Vágvölgyi B. András: Elektrosokk

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Para-Kovács Imre

A múlt heti Elektrosokkban a hongkongi akciómozi necces kultuszáról szóltam; ez azért is érdekes, mert a techno-dzsunki neccközönség itt a low techet is értékeli. Az amerikai mozihoz képest minimális a digitális trükkök alkalmazása, a hongkongiak - már csak a relatív low budget miatt is - a hagyományos optikai, vágási és kameratrükköket használják + a még hagyományosabb akrobatikát. Az amerikai mozi viszont egyre inkább komputertechnológiában nyomul, nem véletlen, hogy Spielbergék új mozi-jointjába Bill Gates is betársult.

Az online-editálás, filmeknek Avid vagy más applikációs programot használó, komputeren történő vágása elterjedt, de a számítógépes technológia felhasználásának ez csak gyermekcipős változata. A komplikált emberi mozgásokat, kaszkadőrjeleneteket egyre inkább digitalizálják, két éve még csak fél tucat film alkalmazott digitális trükköt, az idén Hollywoodban esetleg fél tucat film nem fog használni. Digital stunt double-nek, binárikus kaszkadőrnek, komputerdublőrnek hívják azt az eljárást, amikor a színész mentesül fárasztó vagy megoldhatatlan fizikai mozgások elvégzése alól. Posztmodern effekt-cowboyok már kísérleteznek a számítógépes színész, a fotórealista, komputer klónozta szuper-Barbie és mega-Bruce Willis előállításán; egy Scott Billups nevű faszi cyberlétező interaktív Marilyn Monroe-t gyártott. Mozifuturológusok mondják, hogy a mai tömegkultúrában, ahol a képregényfigurák egyre reálisabbak lesznek, a valóságos figurák meg képregényesednek, komoly terepe lehet a digitális technológiával gyártott színészeknek. (A Wired információi szerint például William Gibson, a cyberpunk irodalom alapító atyja az idoruról, a teljességgel komputerrel gyártott japán idolénekesekről készül írni.) Megvan az első teljesen számítógépen készült Disney-nagyjátékfilm, John Lasseter rendező munkája, a Toy Story. Ahogy írják: nem mesterséges körülmények között, stúdióban forgatták, hanem teljes egészében valós helyszínen, a cyberspace-ben.

Az ötvenes, hatvanas évek sci-fi-jei B-filmek voltak; olcsó illúziógerjesztés, könnyen átlátható, a krokodilagyra ható gyatra trükkökkel. Technoorientált filmtörténészek szerint csak a pompás Stanley Kubrick 2001, Ûrodüsszeia című dolgozata emelte át a B-movie "tudományos-fantasztikus" filmeket az A-filmek, a presztízses, respektuózus munkák közé. Először George Lucas és az ő Industrial Light & Magic nevű cége kezdett kísérletezni, bizniszelni a számítástechnika filmgyártási felhasználásával. James Cameron, a Terminátor 2 rendezője követte, neki Digital Domain néven van multimillió $-os komputeranimációs geseftje. Cameron sok tekintetben úttörő volt, a Terminátor 2-nek megcsinálta a leegyszerűsített háromdimenziós változatát, a T2 3D-t, amit telefonfülkényi ikerkamerával vett fel. Ez a 65 mm 3D-nek nevezett cucc a jobb és a bal szemre külön konzervál látványt, ezek egymásra montírozása adja a három dimenzió illúzióját.

Számítógépes technika persze nemcsak a gyártásban segíthet, sokan várják kéztördelve, hogy a hálózat sávszélessége meg tudjon nőni annyira, hogy folyamatos, hosszú mozgóképátvitelre is képes legyen, mert akkor a videótéka mint műfaj válik paleolit mamutcsontvázzá, és ha a low budgetben utazó garázsfilmeket a készítők saját file serveren tudnák a neccre dobni, akkor a moziforgalmazás is demokratizálódna. Igaz, egy film sikerét - legalábbis Amerikában - a nézőszám határozza meg, és ez költséges reklám, marketing és más fekete mágia nélkül nehézkes; arra mindenesetre számíthatunk, hogy a látvány és elérési módja jócskán változik.

Én-teriőr

Próbálok felkerülni az Akikre büszkék vagyunk táblára, már harmadik napja nem iszom. Kurva jól érzem magam, nem is hiányzik, ugyan, semmiség, ennyi volt az egész, nem is értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni - mondogathatta magának Kurt Cobain is, amikor hasonló idegállapotban rágcsálta a vadászpuska csövét. Én azonban inkább vettem egy kétezer darabos puzzle típusú játékot, amit valószínűleg nagyon gonosz felnőttek találtak ki, amikor a bűvös kockával már évek óta senkit sem sikerült az őrületbe kergetni, és azzal a céllal, hogy oldjam a feszültséget, megpróbáltam kirakni Hongkong éjszakai látképét uszkve másfél négyzetméteren. Hongkong egy baromi nagy és teljesen érdektelen város, tökéletesen egyforma felhőkarcolókkal, pláne éjjel. A képen egy négyzetméternyi sötétkék ég is található, hogy nehezebb legyen.

Nem kívánom senkinek, akkor inkább a vadászpuskával csinálok puzzle-t az agyamból az ebédlő mennyezetén, vagy leküldöm a lakásban tartózkodó szelídített fűcsomót a sarki panelmarketba egy strandlabdányi Unicumért. Legközelebb. Most azonban igazi macsó módjára térdelek a parketten, és már a negyedik toronyházam is kész van, arról nem is beszélve, hogy a tengerből is összeállt egy tenyérnyi, csupán az égtől fázom egy kicsit, ott az a csomó rohadt kékség, és semmi kapaszkodó, Jarman is elmehet a picsába.

Az igazi gondot azonban a lakás sajátos világítása jelenti, mivel eredetileg egy négygyermekes vakondcsalád lakott benne, és a szürkületet követően csupán a nagy fehér papírlapokat lehet megtalálni, de csak ha nincs rájuk írva semmi, mivel az ötwattos égő a szekrény mögött nem igazán nevezhető sokkoló ragyogásnak. Ilyenkor aztán kénytelen vagyok az A3 F kategóriás éjszakai filmjeivel vigasztalódni, ami azért nem semmi. Főleg a múlt heti opus kavarta fel a lelkemet, amiben a főhős a végkifejletben egy Horn nevű galaktikus ökölvívóval mérte össze erejét, akinek négy szarva volt, és természetesen szabálytalanságai ellenére is csúfos vereséget szenvedett.

Végső elkeseredésemben cikkeket szoktam írni. Ilyenkor néha elmerengek, nézem a falon Tooth Gábor Andor csavarokból és térképekből ácsolt keresztjét, hallgatom a - minden bizonnyal - titkos lakótelepi kotta szerint megszólaló riasztókat, ásványvizet iszom, dohányzom, aztán, mikor szemem visszatéved a laptop ízlésesen narancssárga monitorjára, megnyugodva olvasom a szünetjelként átvonuló feliratot: (öncenzúra).

Turcsányi Sándor

Láthatás

- Jól átvertem a beteglátogatókat! Áá, nem most, úgy két éve. A választásra készültek, asszem´. Kongresszusuk lehetett, talán. Ott voltak a szállón. Akkor bejártam udvarolni a Zsocinak, ott volt leszedő, marketingvonalon, érted, néha kisegített a feketemosóban, addig leszedtem helyette az üres poharakat, ilyesmi. Azok meg azt hitték, én is a szimpóziumra jöttem, és dumáltunk szünetekben, a fociról, akkor meg vébé volt. Összehaverkodtunk. Hogy azok a csávók mennyire mások voltak, amikor felszólaltak. Hogy helikopterrel kell a beteg háza fölé röpülni, és leereszkedni hágcsón, és tetten érni a nyavalyást gyújtósaprítás közben, mert az nehéz testi munka, kripli nem végezheti, megfogni, megkötözni, és a helikopter már viheti is felülvizsgálatra a rohadt táppénzcsalót. De ha szünet volt, rögtön nyomatták a focit. Ki tud régebbi összeállításokat fejből, ilyet játszottak. Tudták, a 74-es német-holland döntőt, hátulról visszafelé. Jong-bloedtól Hölzenbeinig. Mondtam, ez smafu. Albertosi, Cera, Burgnich, Facchetti, Rosato, De Sisti, Mazzola, Rivera, Bonisegna, Domenghini, Riva, a hetvenes mexikói ezüstöt szerző olasz csapat. Jó, mi? Csak néztek a nagy leesett állukkal. Abban volt az átverés, hogy a Rivera mindig csak csere volt. Úgy küldték be. Mert nem értették meg egymást a Mazzolával. De az istennek se, és máig se jut eszembe a harmadik kezdő középpályás neve. Nem értették meg egymást. Volt ilyen gyakorta.

Mint a Netzer meg az Overath.

Nézd csak, ott süllyed egy hajó.

- Á, még a múlt hétről.

- Vagy 1918-ból, van úgy, hogy nem értjük meg egymást.

Kovács Kristóf

7, hó

Parlagfű: (Asparagus subdesertiensis), a füvek családjába, a gyomos gizgazok rendjébe (ugyanoda tehát, ahová a piros lámpánál előttünk álló kocsi vezetője, alkalmi barátnő háziállata stb.) tartozó egynyári növényféleség. Termőhelye az egész világ, de különösen Kelet-Európában gyakori, ahol rendszeresen visszatérő időszakokban ez a lakosság egyik legfőbb tápláléka. Gazdaságilag virágzóbb történelmi korokban, amikor papsajtra, sőt, vasár- és ünnepnapokon akár zsebpiszokra is telik, inkább elszívják, mert azt hiszik róla, hogy olyasmi lehet, mint a vadkender, vagyis kábítószer - pedig csak átható szaga van neki, de az nagyon -, és ettől rendkívül hülye arckifejezés uralkodik el rajtuk, de ez általában nem szúr szemet, egyébként is rendkívül hülyén szoktak nézni.

Kábítószerként való felhasználásának az elszívás csak az egyik, méghozzá nem is a legadekvátabb módja. Az igazi az, amikor sajtókampányokat szerveznek körülötte, véletlenül pont akkor, amikor teljes sikertelenségbe fulladnak az egyéb kábítószer-ellenes kampányok. Ezek persze csak látszólag fulladnak kudarcba: voltaképpen ugyanis azt vannak hivatva elérni, hogy Az ember szembesüljön a Valóság jelenlétével, és miután ezt a céljukat maradéktalanul elérték (Az ember már ki se mer lépni a házból, eleinte attól tart, hogy - csak mert egy kicsit egzaltált a tekintete, és mozgás közben, amelyet használt autó segítségével végez, motorikus afázia és könnyű kora délutáni tremor jelei észlelhetők rajta - kábítószer-élvezőnek nézik, és lecsukják, vagy pláne kábítószernek, és elszívják vagy pláne felszippantják, mielőtt ráérne tiltakozni, hogy őt összekeverték valamivel), a kampányokat nyugodtan sikeresnek is lehet nevezni. De nem, a kampányok után beindul a p.-láz, pirospozsgás arcú cserkészrajokról olvashatni, amelyek víg dallal szökellnek p.-csomótól p.-csomóig, majd vígat rikkantva tövestül kitépik azt. Az egésznek van valamiféle pogromjellege, véli Az ember, aki genetikusan átélt már ezt-azt, és évek óta már csak ezt várja, hogy végre eljöjjenek érte, akiknek jönniük kell.

Pedig nem, ha végigolvasná a magyar médiában megjelenő írásokat, megdöbbenve tapasztalhatná, hogy ezúttal is érte haragszanak, és csak akkor ellene, ha véletlenül ő maga is p.-nek bizonyulna, a p. ugyanis valamiféle ronda allergia forrása. Akárcsak jómagunk, gondolja Az ember, ezt ugyanis mondták már rá is. Tehát nem olvassa végig rendesen az írásokat, úgyis mindig csak rejtett összefüggésekre döbbenne rá belőlük, csak hall valamit harangozni a p.-ellenes népmozgalomról, azt hiszi, végre róla van szó, brigáddá összeállt, különös, torokhangon előadott harci dalokat éneklő családokat, lakó- és munkahelyi kollektívákat vizionál, lélekben tehát őrséget kettőz és újult érdeklődéssel fürkészi a rugóskés-árakat.

szerző
Para-Kovács Imre
publikálva
1996/26. (06. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk