Magyarországon nagyjából egy évtizede van szakmai konszenzus a párt- és kampányfinanszírozás reformjának elkerülhetetlenségéről. Sokat olvashattunk a nyílt kampányszámláról, a hirdetési költségek átláthatóságáról, a költési limit emelésének vagy éppen az Állami Számvevőszék erőteljesebb fellépésének szükségességéről. A hétfőn elfogadott új, már címében is félrevezető, az "országgyűlési választási kampányköltségek átláthatóvá tételéről" szóló törvény azonban összességében nem fogja javítani a rendszert, és nem lesz átláthatóbb a kampányfinanszírozás sem. Még akkor sem, ha a végső változatban nem szerepel a pártok működési költségeinek lenullázása, és ha most ellenzéki pártvezetők és választási szakértők is dicsérik a tervezet néhány olyan elemét, mint a magasabb költési limit, vagy a jelentősebb kampánytámogatás a nem parlamenti pártoknak is. (A törvénytervezetről lásd korábbi cikkeinket: Még egy szög, Magyar Narancs, 2013. május 23. és Átlátszó, 2013. május 30.) A történet ugyanis nem ezeken a pontokon fog eldőlni.
A kétharmados kormánypárt húsba vágó anyagi kérdéseket emel be - külső szereplőként - az együttműködés kialakításáról szóló egyeztetésekbe. Mindezzel két legyet üt egy csapásra: nemcsak az ellenzéki együttműködést nehezíti meg, de arra a demokráciaellenes és demagóg társadalmi közhangulatra is rájátszik, amely nem kedveli a pártokat, és nemhogy adományt nem ad nekik, de az állami támogatást is fölöslegesen kidobott pénznek tartja.
A kampányreform az angolszász modellt követi: erre hajaz a jelöltalapú kampánytámogatás, a médiahirdetési árlisták közzétételének előírása (az óriásplakátok - lex Mahir-Cityposter - kivételével), és a kereskedelmi médiát érintő teljes kampánytilalom. Az Egyesült Államok szabályozási mintáját követi a törvényben szintén szereplő adományozási korlátozás is, amely lényegében minden nem természetes személynek megtiltja a pártok közvetlen támogatását. Ugyanakkor a szakmai körökben példaértékűnek tartott kanadai, az egészen jónak ítélt brit, de még a sok vitát kiváltó amerikai szabályozás is jóval méltányosabb az új magyar törvénynél.
Ezek ugyanis részletesen és pontosan szabályozzák az ún. harmadik fél kampányát, vagyis a jelöltet nem állító, de a korteskedésben véleményüket hallatni akaró érdekcsoportok, társadalmi mozgalmak szavazói magatartást és ezzel a választást befolyásoló tevékenységét is - kiváltképp, ami ezeknek a szervezeteknek a pénzszerzési lehetőségeit és kampánykiadásait illeti.
Ha az olvasó emlékszik azokra a 2010-es gigaposzterekre, amelyek "Ítéletidőt" hirdettek, máris tudja, miről beszélek. Azokon a plakátokon sem pártjelkép nem volt, sem valamely pártéval feltűnően azonos színvilág, és arra sem biztattak, hogy erre vagy arra a pártra szavazzunk. A felirat mellett csupán egy dátum szerepelt rajtuk: 2010. április 11., a választások első fordulójának napja. Mégis mindenki érthette, mit üzen a CBA. Az élelmiszerbolt-hálózat nem indított jelölteket, nem állított listát - így rá semmilyen, a választási kampánnyal kapcsolatos előírás nem vonatkozott, ugyanakkor ezzel a plakátkampánnyal kedvezett valakiknek, és kampányolt mások ellen. És mivel sem a kampányeszközöket felsoroló, sok vihart látott választási eljárási törvény, sem a mostani törvény nem szól egy árva szót sem a harmadik fél kampányáról, semmi akadálya, hogy ugyanez az üzletlánc megjelenjen a 2014-es kampányban, és óriásplakátjain, reklámújságjaiban mondjuk azt hirdesse: éljenek a rezsicsökkentők! Ugyanígy nem lesz akadálya annak, hogy a Közgép, a Puskás Futballakadémia vagy egyéb, közpénzekből mostanában sokat látott cégek aktív kampánytevékenységet folytassanak. Persze elvileg az sem elképzelhetetlen, hogy a trafiktender miatt pórul járt üzletek is kampányba kezdjenek - de erre azért nagy tétben nem mernék fogadni.
A kormánypárt szakértői azt állítják, hogy a "szigorítások" mindenkire, így rájuk is érvényesek: ők sem költhetnek limit nélkül, ők sem lesznek a kereskedelmi tévékben, és számukra is korlátozottabb lesz az adományozói kör. De pontosan az Egyesült Államok kampányfinanszírozási bonyodalmainak és szabályozásának közel másfél évszázados története bizonyítja, hogy az ilyen tiltás hiábavaló: mert a pénz, ha nem is közvetlenül, de célba ér. Amikor a demokraták és a republikánusok liberális szárnya (a "progresszívek") a XIX. és a XX. század fordulóján megelégelték, hogy a nagytőke irdatlan mennyiségű pénzt ad a republikánusoknak, ezzel korrumpálva a teljes politikai rendszert, megtiltották a cégadományokat. Véget vetett ez a gyakorlatnak? Nem, csak annyi történt, hogy a fat catnek, vagyis kövér macskának nevezett nagytőkés ezentúl bújtatott formában, magánszemélyként biztosította a szükséges anyagi hátteret a jelöltjének. Amikor a republikánusok három évtizeddel később felismerték, hogy a szakszervezetek nemcsak szavazókat, de rengeteg kampánytámogatást is jelentenek Franklin D. Rooseveltnek, az FDR-ellenes déli demokratákkal összefogva megszavazták a kongresszusban a szakszervezetek adományozási tilalmát. És így tovább, egészen a Watergate-botrányig, amikor nemcsak az derült ki, hogy Nixon és csapata köztörvényes bűncselekményeket követett el, de az is, hogy elképesztő mennyiségű pénz áramlik nem nyilvános és nem ellenőrizhető úton a kampányba. Az ezredfordulóra pedig nyilvánvalóvá vált az is, hogy a teljes kampánykiadások közel harmada az ún. politikai akcióbizottságok, a PAC-ek, azaz a jelölteket nem állító, de a kampányban részt vevő csoportosulások korteskedése révén jön össze. A 2012-es kongresszusi és elnökválasztásra a jelöltek és pártjaik 4,8 milliárd dollárt költöttek, míg a fent említett PAC-ek ugyanerre 2,3 milliárdot. Ebben az összegben nemcsak a szakszervezeti és civil szervezeti PAC-ek, vagy a jelöltek közvetlen támogatására vonatkozó szigorú szabályok megkerülése érdekében létrehozott ún. SuperPAC-ek vannak benne, de az Exxon, az AT&T és az Amerikai Bankárok Szövetsége által létrehozott PAC-ek is.
*
Túlzás lenne persze azt állítani, hogy a következő választásra Magyarországon is az amerikai méretekhez hasonló módon fog aktivizálódni az üzleti szféra, de vélelmezhető, hogy valamilyen formában a jelenlegi kormányzás vesztesei és győztesei bedobják majd magukat. Azt viszont már hónapok óta látjuk, hogy a harmadik fél nemcsak jelen van, de igen aktívan kampányol is: épp csak azt nem tudjuk, miből, és azt sem, hogy mennyiért. A Civil Összefogás Fórumról (CÖF) van szó - és bizonyosan e szervezet léte és hatásos működése is közrejátszik abban, hogy a mostani tervezetben továbbra sem akaródzik a harmadik fél kampányát megregulázni. A CÖF ugyanis nem más, mint egy magyar SuperPAC, ami kellő időben hadra fogható a nemes cél érdekében.
Olyan törvényjavaslatot persze mégsem lehet írni, amely azt mondaná, hogy harmadik fél kizárólag a mostani kormánypártok mellett kampányolhat, ezért ez a példa alighanem az ellenzéki pártok számára is ragadós lehet. Még akkor is, ha anyagi források és média-hozzáférés tekintetében kifejezetten egyenlőtlen küzdelem lesz, e téren lehet majd szerepe az ellenzéki társadalmi mozgalmaknak - amelyek jelöltet nem állítanak ugyan, de a kampányban a maguk részéről jelen ismereteink szerint minden előírás és korlátozás nélkül részt vehetnek.
Az állampolgárnak pedig nem marad más: reménykedhet, hogy idővel talán születik majd egy olyan kampányfinanszírozási jogszabály is, amelyik tényleg a kampánytevékenységekre vonatkozik majd, és nem csak szavakban teszi átláthatóbbá a választási kasszákat.
