A kép e ponton homályossá válik: a híradások innentől bizonytalanok és többértelműek. Ami nem is csoda, hisz az ezután hamarosan bekövetkező események oly súlyosak s oly számosak voltak, s oly szédítő tempóban követték egymást, hogy a kezdetekre egy idő után már nem emlékezett senki. Csak annyi bizonyos, hogy az új kormány nemzeti egységkormánynak nevezte el magát, talán hogy így is hangsúlyozza legitimitását (az összeomlást megelőző hetekben az ország mind több polgára kezdte el úgy érezni, hogy az előző kormány "illegitim" volt; vagy legalábbis mind többen hitték úgy, hogy mind többen érzik ezt). Egyes vélemények szerint a magukat "felkelőknek" nevezők Alkotmányozó Nemzetgyűlése ragadta magához a végrehajtó hatalmat, más elbeszélések úgy tudják, az ellenzék, egy harmadik változat azt tartja, hogy formálisan nem is történt változás a kormányban, míg egy negyedik, szintén hitelt érdemlő verzió szerint maga a kormányzás szűnt meg Magyarországon, s a "nemzeti egységkormány" nem volt több kiméránál, néhány, az emberek túlnyomó többsége által elhitt rémhírnél, álhírnél, hazugságnál.
A "nemzeti egységkormány" - bárkit takart is tehát e kifejezés - már az első kormányülésen számos sorsdöntő határozatot hozott. (Vagy legalábbis mindenki úgy hitte, hogy ezeket a határozatokat hozták.) A konvergenciaprogramot, úgy is, mint a nemzeti értékektől idegen kísérletet, egyhangúlag semmisnek nyilvánították. Leszögezték, hogy először a hazai gazdaság egészséges szerkezetét és életerejét kell visszaadni, nem pedig távoli országok többé-kevésbé sikertelen mintáját követni. Több kormánytag felvetette az ország EU-függetlenségének kikiáltását és a NATO-ból való azonnali kilépést, ezek a javaslatok azonban végül is nem kaptak többséget. Az előző kormány által felhalmozott adósságot egyhangúan illegitimnek nyilvánították, és felszólították a Pénzügyminisztériumot és az Államadósság Kezelő Központot a legitim és illegitim adósság mielőbbi szétválasztására. Az illegitim kormány megszorító intézkedéseit törölték, kötelezték az illetékes szervezeteket a gázártámogatás további folyósítására, az APEH-et pedig felkérték az illegitim módon beszedett adók visszafizetésére.
2.
Ezekre a hírekre először a pénzpiacok reagáltak.
Szinte minden nyitva tartó devizapiacon a forward, vagyis határidős és swap, vagyis azonnali és határidős pozíciók hihetetlen sebességgel történő zárását követően a forint árfolyama zuhanni kezdett, az euró hamarosan átlendült az ingadozási sáv gyenge oldalára (azaz 282 Ft/euró alá), félő volt, hogy napokon belül eléri a 324 forintos határárfolyamot, ahol a jegybanknak már kényszerűen be kell avatkoznia (azaz devizatartalékaiból forintot kell vásárolnia), ami fokozatosan felemésztené az ország közel 16 milliárd eurónyi tartalékát.
Azonnali hatállyal összehívták a Monetáris Tanácsot - a tanács zárt ülésen, többórás, ordítozástól sem mentes vita után egyhangúan az irányadó kamatláb 300 pontos emeléséről döntött - a befektetői bizalom rövid távú helyreállítása érdekében. A következő napok eseményeire ez a lépés sem volt sok hatással.
A pénzügyi piacok egyáltalán nem nyugodtak meg: a nagy befektető cégek és alapok elemzői kivétel nélkül a magyar gazdaság instabilitását hangsúlyozták, és a befektetések "újragondolását" javasolták. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy az Aranybulla elfogadása (1222) és a nemzeti egységkormány megalakulása (2006) közötti rövid időszakban Magyarország piacai átalakultak: az 1222-ben még csak csíráiban létező terménypiacok a történelem során szépen fejlődtek, ám mellettük a 19-20. század során nemcsak az ipari termékek és szolgáltatások piaca húzott el elképesztő sebességgel, de lehagyták őket a hatékony erőforrásújraelosztást segítő, a megbízható árinformációk kialakulását támogató pénzügyi piacok is. Az egységkormány megalakulásakor közel 20 ezer milliárd forintnyi magyar értékpapír - részvény, államkötvény, befektetési jegy, jelzálogkötvény - volt piacon, és ennek (a kormány szerint eléggé el nem ítélhető módon) nem kevesebb mint 40 százalékát külföldi alapok, befektetési bankok, egyéb intézmények birtokolták. Egy rövid időre felmerült a külföldi vagyonok azonnali zárolása, de az EU-tól való elszakadás kikiáltásával együtt ezt is későbbre halasztották.
Időközben a professzionális (szakmai tudással rendelkező) befektetők a hírek hallatán zárt, tömött sorokban megkezdték kivonulásukat a magyar piacról. Először a fegyelmezett németek és osztrákok távoztak, őket ébredés után követték az amerikaiak és a távol-keletiek, majd a sokat látott olasz és spanyol befektetők is elmentek. Ám nem csak a külföldi karvalytőke szánta el magát erre a lépésre - a magyar intézményi befektetők is megkíséreltek eladni mindent, amit csak lehetett, hasonlatosan a Monopoly játékhoz, amikor valaki egész vagyonát pénzzé téve próbál meg még a Nagy Bukás előtt kiszállni. A "pénzbe való menekülés" túlkínálatot teremtett az államkötvények másodlagos piacán: az eladók akár a névérték alatt is igyekeztek megszabadulni papírjaiktól. Az államnak pedig az új papírok kibocsátásakor állnia kellett a versenyt: ha a névérték szerint a másodlagos piacon alákínáltak, neki a kamatokat kellett emelnie, hogy az eddigi hozammal tudja kecsegtetni a vásárlókat. A Monetáris Tanács rövid távú stabilizációs lépése tehát hatástalannak bizonyult: a hosszú lejáratú kamatlábak megugrottak.
A hitelminősítő cégek nem sokáig vártak az ország újraértékelésével. Az "illegitim adósság" vissza nem fizetésének lebegtetése megtette hatását, a Moody's, az S&P és a Fitch egyöntetűen egy B (azaz "spekulatív, magas kockázatú") minősítésre rontotta Magyarország megítélését. (A Moody's-nak különösen fájt a dolog, hiszen ő még októberben is tartotta társaival szemben az ország egy A-s, azaz alacsony hitelkockázatot jelentő minősítését. Több Moody's elemző Tibetbe költözött, és soha többet nem foglalkozott feltörekvő piacokkal.) A leminősítés híre a magyar állampapírokat még jobban leértékelte. A mechanizmus ez esetben egyszerű: a minősítés romlik, a kockázat nő, tehát a kockázati felár is nő, a növekvő kockázati felár miatt nő a papírok értékeléséhez használt diszkontfaktor is - az pedig józan ésszel is belátható, hogy ha egy jövőbeli túzokot egyre nagyobb számmal diszkontálunk ("jelenértékesítünk", "leszámítolunk" - ki milyen irodalmi élmény alapján érti e fogalmat), annál kisebb verebet kapunk: azaz állampapírjaink a piacon annál kevesebbet érnek.
A rossz befektetői hangulat magával rántotta az egész közép-európai térséget. Az intézményi befektetők kétségtelenül sommásan szoktak eljárni: nem nagyon van külön "magyar" portfólió, hanem kelet-európai "csatlakozó államok" portfóliójában gondolkoznak, és mivel a többi ország is gyengélkedett éppen, a befektetések átrendezése során a térségbeli kitettségüket radikálisan mérsékelték. Ez a magyar befektetések likvidálását, valamint a lengyel, szlovák, cseh és szlovén befektetések erőteljes mérséklését jelentette az ún. "jobb minőségű", bár kétségtelenül kisebb hozamú euróövezet-beli és amerikai befektetések javára.
Ez a mérték már eladási nehézségeket jelentett. A hajdan likvid állampapírpiacon egyre inkább a "kiszáradás" jelei mutatkoztak. A szakzsargon ez esetben egészen jó képet használ: a kiszáradó piacokat úgy kell elképzelni, ahonnan az életet adó víz, az "üzlet" egyre távolabb kerül, az árak mind nagyobbakat ugranak, egy-egy tranzakció a piac egészére óriási hatással van, már senki nem tudja, mi történik a következő percben, mindenki száraz szájjal tátogÉ
A magyar állampapírokban ragadt befektetők az angol polgárháborúról szóló irodalmat olvasgatták, de puskapor híján inkább csak Istenben bíztak. Így járt több millió magyar háztartás is, mivel jelentős részben nyugdíjpénztárakban, életbiztosításokban és befektetési alapokban lévő megtakarításaik épp ezekben a napokban kezdtek szépen lassan elértéktelenedni. A sors fintora, hogy az előző illegitim kormány kamatadó-rendelete és az ezt követő augusztusi "kamatadó-mizéria" következtében 20 százalékkal növelték befektetésijegy-állományukat, és az általuk választott alapok jelentős részben éppen állampapírba fektettek. Nem kedvezett a lakosságnak a tőzsde lassú összeomlása sem, mert bár közvetlenül nem tulajdonoltak részvényeket, de befektetési alapjaikon, életbiztosításaikon, nyugdíj-előtakarékossági számláikon keresztül bővivel. (A BUX ekkor már rég nem 20 000 pont fölött volt; amikor ez a mutató egy ízben ismét 3000 pont fölé tévedt egy napra, a tőzsdeelnök pezsgős vacsorát adott.)
Az állampapírok leértékelődése, a tőzsde lassú hanyatlása, az ország leminősítése mélyen elgondolkoztatta a korábban megtelepedett multinacionális vállalatok vezetőit is. Többen megkezdték az informális tájékozódást a környező országokba történő áttelepülésről, magyarországi számláikról addig is írországi pénzügyi (treasury) központjaikba utalták a pénzüket.
Az európai szervezetek kis késéssel, de szintén reagáltak - elvégre a döntéshozatalt mindig megfelelő bürokratikus egyeztetés előzi meg. Először a tanács ülésezett, és megállapította, hogy a felzárkózási program (a nagyon csúnya konvergencia - convergence - szó helyett az angol terminológia is átvette a magyar megfelelőt) megvalósításának vajmi kevés az esélye, és javasolta a bizottságnak a kialakult helyzet újraértékelését. Hamarosan megszülettek a megfelelő szintű döntések: átmenetileg valamennyi, már megállapodott programtámogatást felfüggesztették. A hír a tőkepiacoknak egyértelmű jelzés volt: a korábban megtelepedett vállalatok áthelyezték telephelyüket Romániába, Horvátországba és Albániába, a tervezett beruházásokat leállították.
A magyar közép- és kisvállalkozók szinte azonnal megérezték ezeket a változásokat. Megrendeléseik elapadtak, eddigi fővállalkozóik az országhatáron kívülre fordultak, s alig egy hónap alatt "szétzilálódtak a gazdasági kapcsolatok". Tömegessé vált a kis- és középvállalkozói szektorban a csődhullám. Megugrott a munkanélküliség. Mivel nagyon sok vállalat nemcsak az adókat és járulékokat, de a béreket sem volt képes már kifizetni, mindennapossá váltak a sztrájkok. A fizetési nehézségek továbbgyűrűztek, a nagyobb magyar vállalatok sem rendelkeztek gazdasági válsághelyzet idejére elegendő tar-talékkal. Az APEH mindeközben el volt foglalva az illegitim adók visszafolyósításának szervezési problémáival, így az esedékessé vált adó-visszatérítéseket is - határozatlan időre - visszatartották, hogy pontosan meg tudják határozni a különböző cégeknek és magánszemélyeknek esedékes, illegitim módon begyűjtött járandóságot. A vállalatok likviditási nehézségei nemsokára elérték a bankszektort is: először csak a banki garanciák lehívására került sor, majd egyre gyorsabban hosszabbodtak a fizetni nem tudó vállalatok listái. Nemcsak a tönkrement vagy súlyos likviditási zavarba került vállalkozások, de a munkájukat vesztett emberek sem voltak képesek hiteleiket visszafizetni - a bankszektor felett egyre sötétebb felhők gyülekeztek.
November végére a költségvetési hiány meghaladta az egész évre jóváhagyott mértéket, és a módszertanilag már mindenki által elfogadott mérés szerint is a GDP 12 százalékára ugrott.
Az egymást érő rossz hírek pánikot szültek - már senki sem emlékszik, mikor alakultak ki a bankfiókok előtt az első sorok, de rövidesen a betétesek megrohanták a bankokat, félő volt a bankrendszer összeomlása. A magyarországi bankok anyabankjainak regionális központjaiban, Bécsben, Milánóban, Münchenben, Londonban azonnal válságstábot hívtak össze, és felvették a kapcsolatot a Nemzeti Bankkal a betétesroham hatékony elhárítása érdekében. Azonnali hatállyal meghívták a Nemzeti Bank különleges jogokkal rendelkező tanácsadójának az argentin származású Mario Blejert, az angol jegybank vezető közgazdászát, aki 2001-2002-ben az argentin jegybank elnökeként sikeresen működött közre az akkor hasonló állapotban lévő ország stabilizációjában.
Mire elérkezett 2006 szilvesztere, már egy cseppet sem volt kétséges, hogy mekkora lesz a gázszámla - mivel az import fűtőanyag kifizetését nem lehetett megoldani, az országban leállt a gázszolgáltatás. A nemzeti egységkormány titkos csatornákon felvette a kapcsolatot a Világbankkal és az IMF-fel.
Így köszöntött be a 2007-es esztendő.
3.
A háromnapos ünnepet követően, október 24-én, kedden Magyarországon még minden változatlan.
A szerző közgazdász, a Nemzetközi Bankárképző Központ igazgatója.
