A megbeszélés valóságos ötletbörze volt, aminek 70 perc után vége szakadt: a miniszter asszony némiképp váratlanul bejelentette, hogy negyedóra múlva távoznia kell, s addig még egy sajtóközleményt is össze kell állítani. Végül időre végeztek, a kommüniké elkészült, és néhány napilap apró hírként le is adta. Abban azért bizonytalan vagyok, hogy így kellett-e befejezni egy "bizalomépítő" találkozót.
Érintett újságíróként azóta is azon tűnődöm, félreértettem-e valamit az elmúlt hónapokban, és ok nélkül támadtam-e (ha támadtam) a minisztert. Nem jutottam sokra: máig nem tudom, hogy a kormányhivatal és a miniszter kommunikációja a véletlenek szerencsétlen sorozata miatt fogyasztható nehezen, vagy bennem a hiba, s képtelen vagyok fölfogni, mit és hogyan szeretnének elérni. Lévai Katalin gyakran nyilatkozó, a média által kedvelt miniszter, akinek ráadásul sokrétű munkája miatt a legváltozatosabb területeken kell meggyőzően érvelni; és ebbe időnként hiba csúszhat, amit érdemes jelezni.
A miniszter asszony azonban a jelek szerint nem tűri jól e jelzéseket, a párbeszéd elkezdése helyett kicsit megsértődik, olvasói leveleket ír, amikben részletezi, hogy mi volt interjújának üzenete, és elutasítja a korábbi sajtóvélemények egy részét. Társadalomkutatói munkásságára és arra hivatkozik, hogy elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. Egyrészt minden megkérdőjelezhető, másrészt pedig politikusi nyilatkozatok értékelésekor egyik miniszter szakmai munkássága sem kötelező olvasmány valamennyi polgár számára.
A kommunikációs vagy megközelítésbeli bakik nem melegcentrikusak. Például Lévai Katalin alig pár hete Jászladányban járt, ahol a kerekasztal-megbeszélésre nem hívták meg a helyi kisebbségi önkormányzat előző vezetőjét. Az illetőt lehet nem szeretni, lehet összeférhetetlennek tartani, de esélyegyenlőségért felelős politikusként nem számolni vele illetlen dolog, még akkor is, ha később leültek egymással beszélni.
Nem kételkedem abban, hogy Lévai mit kíván üzenni, de ijesztőnek tartom, ha őt hallgatva nekem a hatalmi arrogancia, a tájékozatlanság, a "segíteni akarok, de azt nem tudom, hogyan" gondolata juthat eszembe. Hiába jó ötlet meghívni a melegszervezeteket, ha az erre elmenni szándékozó újságírók erről nem tudnak, ráadásul a miniszteri titkárságon bizonytalanság fogadja a bejelentkezésüket. Ami nem nagy baj, így megy ez máshol is. Csak más miniszterek nem írják le egy olvasói levélben, hogy a találkozókra a sajtó képviselőit is szeretettel várják.
Miközben a miniszter asszony rendkívül sokat szerepel, nem áll össze még az a kép sem, amit a kormányhivatal akar közvetíteni magáról. Egy magányos harcost látok, aki hatalmas energiát fektet a tájékoztatásba, és aki a feladatai között kiemelkedően fontosnak tartja a sajtón keresztüli szemléletformálást. Láthatatlanok viszont a munkatársak, a szakértői csoportok, a személyes hitel erősítését segítő szakemberek és némiképp a programok is. Nem érthető, miért támogatja a kormányhivatal a Riporter kerestetik! című köztelevíziós szörnyszülöttet, és szerintem félresikerült a "tegyük lejjebb a postaládákat, hogy a mozgássérültek is bedobhassák leveleiket" program akkor, amikor kerekes székkel közlekedni jóformán lehetetlen bármelyik településen.
A civil szervezetek ereje, lobbiképessége jelentős, érdemes támaszkodni rájuk; igaz, ez nem egyszerű, mert ahány szervezet, annyi szándék. Mindenesetre ezek adhatják az esélyegyenlőségi miniszter erejét a kormányon belül és azon kívül is. Biztos nem könnyű az államigazgatásban képviselni a civilséget, hiszen a szektor kevésbé irányítható, ezért gyakran még ma is veszélyesnek tartják.
Az írás elején említett megbeszélés végén miniszteri javaslatra a résztvevők megegyeztek abban, hogy legközelebb az előítélet-csökkentő kommunikációról beszélgetnek. Megzavarodtam: ha egyelőre annyi történt, hogy a szervezetek ötleteltek a miniszter előtt, akkor vajon miről kommunikálnak. Biztos ki lehet találni valamit, de azt hiszem, mégis az a fontosabb, hogy konkrétan mi fog történni. A szervezetek feldobták a labdát, a hivatalnak csak összesíteni kell a feladatokat, és végiggondolni, hogy kinek mi a dolga, majd nekikezdeni a megvalósításnak. Erről például szívesen olvasnék.
