Szőcs Géza két évéről

Viccnek túl hosszú volt

  • Vári György
  • 2012. június 14.

Publicisztika

„Felfoghatatlan, de két hosszú éven keresztül egy olyan ember lehetett a magyar kormány kulturális államtitkára, aki végig nem értette, hol is van egyáltalán” – Vári György elbúcsúztatja a távozó államtitkárt.

Szőcs Géza a kulturális közigazgatásból, a kultúra intézményrendszerének működtetéséből semmit nem látott át, talán észre sem vette, hogy – többek között – szétverték az elvileg az ő felügyelete alá tartozó megyei múzeumi rendszert, financiálisan ellehetetlenítették a független színházakat, tönkretették a kulturális közalapítványokat, vagy legutóbb úgy döntöttek a – szintén hozzá tartozó – Természettudományi Múzeum elköltöztetéséről, hogy elfelejtették kitalálni, hová menjen.

Neki ugyanis mindeközben egész más dolga volt: költőket húzott ki és írt fel a József Attila-díjasok listájára, filmforgatókönyveket olvasgatott (hogy aztán dönthessen a finanszírozásukról), olyan hálózatnak kívánt új nevet adni (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), amelyhez az államtitkárságának semmi köze nem volt, továbbá eredeti stílusú, de szakképzetlen Habsburg hercegnőt kívánt beprotezsálni a Műcsarnok élére (noha a döntéshozatalban elvileg semmi szerepe nem lett volna), de nyomta az operaházba Harangozó Gyulát is a másfajta fideszes kapcsolatokkal rendelkező Horváth Ádám miniszteri biztossal szemben – ez utóbbi törekvése végül nem járt sikerrel, győzött a Legfelső Helyhez legközelebb álló Ókovács Szilveszter.

Szőcs végig azt hitte, államtitkárnak lenni azt jelenti, hogy az ő személyes ízlése válik Magyarország hivatalos ízlésévé: az kap közpénzt és díjat, illetve kinevezést, aki és ami neki személy szerint bejön. Ha pedig valaki megpróbálta elmagyarázni neki, hogy ennek azért nem így kellene lennie, ő azt dünnyögte sértetten, hogy neki kell döntenie, nem a „szakmának”, mert egyrészt ő jobban ért hozzá, másrészt övé a politikai felelősség. (Ez egyébként éppen az a retorika, amit Tarlósék alkalmaztak Dörner ügyében, és ami két éve minden önkényeskedés rutinszerű igazolása.) Félt, hogy számon kéri rajta az utókor, miért ezt és miért nem amazt tüntette ki. Attól azonban, hogy az intézményrendszerben végzett pusztítást kérik rajta számon, sajnos, nem tartott.

Szőcsnek még az önigazolása is leleplező: nem szerkezeti átalakításokról és koncepcionális változásokról beszélt búcsúzásakor államtitkárságát értékelve, hanem személyekről, pozíciókról, nevekről. Így például – hangoztatta – Ferihegy az ő és stábja áldozatos munkája nélkül nem viselhetné Liszt Ferenc nevét,  Alföldi Róbert már nem lenne nélküle igazgató a Nemzeti Színházban, és még annyi sem maradt volna az ’56-os Intézetből nélküle, amennyi most van belőle. (Tegyük hozzá: ezeken az érdemeken biztosan osztozik L. Simonnal, ő is védte Alföldit és az ′56-os Intézetet a nyilvánosság előtt.) Szőcs önfényezése így folytatódik: nélküle nem ezt és amazt állították volna ki, továbbá nem itt, hanem ott, és nem ezek a forgatókönyvek kaptak volna támogatást, hanem mások és így tovább. Jól tette, persze, hogy szót emelt József Attila szobráért és a gyalázatos lejárató kampány célpontjaivá váló filozófusokért, egyetérthetünk Tamás Gáspár Miklós valóban kivételes teljesítményének Szőcs által is szorgalmazott elismertetésével, de – túl azon, hogy az érintettek nem mentek vele sokra, az ilyen kiállásért igazán nem kell ilyen magas közhivatalnoki státusz. Mindennél sokkal fontosabb azonban – még ha Szőcs ezt nem is látja –, hogy a nagy ágazati törvények – például a színházi vagy a kulturális örökség védelméről szóló jogszabály – lényegében a minisztérium megkerülésével születtek vagy módosultak. (Ezek jobbára utóda, L. Simon nevéhez fűződnek.) De voltak Szőcsnek nagyszabású víziói is (említsük csak itt meg az Andrássy-negyedet), ezek legalább ártalmatlanok voltak, és mindenki tudta róluk az első pillanattól, hogy sosem lesz belőlük semmi.

Ráadásul Szőcs szerencsétlenkedése (és hatalmaskodása) idején a kultúrpolitika érdekérvényesítő képessége még a szokásosnál is sokkal gyengébb volt – az pedig csak súlyosbítja a helyzetet, hogy egy finanszírozási szempontból mennyire kritikus időszakról beszélünk. Másképpen szólva: két hosszú éven keresztül egy olyan ember lehetett a magyar kormány kulturális államtitkára, aki végig nem értette, hol is van egyáltalán, ez pedig mindennél erősebb bizonyítéka annak, hogy a jelenleg kormányzó pártszövetség minden elődjénél jobban, látványosabban és magasabbról tesz a magyar nemzeti kultúrára.

Számos okunk van azonban, hogy becsüljük Szőcs Gézát: kivételesen tehetséges és eredeti költőként, a Ceauşescu-rendszerben fizikai épségét is kockára tévő egykori bátor ellenállóként ma sincs okunk megtagadni tőle elismerésünket. Ha idejében abbahagyja ezt a hülyéskedést, percek alatt elfelejtettük volna neki a dolgot. Mi szóltunk is neki még idejében. Viccnek azonban túlságosan hosszú volt ez a két év. Mostanra már menthetetlenül része az élettörténetének, ami történt. Az Isten sem mossa le róla.

Neked ajánljuk