Mivel az MSZP kezdettől optimista hangot ütött meg, a Fidesz meg e napokban kapcsolt pozitív üzemmódba, mi sem lóghatunk ki az általános bizakodásból. Nota bene: ránk eddig sem lehetett panasz, hiszen nemcsak a negatív kampányt védtük meg dacosan, de demokratikus érzületeinktől vezérelve a kampány általánosan látható és hallható részét sem voltunk hajlandók csupán és kizárólag színvonaltalan, az üzenetek küldőit és feltételezett befogadóit egyaránt megalázó népbutításnak látni, melynek a való világhoz az égvilágon semmi köze nincsen (lásd: Nemes verseny, Magyar Narancs, 2006. február 16.). Távol álljon tőlünk ez a fanyalgó, deheroizáló, elefántcsonttoronyba zárkózó mentalitás!
Ezúttal a kampány egy másik, tudományos precizitást igénylő momentumáról, a hülyeség-kvóciens felettébb nehéz és kockázatos megsaccolásáról fogunk szólni.
Eszünk ágában sincs azt állítani, hogy a két nagy párt, különösen az egyik, színes üveggolyókkal megbolondítható tömegként tekint a népre. Épp ellenkezőleg: a magyar választók három demokratikusan megválasztott kormányt zavartak már el ugyancsak demokratikus módon, a tiszteletet tehát nagyon is kiérdemelték; és mi néznénk le vezető erőinket, ha azt gondolnánk, ezzel pont ők ne lennének tisztában.
Ámde nem lehet nem észrevenni, hogy a roppant egyszerű srófra járó kampányüzenetekkel nem feltétlenül a - hogy is mondjuk csak szépen - számos megoldási lehetőséget mérlegre tévő, árnyaltan gondolkodó honfitársainkra gyúrnak. (Azok kicsit mintha magukra lennének hagyva. De ezt nem bántásból mondjuk!) És nem is az elkötelezett támogatókra - hiszen azok már megvannak. Akkor hát?
Csak nem a hülyékre?
Dehogy, dehogy, arról nem is beszélve, hogy e feltételezéssel sem a pártokat, sem emberek elképzelt csoportjait nem sérthetjük meg. A cél-pont természetesen bizonyos konkrét személyek összessége, akiket leginkább bizonytalanoknak szokás nevezni; s közülük is legfőképpen azok, akik az utolsó napokban, vagy egyenesen a szavazófülkében határozzák el, hová véssék ikszeiket. És akik érzelmi, s nem racionális alapon döntenek majd. Nem tudjuk, hányan vannak - de minden további nélkül múlhat rajtuk, hogy ki alakít kormányt két hónap múlva Magyarországon.
A két nagy párt kampánya a végszakaszban eme polgártársainknak kíván segíteni a helyes út megtalálásában. A végletekig leegyszerűsített, befogadhatóvá tett "üzenetek" - melyek lényege: "engem válassz, mert jobb lesz neked", illet-ve: "igen" - elsősorban nem is arról tanúskodnak, hogy mit akar egyik vagy másik párt, hanem arról, hogy mit gondol a szavazókról, akikre oly sokat hivatkozik, és akiknek mindenét - állását, szolgálati autóját, ingyenbérletét, vesekövének szakszerű, ám kedvezményes eltávolítását stb. - köszönheti. Az Átlagbizonytalan manipulálhatósági együtthatójának jó érzékű belövése az áhított választási győzelmet is meghozhatja, elvétése pedig - például hogy túl hülyének nézi a célcsoportot, s ezzel dacreakciót vált ki - a kudarc legfőbb oka is lehet.
Néhány héttel ezelőtt (Pozitív, pozitívabb, Magyar Narancs, 2006. január 26.) azt írtuk, hogy sok múlik az egészséges önfényezés és a gátlástalan öntömjénezés közötti helyes arány megtalálásán. S nem kevesebb azon sem, hogy a lebutított kampányban sikerül-e belőni a még elfogadható legalacsonyabb nívót.
Nos, melyik párt nem nézi a választót bántón együgyűnek? A határozott, hozzáértő kormányfő képét akár ijesztő gigaposztereken hirdető formáció, vagy az, amelyiknek az áremelkedések miatti bús képű plakátarcai egyik napról a másikra vidámmá váltak, mert van valaki, aki önszerszámával töri le a szívgyógyszerek vagy a gáz árát? Melyikből lenne a kevesebb több? Az ön-tudatos választó nyilván fanyalog e primitív megoldásokon, holott a hatásuk - akár a kontraproduktivitásuk miatt is - döntő lesz április 9-én.
