Van úgy, hogy az ember elképzel valamit, egy folyamatot, és tök jó, és okos, és minden lépés logikusan következik az előzőből, minden illeszkedik mindenhez, és megy is, mint a karikacsapás. Aztán a végeredmény mégis egy nagy kudarc: vagy azért, mert a lépések csak a saját maguk rendszerén belül logikusak, és a végén kiderül, hogy az alapfeltevések tévesek voltak. Vagy azért, mert egyszerűen túljártak az illető eszén. Ahogy Goethe méltán népszerű főművében oly plasztikusan megfogalmazta: "Az erő része, mely / Örökké rosszra tör, s örökké jót művel."
A politikáról beszélünk, az elmúlt pár hét magyar politikájáról.
Hogy az utcai és egyéb nyomásgyakorlással kikényszerített kormányváltás mintegy forgatókönyvként állt össze a Fidesz vezetőinek a fejében, azt e helyütt nem bizonygatnánk különösebben, megtettük a múlt héten, megtesszük ezen a héten is lapunk más oldalain, és erre a következtetésre jutott számos megfigyelő is, többek közt és találomra Bauer Tamás (kitűnő cikke a Népszabadság hétfői számában). Ja, az biztos egy merő véletlen, hogy Orbán nyári jóslatait arról, hogy a) utcai tüntetések lesznek, b) az emberek nem fognak adót fizetni, c) a gazdák elállják az utat, éppen a) a Fidesz "szövetségesei", b) Császár Antal, a Vállalkozók Pártjának elnöke, a Fidesz-frakció tagja, a Fidesz országos listájának 17. helyezettje, c) Jakab István, a Magosz elnöke, a Fidesz titkos agrárminiszter-jelöltje, a Fidesz-frakció tagja, a Fidesz országos listájának 11. helyezettje váltaná valóra. Mindazonáltal nem is dimenzionálnánk túl ezt a dolgot, hiszen csak azt állítjuk, hogy a politikában a politikusok előre gondolkodnak, terveket készítenek, stratégiákat rövid, közép- és hosszú távra, és Orbánék pont ezt találták ki. E folyamatnak most épp abban a fázisában vagyunk, hogy azt mondják: dehogy akarunk mi kormányozni, de Gyurcsány monnyon le, és kormányozzon más, akit a szocialisták akarnak, vagy legyen szakértői kormány, és akkor békesség lesz. A kép e ponton aztán hangyássá válik, hisz ezek az állítások, illetve az indoklásuk egymásnak is ellentmondanak (ha a szocpárt hazugsággal került hatalomra, és ezért a Gyurcsánynak le kell mondania, akkor miért a szocpárt kormányozzon tovább?, ha nem azért kell Gyurcsánynak lemondani, mert hazugsággal nyert választást, hanem mert rossz a programja, akkor hogy jön ide a hazugság-pite?, ha rossz a Gyurcsány-kormány programja, akkor milyen lesz a következő kormányé?). De ezekkel a finomságokkal senki nem bíbelődik, tulajdonképpen érthetően. A cél ugyanis nyilvánvalóan az új parlamenti választás kikényszerítése, amit kimondani egyelőre kissé zsenáns lenne. És nem túl politikus. Hiszen ahhoz a szocpárt legalább egy részének támogatása szükséges - Orbánék ezért igyekeznek meggyőzni ezeket a (jobbára csak az ő fejükben létező) szocialista fantomokat arról, hogy ha kiadják Gyurcsányt, nekik semmi bántódásuk nem lesz, tovább kormányozhatnak, sőt, akkor kormányozhatnak csak majd igazán, mert élvezni fogják az emberek támogatását (értsd: visszahívjuk őket az utcáról, és minden petícióíró kezéből kiütjük a tollat). Ezért nyomták tele a fantomszakértői fantomkormányt baloldali politikusokkal. Hátha valamelyik megszédül. Tisztára az Egri csillagok: csak úgy tarthatjátok meg a várat, ha feladjátok, és akkor még életben is maradtok.
Ez az elképzelés azonban két okból is zselés.
Egyrészt azért, mert a szocpárti frakció tagjairól azt feltételezi, hogy legalább egy tizedük a) politikai idióta, b) olyan erkölcsi hulla, aki valami homályos ígéret vagy illúzió fejében kész kockára tenni az egész magyar baloldali és liberális politizálás jövőjét. (Tényleg, milyen elképzelések lehetnek ezeknek a fiúknak a másik emberről? Hogy azt mi mozgatja?) Hogy ugyanis ez lenne a tét, csak a vak nem látja. Ha Gyurcsányt kipiszkálnák a kormányfői székből, akkor a szocialista párt elindulna lefelé a lejtőn. Elkezdene veszteni. Legelsősorban azért, mert cserbenhagyná 2006-os választóit, illetve azokat közülük, akik egyáltalán nem érzik magukat becsapva, vagy ha becsapva érzik is magukat, még mindig inkább őket látnák kormányon, mint a Fideszt. Ha van a szocpártnak morális kötelessége, akkor az épp az, hogy ezt ne tegye meg. Másodsorban pedig azért, mert néhány hónap leforgása alatt visszasüllyedne ugyanabba az állapotba, amiben 2001 tavaszán vagy 2004 nyarán volt. Az egymást kioltó, ám megalapozatlan vezetői ambíciók, a szervezetlenség, az intrikák világába, s az ebből következő politikai bénultságba. Ebből másztak ki 2001-ben Medgyessy újrafelfedezésével és leszerződtetésével, majd 2004-ben - amikorra bebizonyosodott, hogy Medgyessy nem volt valami eget rengető választás - Gyurcsány pajzsra emelésével. Orbánék azért támadják a II. világháború utáni európai politizálásban legalábbis szokatlanul erős nyelven Gyurcsányt, mert a kormányfő személyében látják azt az egyetlen tényezőt, ami megakadályozta választási győzelmüket - és ez éppenséggel pontos helyzetfelismerésre vall. (Meg azért, mert Orbán szemmel láthatóan képtelen megemészteni azt a tényt, hogy Gyurcsány megverte áprilisban.) Gyurcsány nélkül a baloldal aligha szedte volna össze magát idén év elején - s ugyanarra a szomorú sorsra jutott volna, mint a hasonló politikai formációk szerte Kelet-Európában, Horvátországban, Lengyelországban, Szlovéniában, Csehországban (a kivétel csak Szlovákia, de ott a baloldal leginkább a milosevici nemzetiszocializmus formájában csöngetett be a hatalomért - bár ne tette volna).
De a Fidesz politikája nem csak e ravaszkodás miatt veszedelmes. Az utcai zavargásokkal, "békés" demonstrációkkal, "társadalmi", "civil" nyomásgyakorlással, politikai zsarolással, félelemkeltéssel kikényszerített hatalomváltás ugyanis a köztársaság életének legfontosabb szabályát írná felül: azt tudniillik, hogy ebben az országban négyévente tartanak általános, titkos és szabad országgyűlési választásokat, miután is a parlamenti többség alakít kormányt és gyakorolja a végrehajtó hatalmat. Minden további regula, a parlamenti demokrácia minden bonyolult procedúrája, eljárása, törvénye, az ellensúlyok és fékek rendszere ezen a közösen megállapított szabályon nyugszik. Így fejeződik ki, összegződik a nép akarata - nem pedig száz vagy ezer petíción, újságcikken, civil szervezet tiltakozásán keresztül. Ezek szerzői, aláírói ugyanis magukon kívül nem képviselnek senkit, és különösen nem "az emberek többségét". Ha pedig valaki - a vesztes - azt állítja, hogy ha nem én nyerek, akkor nem is kell parlament, netán olyan parlament, esetleg olyan ("szakértői") kormány kell, amit az én szabályaim szerint rakunk össze, és ha ezt az akaratát meg is tudja valósítani, akkor az egész rendszernek búcsút inthetünk. Ha "erkölcsi okokból", azaz nem a tételes jog lehetőségeit kihasználva vonjuk kétségbe a választás szabályainak érvényét - ezt a legfontosabb szabályt -, akkor ezt bárki, bármelyik törvénnyel bármelyik pillanatban megteheti. Tetszőleges törvényt tetszőleges "erkölcsi alapon" "illegitimnek" nyilváníthat - feltéve, ha elég erős hozzá. Akkor megszűnik a jog. Minden jog.
Az elmúlt két hét legelkeserítőbb fejleménye éppenséggel az, hogy milyen sokan mondanák fel ezt a közös megállapodást. Politikai számításból, őszinte felháborodásból, magamutogatásból, saját erkölcsi nagyszerűségük demonstrálásának vágyától, tulajdonképpen édesmindegy. Hogy milyen erős azoknak a hangja, akik nem látják, vagy nem akarják látni, hogy Magyarország 1989-ben megálmodott, majd a rákövetkező évben a választók által is jóváhagyott alkotmányos berendezkedése - jó. Hogy meg kell becsülnünk, és vigyáznunk kell rá, mert csak ez lehet képes megvédeni bárkit is az erőszaktól. Hogy a társadalom, vagy mondjuk inkább úgy: akik ebben az országban élünk, nem egyféle erkölccsel bírunk, s a tetejébe másképp és másképp értjük a körülöttünk lévő világ és a politika eseményeit. Lám, a miniszterelnök öszödi beszédéről is hányan hányféleképpen vélekednek! Egyetlen, egyöntetű "erkölcse" csak diktatúrának lehet. Egy szabad országban szabad emberek egyeznek meg a közös dolgok intézésének szabályairól. Igen, akik valóban úgy érzik, hogy a szocialista kampány becsapta őket, akik ha tudták volna, hogy mire készül az általuk is választott Gyurcsány-kormány, nem szavaztak volna rájuk, adjanak hangot felháborodásuknak. Mindenhol, ahol csak tudnak: a szavazófülkében, most és négy év múlva, az újságokban, a tereken. De emiatt nem mondhatják fel a szerződést azokkal, akik most is kitartanak akkori döntésük mellett.
Mindezek miatt aligha látunk most más választást, mint a kormánykoalíció jelöltjeire szavazni a hétvégi választáson. És nem csak azért, mert Orbán kormányra kerülése - az MSZP és az SZDSZ esetleges súlyos hétvégi vereségének lehetséges következménye - visszanyomná az országot abba a káoszba, ahonnan legalábbis elkezdte a feltápászkodást. És főként nem azért, mert a koalíciós önkormányzati vezetők egytől egyig olyan nagyszerű teljesítményt nyújtottak volna az elmúlt 4, 8, 16 évben. Hanem azért, mert ennél a szavazatnál, ennél az egyetlenegy szavazatnál most nem tudunk nyomósabb érvet a demokratikus államrend mellett.
