Ha valamivel, hát ezzel bizonyára beírja magát a magyar jogtörténetbe a második Fidesz-kormány. "Ez volt az a kormányzat", mondják majd föl a tételt a leendő joghallgatók, "amely a kétharmados választási győzelem után letért az önmérséklet alkotmányos útjáról; közvetlenül irányította a parlamentet; konkrét politikai akaratot ültetett át egy az egyben a törvényekbe; nem a törvények szerint, hanem a törvények révén kormányozott; sem személyi, sem intézményi szinten nem törekedett a hatalommegosztásra. Átlépte a demokrácia Rubiconját, és akik az útját állták, azokkal elbánt - 'törvényesen', ahogy akkoriban az újfajta törvényességet értelmezték."
Szenteljünk tehát pár szót a proskripció taláros áldozatainak - nem személyes érdemeik, csupán magas tisztségük és emberi méltóságuk miatt.
*
A bírák pedig bizony vétkeztek, élükön a főbíróval, amikor nem átallottak lesújtó véleményt nyilvánítani a semmisségi törvényről, erről a jogi szörnyszülöttről, amely nem is törvény, nem is közkegyelem, ellenben konkrét bírói döntéseket felülíró jogalkotói ítélet volt. Az igazságszolgák büntetése szó szerint fővesztés lett: pár héttel a tiltakozás után határozta el a kormányzat a 62 éves nyugdíjkorhatár bevezetését, megspékelve a vezetői kinevezések 2012 elejéig tartó moratóriumával. Akkor még nem tudtuk, hogy ez pont az Országos Bírósági Hivatal elnökének majdani beiktatásáig tart.
Ebben az alaptörvényileg rendszeresített nyugdíjkorhatárban voltaképpen nehéz ép ésszel megmondani, mi a legfelháborítóbb. Az életkori diszkrimináció a kinevezés időpontjának alapulvétele helyett? Csekélység... Az a háttérben húzódó förtelmes általánosítás, hogy ezek mind a régi rendszer emberei, kiszolgálói voltak? Ugyan már! Tudjuk, hogy ugyanúgy nem volt az Baka András, mint például a győri megyei bíróság tanácselnöke, Köszler Ferenc, vagy Szívós Mária, az újdonsült alkotmánybíró, akit "szerencséjére" nem nyugdíjaztak. Vagy az a tény volna a legbőszítőbb, hogy a jogalkotó hatalom a hatalommegosztás alapelvét félretéve mélyen övön alul odavágott az útjába kerülő bírói hatalomnak? Ez már közel van a lényeghez: hisz ahol a törvény a nyíltan politikai leszámolás eszköze lehet, ott nincsenek sérthetetlen elvek, nincsenek közös játékszabályok, ott közjogi polgárháború van. Kétszáz megbecsült, közhivatalban levő ember egzisztenciájának válogatás nélkül való megroppantása, karrierjének megszakítása húsz évvel a rendszerváltás után - igen, ez is beletartozik a képbe.
A jövőt illetően legfontosabb tényező azonban a hivatalban maradó bírák biztonságérzete: vajon hogy érzik magukat az igazság független letéteményesei, miután ezt is meg lehetett csinálni velük? Miután legtekintélyesebb rétegüket - mert tény, hogy az volt, pártállami múlt ide vagy oda - egy kormányzati intézkedéssel megsemmisítették? Ebben rejlik a törvényekkel kormányzó hatalom működésének kegyetlen logikája: a félelem, a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság légkörének fenntartásában. Abban, ahogy a mindenható politikai akarat kitapintható a szabályok mögött. Talán nem meglepő, hogy az ítélkezésükben csak a törvényeknek és lelkiismeretüknek alárendelt bírák különösen érzékenyek arra, ha a jogszabály mögött nem fedezhető fel erkölcsös jogalkotói szándék. Hogyan dolgoznak tovább, miféle függetlenség érzetével? A munkájukkal kapcsolatos igazgatási intézkedéseket függetleníteni tudják-e a történtektől? Kérdés persze, hogy van-e bizonyíték erre a félelemre. Van bizony, paradox módon éppen az, hogy a bírák most már nem tiltakoznak. A bírák hallgatnak.
*
Talán akadnak, akik úgy képzelik, hogy a nyugdíjas bírák ezentúl elégedetten, békés pecázással múlatják idejüket, vagy netán zsíros új állásban élvezik tovább az életet; bizonyára vannak, akik elégedettek az állítólagos "régi káderek" kiebrudalásával. De még ha igaz volna is, hogy az összes kirúgott bíró a régi rendszer híve volt; még ha alappal tehetnénk is föl, hogy semmi sajnálatra méltó nincs bennük; ha bármi valós bűnt tényleg rájuk süthetnénk - akkor is ki kell mondanunk, hogy ezt így elintézni - nemhogy jogállami keretek, de európai (civilizált, keresztény, polgári) viszonyok közt - egyszerűen nem lehet. Orbán Viktor kormánya az 1990 óta épülő magyar jogállamiságot erkölcstelen módon "kényszernyugdíjazta". És itt nincs helye vitának arról, hogy milyen volt a rendszerváltás (zavaros, paktumokkal túlterhelt, hatalomátmentős, bármilyen), hogy milyen a jövő Magyarországa (hatékonyabb, kicsit kevésbé demokratikus, de szörnyen sikeres), vagy hogy volt ennél rosszabb kormány is. Annál ugyanis nincs lejjebb, amikor a jogbiztonság minimumát, a demokrácia alapelemeit száműzik. Most pontosan ez történik.
Az alaptörvény preambuluma arról értekezik, hogy mikor és hol szakadt meg a magyar államiság jogfolytonossága. Hitet tesz történeti alkotmányunk vívmányai mellett. Nos, pontosan a "Nemzeti Hitvallás" szellemében, a történeti magyar alkotmány talaján állva mondhatjuk, annak a "láthatatlan" alkotmánynak a talaján, amit az egymást váltó diktatúrák csupán félredobtak, de nem szüntettek meg - hiszen sem a szuverenitást hordozó nemzet, sem a természetjog alapelvei nem szűntek, nem szűnnek meg -, hogy 2012. január elsejével alkotmányunkat megint felfüggesztették. Törvényes jogainkat és szabadságainkat csorbították, és elvették a hitünket abban, hogy a törvények jók és jó célt szolgálnak. E folyamat egyik perdöntő mozzanata a bírák nyugdíjazása. Ezen pedig már nem segít az sem, ha az Alkotmánybíróság maradék jogköreivel élve igyekszik talán helyre tenni a kibillent egyensúlyt. A botrány megtörtént, megmásíthatatlanul, letagadhatatlanul. A háttérben nem pusztán a hatalomvágy munkál, hiszen az minden politikai törekvés immanens eleme. Ez már a határtalan cinizmussal elegyedő kétségbeesett és perverz sóvárgás... Legyen a miénk Justitia is - pereat mundus... "Ez a téboly vezette", szólnak majd a jövő patetikus és túlzó képeket kedvelő joghallgatói, amikor a tétel fölmondásának végéhez érnek, "ez indította a fékevesztett Főkormányost és legénységét a vén Justitia meggyalázására".
A szerző jogász. Blogja: www.eremizoltan.blogspot.com.
