Október 25-én kormányrendelet született arról, hogy 2014. január 2-án megkezdi működését a Veritas Történetkutató Intézet, melynek célja "a magyar közjogi hagyományok méltó módon történő" bemutatása, "az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, multidiszciplináris szemléletű, kutató, elemző, ismeretterjesztő igényű és a nemzettudatot erősítő céllal történő" feldolgozása. A kutatóintézet közvetlenül a Miniszterelnökség irányítása alá tartozik, a működéshez szükséges forrásokat pedig a nemzetgazdasági miniszternek kell a költségvetésből biztosítania. Időrendi sorrendben - a Molnár Tamás Kutatóközpont, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, a Nemzeti Örökség Intézete, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet után - ez az ötödik olyan kormányalapítású intézet, mely társadalom- és történelemtudományok kutatására szerveződött. Önmagában a létesítmények szaporodó számából is kiolvasható az üzenet, hogy a kormány nem bízik a magyar társadalomtudósokban és történészekben. Sőt, abban sem bízik, hogy a tudományszervező intézmények (NKA, OTKA, Akadémia stb.) forráselosztása hatékony módon működik, máskülönben elegendő volna a meglévő költségvetési tételek felső "ráhatással" történő átcsoportosítása a megfelelő helyekre, a megfelelő kutatókhoz. A "kiváltságos" intézetek alapításának további ellentmondása, hogy míg formális és informális módon a bölcsészettudományokat fölöslegesnek és társadalmilag haszontalannak minősíti a kormányzat - ezt bizonyítják az úgynevezett filozófusperek, a felsőoktatás átalakításának preferenciái, vagy az olyan nyilatkozatok, melyek szerint a bölcsészek romkocsmákban merengenek a GDP növelése helyett -, bizonyos humán tudósok mégiscsak állami megbecsülést és javadalmazást vívhatnak ki maguknak. Például azok, akik a januárban felálló Veritas kutatóhelyen dolgoznak majd.
Az új intézmény nevének kiválasztása nem tűnik szerencsésnek. A Veritas latin eredetű szó, igazságot jelent, így az elnevezés azt sugallja, hogy a frissen alapított létesítményben a történeti igazságot, vagy ha tetszik, a magyar történelem torzításmentes igazságát szándékoznak kutatni az ott dolgozók. De beszélhetünk-e (abszolút) igazságról a tudományos vélekedések kapcsán, vagy sem?
Az igazság
Ha a természettudományokra tekintünk, ahol az objektivitás igénye és lehetősége sokkal kézenfekvőbb, mint a bölcsészettudományok területén, akkor azt tapasztaljuk, hogy számos problémával szembesülünk, amikor végérvényes igazságokra igyekszünk fényt deríteni. Jóllehet a bennünket körülvevő világegyetem mint a tudományos vizsgálat terepe nem sokat változott az elmúlt évszázadok, évezredek során, a róla alkotott emberi elképzelések, a kozmoszmagyarázatok mégis nagy átalakuláson mentek keresztül. A világot tekintették végesnek és végtelennek, teknősök és elefántok hátán nyugvónak, geocentrikusnak és heliocentrikusnak, tér és idő öröktől való rendszerének (Newton), valamint egymást relativizáló dimenziók összességének (Einstein) egyaránt. Látható, hogy nem a világegyetem maga, hanem az univerzum tudományos magyarázatai, ezzel együtt pedig a vizsgált tények igazsága alakult át az elmúlt évezredek során. Az ehhez hasonló tudománytörténeti folyamatokat figyelembe véve állítja Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében, hogy a tudományos igazságok a szakemberek "értelmezői" közösségei által megfogalmazott igazságok csupán, s hogy ezek a tudós közösségek a saját igazságuk és az erre alapozott elméleti rendszerük nevében a szakma íratlan szabályai szerint "hadakoznak" egymással. A tét - a megismerésvágyon túl - nem kevesebb, mint hogy melyik közösség tud nagyobb (szakmai) elismertségre, illetve ezzel összefüggésben nagyobb támogatási pénzekre, jelentősebb intézményi hatalomra szert tenni.
Az igazság tehát a természettudomány világában is inkább tekinthető a természeti jelenségek - a tudósok szélesebb vagy szűkebb körében elfogadott - értelmezésének, sajátos világmagyarázatának, mint időtlen és változatlan hivatkozási pontnak. A bölcsészettudományok és ezen belül a történelemtudományok vonatkozásában mindez fokozottan igaz. A történelmi tények csak közvetve ismerhetők meg, a korszakokhoz hozzáférést biztosító dokumentumok (levéltári adatok, régészeti leletek stb.) koronként, közösségenként eltérő értelmezésében pedig a múltba tekintő történész szakmai és személyes érdeklődése, illetve a visszatekintés korszakának (Hans-Georg Gadamerrel szólva: horizontjának) történelemtudományi, módszertani és nem utolsósorban politikai preferenciái nagy szerepet játszanak. Mindez persze nem zárja ki azt, hogy tudományos igazságokról beszéljünk, ám számításba kell venni, hogy ezen igazságok a fentiek értelmében sem nem abszolútak, sem nem időtlenek, hanem társadalmi, szakmai, intézményi, politikai és egyéb szempontok által meghatározottak. Mindazonáltal az így elgondolt (történelem)tudomány nem vonja maga után a relativizmus káoszát - magyarán, hogy mindenki vélekedjen úgy, ahogy akar a történelemről -, hiszen a tudományos közösségek vitái "egészséges" esetben elvezethetnek egy konszenzusig, melyet a tudóstársadalom legtöbb tagja, valamint a magyar társadalom döntő hányada (részben vagy egészben) el tud fogadni, és így egy szélesebb társadalmi konszenzus alapjává tud válni.
A Veritas intézet alapításával azonban mintha a konszenzusalkotás konfliktusokkal terhelt folyamatát elutasítaná a kormány, és az oda delegált tudósoktól, munkatársaktól várja el azt, hogy megmondják, mi az elmúlt 150 éves magyar történelem igaz és hiteles arca. Magyarán hatalmi önkénnyel a történészek egy kiemelt csoportját pozícióba juttatja, és rájuk bízza a hivatalos magyar történelem megírását. A tudóstársadalom belső ügyeibe történő ilyetén nyílt beavatkozás csak a tudomány belső szabályrendszerének és működési törvényszerűségeinek ignorálásával valósulhat meg. Tegyük föl ugyanis jóhiszeműen, hogy a Veritas intézet - rengeteg költségvetési pénzből - az évek során valóban létrehozza az elmúlt 150 év igaz és hiteles magyar történelmi narratíváját. Csakhogy ezt a történelmi elbeszélést a kollégáikkal is el kell fogadtatniuk igazként (különben marginális pozícióban maradnak képviselői, hiába a sok költségvetési ráfordítás), más szóval vélekedésüket, meglátásaikat kanonizálniuk kell a magyar történésztársadalomban. Érvelniük kell, előadásokat tartaniuk, könyveket publikálniuk, hogy végül megkerülhetetlen hivatkozási ponttá, egyetemi, középiskolai tananyaggá válhassanak az intézetben megírt munkáik. Hiába, hogy minden kormányzati segítséget megkapnak majd (bőven lesz pénz konferenciát szervezni, köteteket kiadni), mert a szakmai vitákat, a kanonizáció (Kuhnnal szólva: a paradigmaváltás) hosszú, akár évtizedekig is eltartó procedúráját mégsem úszhatják meg az ott dolgozó kutatók.
Mindazonáltal a kormány célja a Veritas intézettel nem csupán a történész- és társadalomtudós-szakma képviselőinek időt igénylő meggyőzése lehet, hanem a magyar emberek (a közvélemény) történelemtudatának direkt befolyásolása (erre utal az intézethez rendelt "ismeretterjesztő" és "nemzettudatot erősítő" funkció).
A propaganda
Ha megszületik a magyar történelem "igaz" narratívája a Veritas intézetben, akkor azt nyilván üdvös volna minél szélesebb körben propagálni. Történelmi szakkönyveket azonban legfőképpen a szakemberek olvasnak, így azokon keresztül nehezen jut el az "üzenet" a közemberekig. Ezt a nehézséget át lehet hidalni például oly módon, hogy tankönyvet írnak a Veritas intézetben az ott született "igaz" történelmi elbeszélés alapján, majd azt hatalmi szóval (törvénnyel, jogszabállyal, tantervátírással) kötelezővé teszik, így kerülve meg a tudóstársadalomban lezajló kanonizálási folyamat hosszú és fáradságos processzusát. Ezen a módon közvetlenül eljuthat a tanulókhoz, a nem szakmabeliekhez is az "igaz" narratíva, ám mivel a hivatalossá tett történelmi elbeszélés nem a tudományos közösség konszenzusos terméke, nem is nevezhető majd tudományosnak, sokkal inkább ideológiainak, mégpedig a kormány ideológiai termékének.
A Veritas intézetben megszülető "igaz" történelmi narratíva propagálásának további és talán leghatékonyabb eszközei a népszerű médiumok volnának (s hogy ezt az alapítók is tudják, arra utalhat az intézet szándékoltan "multidiszciplináris" természete). Teszem azt, történelmi filmek megrendelése, ismeretterjesztő műsorok gyártása és bemutatása a televízióban, rádióban, interneten, népokító előadások szervezése országszerte nagyban segítheti az "igazság" terjesztését. Ám ha a népszerű médiumok propagandájának szervezését is magára vállalja a miniszterelnökség alá rendelt Veritas intézet, akkor nem tudományos szervezetről kellene beszélni elsősorban, hanem mondjuk Veritas propagandaosztályról, mely a magyar történelem igazzá és hivatalossá tett változatának terjesztését és népszerűsítését hivatott végrehajtani a társadalom legszélesebb köreiben. (Nem lenne meglepő, ha az intézet Veritas elnevezése és az imént vázoltak alapján valakinek George Orwell 1984 című regényéből az Igazság-minisztérium jutna eszébe, ahol a diktatúrában élő Óceánia történelmének "újraírása" és a létrehozott narratíva széles körű propagálása folyik.)
Nyilvánvaló a kormány intézetalapításokban tükröződő szándéka arra, hogy a közvetlen irányítása alá rendelt tudósszervezeteken keresztül tudatformálást hajtson végre a magyar társadalomban. E folyamat célja feltételezhetően az volna, hogy létrejöjjön a magyar múlt kollektív és igaz emléke. Más szóval a kormány társadalmi konszenzust kíván teremteni a történelem megítélésében, fel akarja számolni azokat a repedéseket, rosszabb esetben szakadékokat, melyek a különböző múltelképzeléseket valló honfitársaink közt húzódnak, és ily módon kívánja a magyar társadalom egységét építeni. A probléma csupán az, hogy társadalmi egyetértést hosszú távon nem lehet erőszakkal, törvényi rendelkezéssel, felülről irányított módon létrehozni. Sokkal inkább segíti a hosszadalmas, ám megkerülhetetlen konszenzuskeresés folyamatát, ha a mindenkori kormány megteremti a demokratikus viták lehetőségét a köz- és a tudományos életben egyaránt. Ha olyan fórumokat támogat, ahol egyenrangú tudósok, értelmiségiek vitáik során, egymás kölcsönös meggyőzése, megértése révén alakítanak ki valamiféle tudományos és társadalmi egyetértést arról, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartunk mi, magyarok valahányan. Amikor a konszenzuskeresés konfliktusokkal terhelt processzusát megspórolva hatalmi szóval próbáltak ezekre a kérdésekre kollektív választ adni, vagyis történelmet akartak írni a szakmai és értelmiségi viták helyett, akkor annak mindig rossz vége lett.
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
